Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-10 / 10. szám
Kultúra 1999. március 10. 13 Kereskedelmi és közszolgálati csatornákon egymást érintik a televíziós játékok Korunk tévés akcióhősei Palik László és Héder Barna, A kulcs játékvezetői Oláh Csaba felvétele Juhász Katalin ______________ Nem ke ll megijedni, nem Rex felügyelőről vagy Ross doktorról lesz szó, hanem a televíziós játékokról, amelyek egy idő óta egymást érik a kereskedelmi és közszolgálati csatornákon egyaránt. Három fő tényező szükségeltetik hozzájuk a pénzen kívül. Maga ajátékötlet, a műsorvezető és a játékos. Az elsőnél máris problémába ütközünk, ugyanis a magyarországi és hazai csatornákon látható játékok nagy része átvett áru, azaz a külföldi anyaműsor hű epigonja. ÖnálKorunk műsorvezetője jópofa, fiatal, fülig vigyor, laza és sziporkázó. ló, azaz kockázatos játékkoncepciók csak ritkán kaphatnak bizalmat, így természetesen egyre kevésbé beszélhetünk „nemzeti karakterről”, „nekünk teremtett” játékról. Az így importált műsorötletek aktív szereplője a távvezérelt stúdióközönség, amely aszerint ujjong, tapsol, szörnyűlködik vagy biztat, hogy mit mutat a képen kívüli felirat. Ez legalább olyan zavaró lehet a kelet-európai néző számára, mint a szappan-vígjátékok „konzerv-nevetései”, ám, mint minden nyugatról jövő dolog, ez is megszokható, lassan észre sem vesszük. A tévés játékok két nagy csoportra oszthatók. Van az úgynevezett „átlagember-show”, mely arra épít, hogy a tévé előtt ülők percenként csapkodják a térdüket, mondván, „Ezt én is tudtam volna!” A sikerélmény garantált. A stúdióban helyet foglaló játékosok is sokat tudnak, a viadal kiegyenlített, a néző a képernyőre tapad, átkapcsolni lehetetlen, a tányirányító nagyot koppan a földön. A másik csoport, a valóban igényes feladaványokat és válogatott versenyzőket felvonultató típus már nem annyira népszerű, mivel rádöbbenti a nézőt, mennyire alulművelt. Jelenleg a fokozottan nehezedő játékok dívnak leginkább, mint amilyen például a „100-ból egyet” című. És ezzel el is érkeztünk második tényezőnkhöz, a műsorvezetőhöz. Korunk műsorvezetője jópofa, fiatal, fülig vigyor, laza és sziporkázó. Híres divatcégek öltöztetik, kikacsint a szépasz- szonyokra, együtt izgul a versenyzővel, biztat, vigasztal, részt vesz a dolgok történésében. Sajnos, az importjátékok másolói a „műholdas” játékvezető viselkedését, gesztusait és hanghordozását is rá igyekszenek erőltetni szegény magyar vagy szlovák kiválasztottjukra, amitől az az infantilistől a természetellenesig terjedő skálán kezd el mozogni, rosszul érzi magát a bőrében és legtöbbször ő várja legtürelmetlenebbül, hogy vége legyen a fél órának. Vannak persze, akik alkalmasak az átváltozásra, ők többnyire nyugati akciófilmeken és számítógépes harci játékokon cseperedtek fel, ezáltal viszont kevésbé képesek sziporkázni, mivel többnyire félműveltek, önteltek és logopédusi segítségre szorulnának. Népszerű fogás a versenyzők kárára elkövetett viccelődés is, egyes játékoknál nemcsak hogy megengedett, hanem egyenesen követelmény is. E trend jellemző képviselői a zenés tévékvízek vezetői. Egyikük, egy levitézlett popsztár, szinte végigénekli, -parádézza a műsort, szegény játékosokat is éneklésre, tapsta ösztökéli. Másikuk egy tipikus pesti bájgúnár, kis táncbetétekkel fűszerezi az adást, az égő tapsgép lelkes reakcióitól kísérve, néha még a játékosok is beszállnak egy-két figurára. Apropó játékosok. Majdnem elfeledkeztünk róluk, márpedig ők a főszereplők, a címben jelzett modern kori akcióhősök. Andy Warhol 15 percnyi hírnevet jósoló kijelentése itt érvényes csak igazán. Itt tényleg bárkiből lehet hős tizenöt perc erejéig, még akkor is, ha végül elbukik, és meg kell elégednie a játékvezető képmásával díszített vigasz-társasjátékkal. És ki ne emlékezne nagy kedvenceinkre, Héthy Aporra, Mádai Péterre vagy Bencére, akinek egy ország szurkolt, és meg is nyerte az autót! Ám ma már egyáltalán nem a játékos a lényeg, nem a műsor van miatta, hanem ő maga a díszlet. Főszerepbe kerültek az értékes reklámpercek, mint például a klasszikus Szerencsekerékben, főszereplő a játékvezető, mint megannyi import játékban, és a legfőbb szereplő maga a „spontán” jókedv, gondtalanság és lazaság. A műholdas médiakörből jól ismert igényes stúdióbelsőben röpködnek a kamerák, léggömbök szállnak, huhog és füttyög a távvezérelt közönség, a végén pedig a jófej játékvezető integet nekik és nekünk, mentálisan kiszolgáltatott tévénézőknek. Csak a legvégén döbbenünk rá, hogy már megint pali (k) rávettek minket. Csak a legvégén, amikor megjelenik a képernyőn a szponzorok listája és az emelt díjú telefonszám, ahol jelentkezni lehet játékosnak vagy nézőnek, csak akkor döbbenünk rá, hogy már megint palifkjra vettek minket, és hogy nem is olyan vicces ez az egész. Heti kultúra Felhívás A Simonyi Alapítvány igazgatótanácsa pályázatot hirdet a szlovákiai magyar nemzeti közösség művelődés- és oktatásügyét elősegíteni hivatott támogatások elnyerésére. Feltételek: 1. Kizárólag a szlovákiai magyarság egészét érintő pályázatokat fogadunk el. 2. Egyéni vagy kimondottan helyi jellegű pályázatokat nem áll módunkban támogatni. 3. Hazai természetes és jogi személyek egyaránt pályázhatnak. 4. A részvételi díj 150 korona, és a következő számlaszámra fizetendő be: Nadácia Simonyi Alapítvány, VÚB Rimavská Sobota 12331392/0200. A befizetést igazoló csekkbizonylatot kérjük a pályázathoz mellékelni. 5. A pályázat beadásának (postázásának) határideje: 1998. III. 29. 6. A pályázatokat egy példányban az alábbi címre kérjük küldeni: Nadácia Simonyi Alapítvány (Ing. Bán Zoltán), Veterná 61,979 01 Rimavská Sobota, tel.: 0866/562 1857. Azokat a pályázatokat, amelyek nem felelnek meg a feltételeknek, nem áll módunkban figyelembe venni. Az elbírálás eredményéről az alapítvány igazgatótanácsa írásban értesíti az érintetteket, illetve a sajtó útján tájékoztatja a közvéleményt. Életműdíj Oscar-díjat már kapott. Most életműdíjjal jutalmazták Zsigmond Vilmost, a Hollywoodban élő, magyar származású operatőrt, aki 1956-ban ment el Budapestről. A Harmadik típusú találkozástól A szarvasvadászig számos jelentős filmet fotózott. Egyszer már rendezett is. Folyt. köv. - üzeni. Endrényi Egon felvétele Regény H irtelen fájdalmat érzek. Valami gyönge, könnyű fájdalmat. Mintha nem a helyén dobogna a szívem, hanem a még eleven, friss sebben, amelyet feltépett bennem, ő, aki beszél hozzám, akinek élvezet volt ez a mai délután. Már nem hallom, mit mond, nem figyelek oda. Észreveszi, elhallgat. Azt mondom, beszéljen még. Beszél. Újra figyelek. Azt mondja, gyakran eszébe jut Párizs. Szerinte egy cseppet se hasonlítok a párizsi nőkhöz, nem vagyok olyan kedves, mint ők. Azt mondom, hogy ez a lakófülkeüzlet azért nem lehet olyan nagyon kifizetődő. Erre már nem válaszol. Amíg tart ez a mi történetünk, másfél évig, csakis így fogunk beszélni, de önmagunkról sose beszélünk. Már a kezdet kezdetén tisztában vagyunk vele, hogy lehetetlen a közös jövő, így aztán a mindennapi híreket tárgyaljuk meg, hol eltérő, hol azonos nézőpontból. Azt mondom, végzetes volt neki ez a Franciaországban töltött idő. Egyetért velem. Azt mondja, mindent pénzen vett Párizsban, a nőket, a tudást, az eszméket. Tizenkét évvel idősebb nálam, és fél ettől a korkülönbségtől. Elhallgatom, ahogyan beszél, ahogy ámítja magát, és ahogy szeret, egyszerre szokványos és őszinte színészkedéssel. Ázt A szerető Marguerite Duras 13.rész mondom, bemutatom a családomnak, menekülni akar, kinevetem. Csak modoros túlzással tudja kifejezni érzelmeit. Ha az apja megtiltaná, hogy szeressen, nem volna ereje hozzá, hogy dacoljon vele, hogy megszerezzen magának, hogy elvigyen innét. Gyakran elsírja magát, amiért úgy érzi, még ez a szerelem se tudja megszabadítani a félelemtől. A hősiessége én vagyok, a szolgasága pedig az apja pénze. Ha a két bátyámról beszélek, rögtön előveszi a félelem, mintha leleplezték volna. Azt hiszi, a családom alig várja, hogy megkérje a kezemet. Tisztában van vele, hogy ő már amúgy is elveszett ember az anyám meg a két bátyám szemében, a házassággal csak a vesztébe rohanna, és engem is elveszejtene. Azt mondja, azért ment Párizsba, hogy elvégezze a kereskedelmit, de aztán kiböki, hogy semmit se csinált, erre az apja megvonta tőle az anyagi támogatást, és hajójegyet küldött a visszaútra, ő meg kénytelen volt elhagyni Franciaországot. A hazatérés az ő tragédiája. A kereskedelmit nem fejezte be. Azt mondja, innen szeretné befejezni mint levelező hallgató. A családommal való találkozásai a csóleni evés-ivásokkal kezdődtek. Amikor anyám meg a két bátyám Saigonba jönnek, megkérem, hogy vigye el őket a kínai vendéglőbe, mert nem ismerik a kínai vendéglőket, sohasejártak bennük. Ezek az esték mindig egyformák. A testvéreim rávetik magukat az ételre, de őt szóra se méltatják. Rá se néznek. Nem tudnak ránézni. Erre sohase volnának képesek. Mert ha képesek volnának az erőfeszítésre, hogy legalább ránézzenek, akkor a tanulásra is képesek volnának, akkor jobban tudnának alkalmazkodni a társadalmi élet elemi követelményeihez. Egyedül anyám beszél egész idő alatt, főleg eleinte, egy-két megjegyzés az asztalra került ételekről, a botrányos árakról, aztán ő is elhallgat. A férfi viszont, az első két találkozáskor, fejest ugrik a vízbe, párizsi kalandjait kezdi mesélni, de hiába. Mintha nem is beszélne, mintha a többiek nem hallanának semmit. Próbálkozása megfeneklik a csöndben. A testvéreim tovább falnak. Úgy falnak, ahogy soha sehol nem láttam. férfi fizet. Kiszámolja a pénzt. Beleteszi a kistányérba. Mindenki őt nézi. Első alkalommal, emlékszem, hetvenhét piasztert rak egymás mellé. Anyámból kis híján kitör a nevetés. Szedelőzködünk. Senki se mondja, hogy köszönöm. Sohase mondják, hogy köszönöm ezt a finom vacsorát, azt se, hogyjó napot vagy jó estét, senki se mond soha semmit. A testvéreim sohase szólnak hozzá. Észre se veszik, nem látják, nem hallják, mintha levegő volna, egyszerűen keresztülnéznek rajta. Azért, mert odavan értem, mert természetesnek veszik, hogy én nem szeretem, és csak a pénzéért vagyok vele, mert nem is szerethetem, hiszen lehetetlen, hogy szeressem, mert mindent eltűr tőlem, és szeretni fog mindhalálig. Mert kínai, nem pedig európai. A nagyobbik bátyám magatartása, ahogyan hallgat, vagy ahogyan elnéz a szeretőm felett, valami mintaszerű meggyőződésből fakad. Mindannyiunknak a nagyobbik bátyám a példaképe ebben a kérdésben. Ha a testvéreim is jelen vannak, én se szólok hozzá. Sohase szólok hozzá a családom jelenlétében. Legföljebb ha valamit közölni akarnak vele. Vacsora után például, ha a két bátyámnak kedve szottyan rá, hogy elmenjünk a Forrásba, inni valamit meg táncolni, akkor én közlöm vele, hogy a Forrásba szeretnénk menni, táncolni meg inni. Először úgy csinál, mintha nem is hallotta volna. Nekem nem szabad, legalábbis a nagyobbik bátyám logikája szerint, nem szabad megismételni, amit mondtam, megismételni a kérést, az hiba volna, azzal leereszkednék az ő siránkozásához. Aztán mégis válaszol. Sut- togóra fogott, szándékosan meghitt hangon, azt mondja, szeretne velem egyedül lenni egy kicsit. Azért mondja, hogy véget vessen a kínszenvedésének. De nekem, újabb árulás, ezt sem szabad meghallanom, hogy el ne kerülje az újabb pofont, különben olyan volna, mintha szemrehányást tenne a nagyobbik bátyám magatartása miatt, egyszóval nem szabad neki válaszolnom. De ő nem hagyja annyiban, van hozzá bátorsága, azt mondja: a kedves mama is fáradt, látszik rajta. Anyánk csakugyan kókadozik az álmosságtól a csóleni kínai bőséges vacsorája után. Erre se válaszolok. (folytatjuk)
