Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-03 / 9. szám
4 1999. március 3. Háttér Öcalan-dosszié „Hegyi törökök” Kudarcot vallottak az első világháború után a Nagy- Kurdisztán megteremtésére tett kísérletek, a húszas és harmincas években Törökországban kirobbant kurd lázadásokat is kegyetlenül vérbe fojtották. A kurd az egyik legnagyobb lélekszámú nép, amelynek nincs saját állama, „hazáiban” megtűrt vagy egyenesen gyűlölt kisebbségnek számít. Furcsa többes számban leírni a haza szót, de ez a politikai valóság; esélyük sincs a kurdoknak arra, hogy belátható időn belül saját, független hazájuk (államuk) legyen. A palesztinok például hivatkozhatnak a történelmi Palesztinára, de a kurdoknak nincs ilyen hivatkozási alapjuk, bár legalább ötször any- nyian vannak, mint a palesztinok. Jelenleg öt ország területén élnek nagyobb lélek- számban: Törökországban, Irakban, Iránban, Szíriában és Örményországban, összesen mintegy 24 milliónyian. Szinte a világ minden országában találhatók kurdok, menekültek, a nyugat-európai országok közül a legtöbben, kb. négyszázezren Németországban telepedtek le. Törökországban mintegy 15 milliónyi kurd él. Az ankarai parlament először 1991-ben fogadott el törvényt, amely engedélyezte a kurd nyelv korlátozott használatát, de az iskolákban továbbra sem szabad oktatni. A kurdokról itt úgy beszélnek, mint „hegyi törökökről”; Turgut Özal volt török államfő mondta ki először (szintén 1991-ben), hogy léteznek kurdok, de továbbra sem ismerik el őket nemzeti kisebbségnek, mint CTK/AP-felvétel pl. a görögöket vagy az örményeket. Különböző adatok vannak arról, hányféle kurd párt, mozgalom, szervezet létezik; a lényeg az, hogy mind az öt országban vannak ilyenek, a nyugati emigráns szervezetekről nem is beszélve. Abdullah Öcalannak, a Kurd Munkáspárt (PKK) megalapítójának 1984-es színrelépésével kapott új erőre a kurdok függetlenségi harca Törökországban. A PKK lényegében marxista szervezet, és eszközeiben sem válogatós. Az érem másik oldala, hogy Ankara a kurdok alapvető jogait is lábbal tiporja. A török kormány szerint Öcalan terrorista és gyilkos, mások hősnek, szabadságharcosnak tartják. Pl. Danielle Mitterrand kijelentette: „Öcalan nem terrorista. Az igazi terrorista a török kormány és hadsereg, amely elnyomja a kurd népet. Öcalant küzdelmében a nyugat-európai politika elárulta, az európaiaknak együtt kellene fellépniük a kurd kérdés igazságos, békés rendezéséért.” Öcalan a kilencvenes években kétszer is egyoldalú tűzszünetet hirdetett a politikai párbeszéd reményében, de Ankara mindig elutasította a tárgyalásokat a PKK-val, és minden eszközt bevetett felszámolására. Öcalan, aki sokáig élvezte Hafez Asszad szír elnök védelmét, kemény kézzel irányította gerillaszervezetét. Tevékenysége Törökországot és Szíriát tavaly ősszel csaknem fegyveres konfliktusba sodorta. A két szomszéd állam közötti feszültség csak akkor enyhült, amikor Szíria az ankarai ultimátumnak engedve beszüntette a PKK támogatását, és távozásra kérte Öcalant. Tehát Szíriái barátai cserbenhagyták, Olaszországnak, Hollandiának, Görögországnak nem kellett, és az elfogatóparancs ellenére Németország sem kért belőle. A száműzetés, az utóbbi hetek bújócskája Kenyában ért véget. A fekete harcsabajuszú, 49 éves férfit Törökországban emberek ezreinek haláláért vádolják. A civilizált és nem kevésbé álszent Nyugat-Európa tisztességes eljárást követel a török hatóságoktól. Ennek ellenére halálra ítélhetik. (Feldolgozás) Párizs aláírja azt a Nyelvi Chartát, amely biztosítja a kisebbségi nyelvek használatának jogát Vigyázó szemetek... (2.) Karol Cizmazia, Os, 1997/4 Törzsök Erika A közép-kelet-európai országok kormányai igen szűk lehetőségek között mozognak. A felkészületlenségből és a tőke természetéből következő jelenségek különböző módon érintik a társadalom különböző csoportjait. A munkanélküliség kezelése, az infláció lassítása, illetve megállítása, az európai integrációnak való megfelelés több alternatív lépésben előre gondolkodó, folyamatos egyensúlyozást követelne a kormányoktól. Magyarországnak mindezen kihívások mellett szem előtt kell tartania a környező országokban élő magyar közösségek helyzetét is. A magyar kisebbségpolitika 1990 óta - négy évtized bolsevik típusú berendezkedése után - folyamatosan abból a tényből indult ki, hogy a többségi elvre építve nem lehet a kisebbségi kérdést kezelni. Ugyanis ha csak a többség joga eldönteni, hogy mi, jó” a kisebbségnek - az nyelvüktől, kultúrájuktól, gazdasági lehetőségeiktől megfosztott, a közösségekben rejlő potenciális erőket elfojtó, frusztrált „áldozatszerepbe” beletört közösségeket eredményez. Ezeknek a közösségeknek kiszolgáltatott helyzetük mellett az állam „gondoskodó kegyére” kell hagyatkozniuk, ami az egyébként is szegény országoknak a legdrágább megoldás. Míg ha használhatják nyelvüket, valamint a helyi és központi hatalom közötti hatalom- megosztás természetes következményeként intézményekkel és egzisztenciális lehetőségekkel rendelkeznek, akkor a kisebbség-többség együttműködő, plurális, ha úgy tetszik: konszenzusos demokráciában az ország gazdasági erejét növelik, politikai megítélését pozitívan befolyásolják. Természetesen az adott politikai eliteknek nem elég szavakban nyilatkozniuk ez ügyben („a kisebbségeknek messze több joguk van Jugoszláviában”, „a kisebbségeknek messze több joguk van Romániában”, „messze több joguk van Szlovákiában” - szoktuk hallani), nem elég az államigazgatás, a közigazgatás modernizációjáról beszélni, s néhány amerika- nizált, technicizált elemet más adottságú és előzményű politikai kultúrákból átvenni vagy éppen a francia mintára-modellre hivatkozni. A közigazgatás ugyanis egy ország „idegrendszere”. Akkor is az, hajói működik, és akkor is, ha a kézivezérlés eszköze. Az erősen centralizált állam meghosszabbított karjaként az ágazati miniszterek, a különböző szintű közigazgatási intézmények és az apparátusokban dolgozó emberek a folyamatos igazodás állapotában jogkövető magatartást tanúsítanak. Csak éppen nem hatékonyak. Természetesen az ügyiratforgalom mérhetően, látványosan nő, de az ügyek nem intéződnek el. Amikor bárki - akár miniszteri szinten is - ötletszerűen felállítható, lecserélhető (hiszen a „fölöt- tes én-je” a miniszter- elnök kegyétől és megítélésétől függ), akkor az erősen hierarchizált közigazgatásban, az ágazati politikában gondolkodó és manipuláló hatalom leszorítja a kreativitást. Ez a berendezkedés mindenkinek rossz. A hierarchia szereplőinek is, meg azoknak is, akikért a rendszernek működnie kellene, de többszörösen rossz a kisebbségi helyzetben lévőknek. Közben lehet hangoztatni nemzetmentő, népszolgálati képviseletet, s gyakorolni az önmagáért való szimbolikus cselekvések sorát, a „mi”- és „ők”-re tagolása a társadalomnak nem ad esélyt egy új közösségi érzés alapjainak kialakításához. Ráadásul drága, és nem képes megfelelni annak a feladatnak, hogy ennek az „ideg- rendszernek”, ezeknek az „idegpályáknak” kellene megteremteni a korszerű, hatékony gazdálkodás, az oktatás, a kultúra, az egészségügy működésének, de még a külföldi tőke fogadásának a feltételeit is. Adókedvezményekre van szükség, hosszú távú fejlesztéseket elősegítő infrastrukturális beruházásokra, amelyek majd munkahelyteremtést eredményeznek. Nem érzelmekre, hanem rációra alapozott politikai döntések hosszú sorára. A patriarchális család- és nemzetállam retorikája kitöltheti ugyan átmenetileg a szociális és kulturális elkeseredettségből eredő űrt, de nem lehet eredményes hosszú távú stratégia egyetlen olyan ország esetében sem, amely euroatlanti integrációban komolyan gondolkodik. Elég itt arra utalni, hogy Románia miért nem került be a NATO-bővítés első körébe. A globalizációs folyamatok a nemzetállam kompetenciáját szűkítik. A problémák jelentős köre nem kezelhető a továbbiakban csupán az egyes országokon belüli államipolitikai eszközökkel. Lehet ugyan az állam redisztribú- ciós szerepét növelni, erős, központosított hatalmat teremteni, de az eddigi tapasztalatok szerint a „beavatkozó” állam gyenge, és óhatatlanul korrupt. Amikor egy országban a többségi elv érvényesül, etnikai alapon kívánja a pillanatnyi hatalom megválaszolni a kor kihívásait, és nyíltan vagy bevallatlanul is nemzetállamban gondolkodik, nemzetállami reflexekkel reagál, akkor biztos, hogy nem tudja kezelni a felgyülemlett problémákat. Az autentikus cselekvési lehetőségektől való megfosztott- ság, a kisebbség-többség egymásra mutogatása nem visz előre. Lehet, hogy erősebb kormányt, de nem erősebb országot teremt. Franciaország nagy és szilárd ország. A globalizációból adódó problémákat úgy látszik, mégsem saját nemzetállami hagyományainak jegyében, hanem a regionaliz- musban, a különböző nyelvű és kultúrájú közösségek jogainak elismerésében rejlő lehetőségek felé való elmozdulásban, az államigazgatás modernizációjában, a komptenciák és felelősség megosztásában, az gyüttműködés feltételeinek kialakításában látja. Célszerű volna odafigyelni. A szerző budapesti szociológus. Odafigyelni a környező országokban élő magyarokra. Többségi elvre építve nem lehet a kisebbségi kérdést kezelni. Kislexikon Ecevit dicsősége Flesch István _______ Abdu llah Öcalan elfogása vitathatatlanul nagy sikere Bülent Ecevit miniszterelnöknek és átmeneti kormányának. A Demokratikus Baloldal Pártjának (DSP) nacionalista elnöke az áprilisi választásokat megelőző kampányában hivatkozhat majd arra, hogy ő gyűrte le a kurd szeparatizmus megtestesítőjét. Ecevit a török közvélemény nagy részének szemében már eddig is „Ciprus hőse”, a „ciprusi tö- rökség megmentője” volt. Dicsőségét most „a terrorista Öcalan elfogójának” címével is gyarapíthatja. A kérdés azonban az, hogy tekintélyének növekedését mire használja ki, az erkölcsileg meg- vesztegethetetlennek, céltudatosnak, keménykezű államférfinak tartott miniszterelnök képes-e, akar-e kezdeménye- zően fellépni a kurd kérdésben. Ecevit kiváló költő és műfordító, az angol, az amerikai, a bengáli irodalom és a középkori török népi misztika elismert szakértője. Mégsem irodalmi munkássága révén lett világhírű, hanem azáltal, hogy 1974-ben ő rendelte el Ciprus katonai lerohanását. 1957-ben még az Atatürk alapította Köztársasági Néppárt (CHP) képviselőjeként szerzett mandátumot a nemzet- gyűlésben. 1972-ben átvette a párt vezetését, és attól kezdve a svéd szociáldemokrácia mintájára akarta megreformálni a CHP-t. Először 1973-ban lett kormányfő (hat hónapig), másodszor (22 hónapra) 1978-1979-ben. 1980-ban a puccsista tábornokok rövid időre letartóztatták, 1981-ben a fegyveres erők becsmérléséért ismét bezárták három hónapra. A baloldali évek után Ecevit baloldali nacionalista korszaka következett: a szociáldemokrácia kettészakadt, és a belső frakcióharcok következményeként 1985-ben megalakította a DSP-t. Keményke- zűségét mindig azzal is bizonyította, hogy állhatatosan CTK/AP-felvétel hirdette: a kurd felkelést katonai eszközökkel kell letörni. A tavaly novemberben (a hadsereg hathatós közreműködésével) kirobbantott kormányválság megoldását a hadsereg szorgalmazta a legjobban, ultimátumszerű felhívásokat intézve a megegyezésre képtelen politikai erőkhöz. A megoldást ismét a török politika nagy „öreg rókájában” látták, Ecevitnek sikerült bizonyos fokú politikai konszenzust teremtenie, s januárban bemutathatta átmeneti kormányát. Az Öcalan elleni bírósági eljárás tisztességes lesz - ígérte Ecevit. De - ha őszintén gondolná is - szót tud-e érteni a meghatározó szerepet játszó tábornokokkal, akik eddig azt is tagadták, hogy létezik kurd kérdés? Változatlanul érvényes az a kemali - az 1924-es alkotmányban lefektetett - alaptétel, hogy Törökország egységes nemzetállam, amelyben csak egyenlő jogokat élvező törökök élnek. A kemali alapelvek őrzőjeként fellépő hadsereg tagad mindenfajta etnikai-kulturális sokszínűséget. Atatürk politikai hagyatéka a török nép körében ma is széles körben elfogadott. Elfogadhatatlan viszont egy olyan különálló kurd állam kihasítása a török államtestből, amelyet pedig előírt volna az első világháború után Törökországra rákényszerített sevres-i béke. Az ország feldarabolását jelentő „török Trianont” tette aztán semmissé függetlenségi harcával Atatürk, s az 1923-as lausanne-i békében már nincs szó arról, hogy a törökön kívül más kultúrák is léteznek Törökországban.
