Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-02-24 / 8. szám
Kultúra 1999. február 24. 13 Hamari Júlia tanárként is a muzsikát szolgálja Az éneklés lelki vetkőzés Hamari Júlia és Pászthy Júlia a Dinoés Aeneasban Kanyó Béla felvétele Réfi Zsuzsanna _______________ Mi ndig is a tökéletességre törekedett. Amikor még énekelt, a fellépés napján ki sem mozdult a szobájából, ült, figyelt és arra koncentrált, hogy az esti előadás ragyogóan sikerüljön. Nem lehetett benne hiba, hiszen Hamari Júlia szerint a jó énekesnek el kell varázsolnia a közönséget. Úgy kell hatnia rá, hogy az összes figyelmével felé forduljon és azt érezze, amit a művész közölni, átadni akar. Meg kell nyitni a nézőtéren ülő embereket. Ezt csinálja tanárként is. Igyekszik segíteni abban, hogy a növendékei megnyilatkozzanak, hogy tehetségükkel minél jobban szolgálják a muzsikát. Ön bejárta a világ nagy operaszínpadait, s dal- és oratóriuménekesként is jelentős sikereket aratott. Néhány esztendővel ezelőtt azonban felhagyott saját karrierével és azóta csak a tanítással foglalkozik. Nehéz volta választás? Nem, mert énekesként megvalósítottam, amit akartam, a tanítás pedig mindig, már tizenhat éves korom óta érdekelt. Van érzékem hozzá, és szívesen foglalkozom a fiatalokkal. Az első mesterkurzusaimat húsz esztendővel ezelőtt adtam Helmut Rillinggel, s már épp egy évtizede, hogy a stuttgarti Zeneművészeti Főiskolának a professzora Az első időszakban még sokat utaztam különböző fellépésekre, de észrevettem, ez nincs túl jó hatással a tanítványaimra. vagyok. Az első időszakban még sokat utaztam különböző fellépésekre, de észrevettem, ez nincs túl jó hatással a tanítványaimra. Én mindenben perfek- cionista vagyok, ezért választanom kellett. Az éneklésben nem láttam jövőt, hiszen én sem fiatalodom, ezért a tanítás mellett döntöttem. így is a mindennapjaim része a zene, az éneklés, s ha ki tudok nyitni egy fiatalt, ha egyszer csak elkezd gyönyörűen szólni a hangja, akkor úgy érzem, mintha én magam énekelnék. Azért ebben az évben még egyszer utoljára engem is hallhat a közönség, novemberben ugyanis Budapesten, a Tomkins Énekegyüttes V. Purcell Fesztiválján Dobra János barátom felkérésére utoljára színpadra lépek Didóként. Azért jelenleg is sokat utazik, hiszen nemcsak Stuttgartban oktat, hanem évente tíz-tizen- két mesterkurzust tart a világ különböző pontjain. Mi mindent tud az ember egy vagy két hét alatt megtanítani a hallgatóknak? A lényeget, hiszen a legfontosabb alapelvek ennyi idő alatt is átadhatóak. Elhatároztam, egyszer írok egy könyvet az énektanításról. Ez a kötet csupán két oldalból fog állni, de ennél több helyre nem is lenne szükség. Amikor kurzust tartok a legfontosabb pont, az első meghallgatás, hiszen ilyenkor állapítom meg, kinek mi a hibája. Nekem ugyanis, s erre mindig büszke voltam, az éneklésben nem lehet hazudni. Mindenkinél ugyanis egy probléma van, s az összes gond erre az egy dologra vezethető vissza. Ha az ember talál rá orvoslást, akkor el tudja indítani a hallgatót a megfelelő úton. Tehetséget, muzikalitást, fantáziát nem adhatok nekik, csupán segíteni tudom a kinyílásukat. Az éneklés ugyanis lelki sztriptíz, gátlásnélküli érzelmi megnyilatkozás. S a jó éneklés végtelenül természetes. A testnek, az agynak, reflexszerűen kell dolgoznia. Tanárként mennyire izgul a növendékeiért? Ilyenkor inkább a saját hiúsága miatt aggódik az ember, azért, hogy a tanítványa képes-e jól megmutatni mindazt, amire okította. S ebben folytatódik a primadonnasága, hiszen ugyanúgy sikerre törekszik a tanításban is, mint amikor maga lépett a színpadra. Később esetleg, amikor már a növendék önálló művész lesz, elkezdi építeni a saját karrierjét, akkor valóban úgy drukkol érte, mint a szeretett gyerekéért. Hiszen az énekes minden áldott nap vizsgázik, s ez a teljesítmény iszonyatos koncentrációt igényel. Ezért is tartom fontosnak, hogy Az énekes minden áldott nap vizsgázik, s ez a teljesítmény iszonyatos koncentrációt igényel. átadjam a tapasztalataimat, hogy a képességeimet, az évtizedek alatt felhalmozott tudásomat kamatoztassam. Erre esküdtem fel, s igyekszem az eddig megőrzött idealizmusomat továbbra is megtartani. Heti kultúra Könyvespolc Josef Skvorecky: Az emberi lélek mérnöke Josef Skvoreck’í Bohumil Hraballal és Milan Kunderával együtt a második világháború utáni cseh prózairodalom legkiemelkedőbb és legismertebb képviselője. Az 1958-ban megjelent Gyávák című regénye igazi fordulatot jelentett a cseh irodalomban, egyrészt a háború alatti német megszállás és az ellenállás nonkonformista ábrázolásával, másrészt a regény megjelenése idején az irodalomból száműzött köznyelv és a szleng használatával. A regényt Skvorecky az 1971-ben kiadott Pléhkato- nák, az 1972-ben megjelent Csoda, valamint az 1977-es Az emberi lélek mérnöke révén tetralógiává fejleszti. Az emberi lélek mérnöke tükrözi leginkább Skvorecky írói kvalitásainak minden jellemzőjét: a mindig szórakoztató, de sohasem olcsó meseszöfa ú v -j 0 S E F , SKVORECKY Az emberi lélek mérnöke vést, az érzékletes jellemábrázolást, a lírai és az epikai elemek, illetve a reális és a fiktív történések finom egymásba ötvözését, az idősíkok szinte önként kínálkozó váltakozását, a gyakran szarkazmussá élesedő humort és iróniát. A regény cselekménye Kanadában játszódik, de retrospektív rétegei visszavezetnek a német megszállás alatti Csehországba. Az emberi lélek mérnöke a második világháború utáni cseh próza egyik méltán világhírű alapműve. Vasárnap Kisgaléria Szabó Ottó: Szabadíts mega gonosztól... Regény O dakint alkonyodik, ezt a hangokból tudja meg az ember, meg abból, hogy a járókelők egyre nagyobb, egyre vegye- sebb csoportokban haladnak el az ablak előtt. Ebben szórakozónegyedben éjszaka zajlik csak igazán az élet. És most, a naplementével kezdődik az éjszaka. Az ágyat csak a rácsos zsalugáter meg a vászonredőny választja el a váostól. Semmiféle szilárd anyag nem különít el bennünket a kinti sokadalomtól. Ők semmit sem tudnak az életünkről. De mi látunk valamit az övékből, látjuk mozdulataikat, halljuk a szavaikból dagadó hangzavart, amely olyan, mint egy sziréna megtört, szomorú, visszhangtalan jajkiáltása. Az égettt cukor illata szivárog a szobába, a pörkölt földimogyoró, a kínai levesek, pecsenyék, füvek, a jázmin, a por, a tömjén meg a parázsló faszén szaga, mert a tüzet is a kosarakban hoz- zák-viszik, árulják utcahosszat, a város szaga olyan, mint a vadonban megbúvó falvaké, az erdőé. Amikor ismét ránéztem, már fekete fürdőköpenyben volt. Ott ült, pohár whiskyvel a kezében, cigarettázva. Azt mondta, lezuhanyozott, amíg aludtam. Nem is éreztem, hogy elnyomott az álom. Meggyújtotta a lámpát az asztalkán. Hirtelen eszembe jut, hogy bizEhő szerelem Turgenyev 11. rész tosan olyan férfi, aki ragaszkodik a szokásaihoz, és hogy elég sűrűn járhat ebbe a lakásba, biztosan sokat szeretkezik, valami félelem motoszkál benne, és azért szeretkezik sokat, hogy védekezzék ellene. Azt mondom, nekem nem is olyan ellenszenves a gondoltat, hogy annyi barátnője van, és hogy be kell áll- nom a sorba, a többi közé. Nézzük egymást. Érti, hogy mit mondtam. A tekintet egyszerre elváltozik, képmutatás lesz, a fájdalom foglya, a halálé. Azt mondom, feküdjön mellém, megint az övé akarok lenni. Odajön. Érződik rajta az angol cigaretta, a drága kölni, a bőrének méz- és selyemszaga van, mintha magába itta volna a selyemtusszor gyümölcsös illatát, az aranyét, ellenállhatatlan. Megmondom neki, hogy kívánom. Azt mondja, várjak. Beszél, azt mondja, rögtön tudta, már ott a kompon, hogy ilyen leszek az első szeretkezésem után, hogy szeretni fogom a szerelmet, azt mondja, most már tisztában van vele, hogy meg fogom csalni, hogy nem lesz mellettem olyan férfi, akit meg ne csalnék. Azt mondja, hogy ő önnön balsorsának eszköze. Örülök a jósltának, meg is mondom neki. Erre elveszti a fejét, elkeseredésében rám veti magát, gyermekmellemet harapdálja, ordít, sérteget. Lehunyom a szememet, annyira jólesik. Erre gondolok: nagy gyakorlata van a szeretkezésben, semmi mást nem csinál az életben, csak ezt. Simogatá- sán érződik a tapasztalat, olyan egyszerű, olyan tökéletes. Óriási a szerencsém, nem vitá, mint egy szakma, kisujjában van az egész, olyan pontosnan tudja, bár ösztönösen, mikor mit kell csinálni, mit kell mondani. Le- kurváz, ocsmány kis nő vagyok, mondja, az ő egyetlen szerelme, és így is van rendjén, mindenki ezen a hangon beszél, amikor önállósul a szó, és önállósul a test is, és azt csinálja, azt keresi- kutatja, találja és veszi el, amihez kedve van, ilyenkor minden tökéletes, nincsen selejt, a selej- tet eltakarja, viharos örvénybe rántja a vágy. A város itt morajlik a közelben, szinte mellettünk, hallani, amint a zaj nekicsapódik a zsalugáter deszkáinak. Olyan, mintha átzubogna a szobán. Ebben a zajban, ebben a jövés-menésben simogatom a testét. A tenger, a végtelenség összesűrűsödik, eltávolodik, visszatér. Megkértem, hogy kezdje újra, még és még. Hogy csinálja még egyszer. Megtette. A csatakos vérben. Ezt nem lehetett túlélni. Csak belehalni lehetett. Rágyújtott egy cigarettára, és odaadta. És suttogva beszélni kezdett, szája az ajkamat súrolta. Én is suttogva beszéltem. Mivel ő maga nem tud róla, az ő érdekében nekem kell elmondani, őhelyette, hogy van benne valami veleszületett előkelőség, ezt a javára írom. Már este van. Azt mondja, sohase fogom elfelejteni ezt a délutánt, akkor is emlékezni fogok rá, amikor őneki a rcát is, meg a nevét is rég elfelejtettem. Megkérdezem, hogy a házra emlékezni fogok-e. Azt mondja: nézd meg jól. Megnézem. Azt mondom, nincs rajta semmi különös. Azt mondja, igen, mindig így van. Még mindig magam előtt látom az arcot, és emlékszem a névre. Látom a kimeszelt falakat, a vászonredőnyt a kaüanra nyíló ablakon meg a félköríves ajtót, amely egy másik szobára nyílt, a szob meg a belső kertre - a virágok elszáradtak a hőségben -, a kertet éppen úgy kék mellvéd fogta körül, mint a sadeki villa Mekongra néző, lépcsőzetes teraszait. A gyötrődés és a magány tanyája. Kéri, áruljam el, mire gondolok. Azt mondom, anyámra, meg fog ölni, ha megtudja, mi történt. Látom, amint erőt vesz magán, hogy beszélni tudjon, azt mondja, tudja, mi járhat anyám fejében, és ki is mondja: a szégyen. Azt mondja, házasságban ennek még a gondolatát se tudná elviselni. Ránézek. Ő is rám néz, önérzetesen mentegetőzik. Azt mondja: kínai vagyok. Elmosolyodunk. Megkérdezem, gyakori-e, hogy olyan szomorú az ember, mint mi most. Azt mondja, azért, mert nappal szeretkeztünk, amikor a legnagyobb a meleg. Azt mondja, ilyenkor mindig rettenetes utána. Élmosolyodik. Azt mondja: akár van szerelem, akár nincs, ilyenkor mindig rettenetes. Azt mondja, éjszaka el fog múlni, elmúlik, mihelyt besötétedik. Azt mondom, hogy nincs igaza, nemcsak a nappal miatt van, én előre vártam ezt a szomorúságot, csakis belőlem fakad. Hogy mindig is szomorú voltam, (folytatjuk)
