Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-05 / 1. szám
Kultúra 1999. január 5. Verebics Ibolya szerte a világon koncertezni szeret a legjobban Dallal dicséri az életet Együtt a család Stuttgartban. Verebics Ibolya Németországból jár haza és a nagyvilágba. Réfi Zsuzsanna___________ „Különlegesen szép hangszíne van, s nagy örömömre sokat dolgoztunk együtt. Verebics Ibolya világszínvonalú énekes, s Mozartot olyan gyönyörűen énekel, hogy ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatok róla” - írta a magyar szopránról ajánló soraiban Elisabeth Schwarzkopf, akihez Verebics Ibolya két esztendőn keresztül járt gyakorolni. A fiatal énekesnő, aki számos nemzetközi megmérettetés győztese volt, köztük a Pavarotti Énekversenyé is, napjainkban Németország egyik kedvelt koncerténeStuttgartban van az otthonunk, és a fiunk, Cornelius most volt hatesztendős. kese, s havonta három-négy hangversenyen is a közönség elé lép. Azért a hazai publikum is találkozhat vele, mert bár családja Stuttgarthoz köti, a mai napig a budapesti Operaház tagja, s magyarországi koncerteken is gyakorta énekel. Mi mindent lehetett Schwarz- kopftól megtanulni? Az ő speciális, gyönyörű, magas fejhangjait nem, azok meg- tanulhatatlanok, viszont a Mo- zart-művek előadásmódjáról, kifejezéséről rengeteget. Bár a német díva roppant távolság- tartó, egy idő elteltével megkedvelt engem, s ingyen tanított. Nagyon sokat köszönhetek neki. Olyan meghatározó személyiség az életemben, akárcsak a legelső tanárnőm, Gonda Anna, akinek azért vagyok hálás, mert megszerettette velem az éneklést. Nem gyerekkorától készült énekesnek? Zongoraművész akartam lenni, s az énekléssel úgy kerültem kapcsolatba, hogy a győri óvónőképző kórusát én kísértem. Ekkor figyelt fel muzikalitásomra a karvezető, s tizenhat évesen elvitt Gonda Annához, aki hosszabb ideig volt a Wiener Staatsoper kiváló mezzója. A művésznő egy óra alatt megfertőzött az éneklés szereteté- vel, s ahogy az előadásában különböző áriákat hallgattam, teljesen elvarázsolódtam. Azt azonban, hogy énekelni milyen csodálatos, csak egy esztendő elteltével tapasztalhattam meg. Ekkor jutottam addig, hogy megérintett az előadás öröme, csodája. S ettől kezdve egyenesen vezetett az utam a Zeneakadémiára, onnan pedig az Operaházba. Hét esztendeje azonban Stuttgart és Budapest között ingázik. Igen, mert az egyik külföldi vendégszereplésemen megismerkedtem egy kedves, Helmuth Rilling kórusában éneklő német énektanárral, aki ma már a férjem. Stuttgartban van az otthonunk, és a fiunk, Cornelius most volt hatesztendős. Ezért vagyok kénytelen a két ország között megosztani az életemet. Bár a folytonos utazgatás nagyon fárasztó, nem bírnám másképp, három hét után még most is iszonyú honvágyam támad. Itthon tudok feltöltődni, mindig élvezem, ha néhány napot Magyar- országon tölthetek. Múltkor, amikor az egyik plakáton azt írták a nevem mellé, hogy Németország, nagyon felháborodtam. Nekem Magyarország a hazám, s a néhány esztendeje kapott Liszt-díj nagyon kedves és fontos kitüntetésem. A koncertek közül a barokk estek állnak hozzám közel. Németországban, annak ellenére, hogy számos felkérést kap és kapott, nem énekel dalszínházakban. Miért? Igazán én az oratóriumesteken, hangversenyeken érzem jól magam, a koncertek játsz- szák a főszerepet az életemben. Csak a budapesti Operaházzal teszek kivételt. Mindig nagy boldogság, ha az Ybl-palotában léphetek színpadra, és a hazai közönségnek énekelhetek. Jelenleg a Titus kegyelmében, a Gianni Schicchiben és a Carmenben találkozhatnak velem a nézők, s a tervek szerint a Székely fonóba is beállók majd. A koncertek közül is leginkább a barokk estek állnak hozzám közel, legszívesebben Händel-, Bach-, Scarlatti-, Carissimi- vagy Purcell-darabokban énekelek. S akadnak azért olyan együttesek is, amelyek rendszeres, kedves partnereim, ilyen például a Budapesti Fesztiválzenekar vagy a Nemzeti Filharmonikusok. Velem már az is megesett, hogy délután Fischer Iván vezényelt, este pedig Fischer Ádám dirigálta hangvesenyen énekelhettem. így képzelte az életét? Igen, hiszen amit csinálok, az örömet szerez nekem, és adhatok vele valamit a közönségnek is. Reggel mindig azzal a gyönyörű zsoltársorral ébredek, amelyet számos alkalommal énekelhettem a templomokban: »Ez a nap, amit az úr szerzett nekünk, örvendjünk és vigadjunk rajta!« Heti kultúra Könyvespolc Gervai András „Emigráns vagyok a földön” Badal János, operatőr (Franciaország) ; Dés Mihály, laptulajdonos (Spanyolország); Juan Gyenes, fotóművész (Spanyolország); Jorge Haydu, operatőr (Kuba); Herskó János, filmrendező (Svédország); Kertész Sándor, színész, rendező (Kanada); Kishont Ferenc, író, rendező (Izrael); Andre de Tóth, filmrendező (USA); Varga Kata, színésznő (Franciaország); Vásáry Tamás, zongoraművész, karmester (Anglia); Zwack Péter, üzletember (USA). Elmentek, mert szabadabb, emberibb életre vágytak. Szerencsét akartak próbálni, biztosabb megélhetést szerettek volna találni. Vagy egyszerűen csak hajtotta őket a kalandvágy, a kíváncsiság. Másoknak menniük kellett, vitték őket. Sokfelé szóródtak a világban, sokféle pályát futottak be. Gervai András „EMIGRÁNS VAGYOK A FÖLDÖN” Sorsváítozatok ÁtcjtítmiSuni Beilleszkedtek választott új hazájukban, vagy kívülállók maradtak. Életük, pályájuk meghatározó állomásairól, az indíttatásról, gyökerekről, az emigráció okairól, a beilleszkedés nehézségeiről, az otthoni emlékekről, vágyaikról, az új hazáról, annak társadalmi, politikai, kulturális sajátosságairól, tradícióiról beszélnek. Sorsukba zárva tulajdonképpen az elmúlt háromnegyed évszázad magyar történelme is megjelenik a könyvben. Felhívás A Csemadok Országos Tanácsa megbízásából a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya és a Pódium Színházi Társaság meghirdeti a Duna Menti Tavasz ’99 Fesztivált, amely a gyermek-színját- szóegyüttesek, kisszínpadok, bábjátszó együttesek és szólóbábosok seregszemléje. A jelentkezőlap a Csemadok területi választmányain szerezhető be. Jelentkezési határidő: 1999. január 31. A jelentkezőlapokat kéijük a következő címre küldeni: OV Csemadok, Trhovisko 825/8, P. O. BOX 16,929 01 Dunajská Streda. A válogatásokidőpontja: 1999. április 2.-május 3. A fesztivál időpontja és helyszíne: 1999. június 2-4., Dunaszerdahely Pontos információkkal a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya szolgál (tel.+fax: 0709/5522478, mobÜ: 0905/358 529). Gyermek-képzőművészeti- verseny A Duna Menti Tavasz szervezőbizottsága a Duna Menti Tavasz fesztivál alkalmából gyer- mek-képzőművészetiversenyt hirdet azzal a céllal, hogy a képzőművészeti adottságokkal rendelkező általános iskolás gyermekeket vizuális gondolkodásra ösztönözze, és hogy azok a játék örömével tapasztalják meg az adott képző- művészeti műfajok kifejezésbeli tartományait. A versenybe alkotásaikkal az alapiskolák diákjai jelentkezhetnek a következő kategóriákban: I. kategória: 1-4. évfolyam II. kategória: 5-9. évfolyam A beküldött munkák készülhetnek rajz- és festészeti technikákkal, tematikailag kötetlenül. Beküldési határidő: 1999. április 20. Cím: OV Csemadok, Trhovisko 825/8, P. O. BOX 16,929 01 Dunajská Streda (tel.: 0709/552 24 78). Az eredményhirdetésre a szakmai zsűrizést követően a Duna Menti Tavasz fesztiválon kerül sor. Regény M indennap volt egy pillanat, amikor kibuggyant belőle az elkeseredés. Amelyet béna tehetetlenség vagy álmosság követett, vagy néha semmi, máskor viszont, néha, házvásárlások, költözködések, vagy ez a hangulat, semmi más, csak ez a hangulat, ez a levertség, néha meg valóságos királynő volt, bármit kértünk is tőle, bármit kapott is ajándékba, mint azt a Kis-tó melletti házat, valami szeszély sugallatára, haldokló apámtól, vagy ezt a lapos karimájú kalapot, hiszen a kislány annyira akarta, az aranylamé cipőt úgyszintén. Vagy semmi, vagy aludni, meghalni. Akkor még nem láthattam a moziban az indián asszonyokat, akik ugyanilyen lapos karimájú kalapot viselnek, és előrevetik hajfonatukat. Azon a napon nekem is copfom van, bár nem tűzöm kontyba, mint rendesen, de az én copfom másmilyen. Két hosszú hajfonat, előrevetem őket, mint a filmbeli asz- szonyok, akiket sohase láttam, de az enyém gyerekcopf. Amióta megvan a kalapom, hogy fel tudjam tenni, nem A szerető Marguerite Duras 4.rész tűzöm kontyba a hajamat. Egy ideje szinte lelapítom a frizurámat, hátrafésülöm, hogy sima legyen, kevésbé szembetűnő. Lefekvés előtt minden este kifésülöm, aztán újra befonom a copfomat, ahogyan anyámtól tanultam. Ez a súlyos, puha, sajgó bronzszínű hajsátor egészen a derekamig ér. Gyakran mondogatják, hogy ez a legszebb rajtam, ami, azt hiszem, any- nyit jelent, hogy különben csúnya vagyok. Ezt a nagyszerű hajzuhatagot Párizsban fogom levágatni, huszonhárom éves koromban, öt évre rá, hogy elhagyom anyámat. Vágja csak le, mondtam a fodrásznak. Le is vágta. Egyetlen mozdulattal az egészet, hogy megtisztítsa a terepet, a tarkómon éreztem az olló hidegségét. A hajam ott hevert a földön. Kérdezték, becsomagolják-e. Azt mondtam, nem. Attól fogva nem mondták többé, hogy szép a hajam, legalábbis nem olyan meggyőzően, mint korábban, mielőtt levágattam. Utána inkább azt mondták: ennek a lánynak szép a tekintete. A mosolya, az se csúnya. A kompon, nézzék csak, még hosszú a hajam. Tizenöt és fél éves vagyok. De már festem magam. Tokaion krémet használok, azzal próbálom eltüntetni a szeplőket az arcomról, a szemem alól. A Tokaion krém után meg testszínű púdert, Houbigan márkájút. A púder anyámé, mindig ezt használja, amikor elmegy a kormányzóság estélyeire. Aznap a szájamat is kirú- zsoztam az akkori divat szerint cseresznyepirosra. Fogalmam sincs, miképpen jutottam hozzá, talán Heléne Lagonelle csente el az anyjától, már nem tudom. Nem vagyok beparfümözve, anyámnál csak kölnivíz meg Palmolive szappan járja. A kompon, a busz mellett hatalmas fekete személyautó, fehér vászonli- bériás sofőrrel. Igen, ugyanaz a komor autóóriás, amelyet a regényekből ismerek. A Morris Léon-Bollée. Akalkuttai francia nagykövetség koromfekete Lanciája akkor még nem gördült be az irodalomba. A sofőrök meg a gazdáik között lecsavarható ablakok vannak. Lehajtható pótülések is. Még olyan tágasak az autók, mint egy hálószoba. Előkelő férfi ül az autóban, engem néz. N em fehér bőrű. Európai módra van öltözve, világos színű tusszoröltönyt visel, akárcsak a sai- goni bankárok. Engem néz. Már megszoktam, hogy néznek. A gyarmatokon megbámulják a fehéreket, a tizenkét éves kislányokat is. Három éve már az európaiak is utánam fordulnak az utcán, anyám férfi barátai pedig kedvesen vacsorára hívogatnak magukhoz, méghozzá olyan időpontban, amikor a feleségük a sportklubban teniszezik. Ámíthatnám magamat, elhihetném, hogy szép vagyok, mint a szépasszonyok, akiket megnéznek a férfiak, mert engem aztán alaposan megnéznek. De én tudom, hogy ez korántsem szépség dolga, másról van itt szó, egészen másról, az észről, például. Amilyennek akarok látszani, olyannak látszom, szépnek is, ha már annak kell lennem, szépnek vagy csinosnak, otthon például csinos vagyok, de csak otthon, amilyennek akarnak, olyan leszek, képes vagyok rá. És arra is, hogy ezt elhiggyem. Hogy elhiggyem, elbűvölő is vagyok. Mihelyt elhiszem, mindez annak szemében is igaz lesz, aki rám néz, és azt kívánja, hogy tetsszem neki - ezzel is tisztában vagyok. Ilyenformán, merő céltudatosságból, még elbűvölő is tudok lenni, még ha nyomaszt is a kisebbik bátyám kín- szenvedésétől való rettegés. (folytatjuk)
