Új Szó, 1999. december (52. évfolyam, 277-301. szám)

1999-12-03 / 279. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1999. DECEMBER 4. SPORT/TÉVÉ ÉS RÁDIÓ - SZOMBAT Összefoglaló a Thália Fesztiválról. A színházi előadások iránt szélesebb réteg érdeklődött, a tudományos tanácskozásokon viszont inkább a szakemberek vettek részt. Harmincéves a Thália A kassai Thália Színház fennállásának harmincadik évfordulója alkalmából november 18. és 24. között megrendezett fesztivált méltán sorolhatjuk az idei év rangos nemzetközi színházi eseményei közé. A hazai színházak mellett a Kárpátok Eurorégió országainak társulatai mutatkoztak be az egyhetes rendezvényen. LAKATOS KRISZTINA Az összképet tovább árnyalja, hogy a fesztiválon a nemzetközi jelleg összekapcsolódott a nemzetiségi színjátszás aktuális kérdéseivel. Erdélyből a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata művésznője érkezett Szép Fehér Annácska című, csángó balladákból és népdalokból összeállított műsorával, Kárpátaljáról a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Magyarországról - a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mellett, amely a Charley nénjének helyenként burleszkbe hajló változatát mutatta be, illetve az Egri Gárdonyi Géza Színház társulatának előadásában látható Ibsen-dráma, A vadkacsa mellett - a Szekszárdi Német Színház. A szlovákiai nemzetiségi színjátszást a házigazda Thálián és a Komáromi Jókai Színházon kívül a kassai roma színház és az eperjesi ruszin színház képviselte. A rendezvénysorozat részeként tizenkét előadást láthatott a közönség, a fesztivált a hazaiak nyitották meg Heltai Jenő A néma leventéjének premierjével, a színházi előadások sorát pedig Barta Lajos Szerelem című színműve zárta a komáromi művészek előadásában. A vendéglátó város szlovák színházai két előadással járultak hozzá a fesztivál programjához: az Óvárosi Színházban a Tapintatos matt című politikai kabarét, az Állami Színházban pedig a Pink Floyd zenéjére készült balettet tekinthették meg a nézők. A pozsonyi Színművészeri Akadémia növendékei Roman Weingarten Nyár című darabjának pontosan, szellemesen kidolgozott etűdjeivel mutatkoztak be, Czajlik József rendezésében. A színházi előadásokon túl a fesztivál részeként került sor-az egyébként a Fábry-napok és a Kazinczynapok keretében megtartandó tudományos tanácskozásra is. A résztvevők a Kárpátok Eurorégió színjátszásának történetével, a szlovákiai nemzetiségi színjátszással, a szlovákiai magyar színházak jövőjével, az amatőr és diákszínjátszás kérdéseivel és nem utolsósorban a Thália Színházzal foglalkoztak előadásaikban és hozzászólásaikban. Sajnálatos, hogy a fesztivál második felére tervezett szakmai megbeszélések: a szlovákiai nemzetiségi színházak vezetőinek, illetve a határon túli magyar színházak vezetőinek találkozása a színházi szakemberekkel elmaradt. Az viszont mindenképpen dicséretes arányérzékre vall, hogy a Thália egykori „szülői és bábái" nem önnön élő szobruk leleplezéseként értelmezték a fesztivált, hanem az elmúlt harminc év tapasztalataiból kiindulva a színházak, a színjátszás általánosan érvényes kérdéseit helyezték előtérbe. Beke Sándor, a Thália alapítója, jelenleg az egri színház direktora a „legendacsinálás" járható útját választotta: anekdotázva mesélte el a színház megalakulásának körülményeit. Állítása szerint olyan történeteket osztott meg a publikummal, amelyeket eddig - legalábbis nagy nyilvánosság előtt - soha nem mondott el. Kezdve onnan, hogy a történések elején eszükbe sem jutott Kassa, az új magyar társulat székhelyéül Pozsonyt nézték kí, s már az épület is ki volt szemelve, amikor az egyébként a régi zsinagóga - egy szép napon füstté-porrá vált. Ekkor jött mentőövként az ötlet: a kassai ipari tornaterme. A ma már alig érthető párt-szakszervezet-minisztérium viszonyrendszeren átvergődve a frissen alakult társulatnak le kellett győznie a már meglévő magyar színház ellenállását is, s egy délelőtt szökve kellett elhagynia Komáromot. A sztori remek, filmre kívánkozik. Pályi András (Budapest) író, színikritikus a verbalitás mint az irodalom elsődleges síkja, illetve a metakommunikáció mint a színház elsődleges síkja tételéből kiindulva a határon túli magyar teátrumok helyzetéről elmélkedve megkérdőjelezte a provincializmus bélyegének jogosságát. Arra mutatott rá, A magyarországi színpadi nyelv a bécsioperett-stílus igézetében alakult. hogy míg a magyarországi színpadi nyelv a bécsioperett-stíl us igézetében alakult, tablókkal, nagyjelenetekkel, túljátszott gesztusokkal, mesterkélt hanghordozással jellemezhető előadások születnek sorra ma is, a határon túli magyar színházakban sokszor „európaibb" színpadi nyelv érvényesül. Általánosságban a romániai színházi stílus franciásabb, a szlovákiai színpadokon erőteljesen érvényesül a cseh abszurd és groteszk hatása. A határon túli magyar művészek általában a helyi színművészeti főiskolákon végeznek, az ezeken oktatott játékstílus a „színpadi anyanyelvük", s nem véleden, hogy a magyarországi színházi élet sokszor képtelen adaptálni az ezekkel a művészekkel együtt beáramló új impulzusokat. Pálja András véleménye szerint a kisebbségi színházak szerepe éppen az lehetne, hogy az anyanyelvi kultúra és az adott országra jellemző színpadi metakommunikációs formák között megteremtsék a szintézist. Pályi András elképzeléséhez a fesztiválon látható előadások közúl talán az eperjesi Duchnovič Színház előadása, Eugen lonesco A kopasz énekesnő című abszurdja (a román Christian loan rendezte) és a beregszásziak produkciója, T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című drámája állt a legközelebb. Ez utóbbit Vidnyánszky Attila rendezte, s az előadásban valóban modern nyelvvé tudta összekovácsolni a színház archaikusnak tűnő elemeit: a klaszszikus értelemben vett kart, a szakrális színházat, a balladisztikus homályt. Elektrák és Oresztészek élnek közöttünk, a színház mégis arról szól, hogy „a gróf, a gróf a vízbe fúlt" mondta Gágyor Péter (München) rendező, dramaturg, színikritikus, az egykori Szép Szó irodalmi színpad vezetője, aki ha nem is temetni jött a jelen magyar színházát, de nem is dicsérni. Véleménye szerint az elmúlt évtizedekben rendezők generációinak sorát sikerült kinevelni, akiknek jószerével semmi mondanivalójuk a darabról, a klasszikusokat érinthetetlen bálványként tisztelik, tisztes iparosok módjára színpadra viszik a szöveget, s eközben nem szólítják meg a közönséget. A színház „mintha színházzá" alakul: a színészek mindia mondanának valamit, a rendezőnek mintha volna elképzelése, a néző mintha átélné a katarzist... A tudományos tanácskozás A szlovákiai magyar színházak jövője témájában Czajlik József rendező szakos főiskolai hallgató és Varga Emese, a Komáromi Jókai Színház dramaturgja tartotta a témaindító előadást. Bevezetőjükben a színházak műküdésének problémás pontjait tekintették át, többek között a színházak dramaturgiai tervének kérdését, színház és néző, színház és sajtó kapcsolatát, valamint az utánpótlás nehézségeit. Alapos háttértanulmányok után pontos adatokkal tudták alátámasztani érvelésüket: a kilencvenes évek közepéig lezajlott szemléletváltozás folyamán a színházak vezetői a mítoszok homályába vesző „közönség" igényeire hivatkozva egyre nagyobb teret adtak (s adnak ma is) a könnyed szórakozásnak, miközben a fajsúlyosabb műfajok határozottan a háttérbe szorultak, s nézőcsalogató varázsigévé a zenés vígjáték fogalma vált. A nézettségi mutatók, illetve a legegyszerűbben ellenőrizhető bérlet-eladási statisztikák azonban e törekvés helyességét nem támasztják alá. Az utóbbi néhány évben folyamatosan csökken az eladott bérletek száma. Czajlik József szavaival élve, a színházak vezetősége a közönséget afféle „csürhének" tekinti, amely az Az oláhcigány is roma, mégis más. Jelenet a Romathan előadásából élet, a születés, a létezés, a halál legelemibb összefüggéseit sem képes megérteni. Varga Emese a színészképzésről elmondta, hogy az elmúlt tíz év folyamán a pozsonyi Színművészeti Főiskolán végzett művészeknek csupán egyharmada van jelenleg is a pályán. A képzés intézményes keretei sem megoldottak: a posebb-nagyobb összeggel járul hozzá a színház működéséhez. Az állam, azaz a belügyminisztérium az önkormányzatok adakozó kedvét azzal serkenti, hogy az önkormányzati hozzájárulás nagyságának függvényében szintén hozzájárul a működés költségeihez, tehát minél többet áldoz az önkormányzat, annál töbÚj Thália. Ha elkészül, vége lesz a harmincéves tornatermi tortúrának Játék. Jelenet a pozsonyi Színművészeti Főiskola hallgatóinak előadásából zsonyi Színművészeti Főiskolára évente bekerül néhány magyar nemzetiségű diák, akik többek között magyar beszédtechnikát tanulhatnak, ez azonban nem elég. (Ebből a szempontból Szlovákiában rendezedenebb a helyzet, mint Erdélyben, Kárpátalján vagy a Délvidéken, ahol önálló intézmények, tagozatok, illetve önálló osztályok formájában megoldották ezt a kérdést.) A színházak mellett működő stúdiók és a segédszínészi státusz pedig általában csak olcsó, bármire felhasználható munkaerőt jelent a színháznak, a fiatal pályakezdők nem részesülnek rendszeres szakmai képzésben. A megoldást időszakonként megrendezett mesterkurzusok, workshopok jelenthetnék, ahol a hazai szakemberek mellett magyarországi vendégelőadók segítenék a fiatalok felkészülését. A színházak finanszírozásának magyarországi modelljéről Magi István (Budapest) számolt be. Magyarországon a színházak (s ezzel együtt értelemszerűen a színházépületek) túlnyomó többsége önkormányzati tulajdonban van. A fenntartásukhoz szükséges anyagi eszközök a belügyminisztérium költségvetéséből az önkormányzatoknak átutalt költségvetési hozzájárulásból származnak. Emellett az önkormányzat eldöntheti, hogy nagyszabású, vagy éppen szerényebb színházra van szüksége, s ennek megfelelően kibet szán a színházra a belügyminisztérium is. Ezek a források egészülnek kí a színházak saját bevételével. A rendszer olyan, mint a demokrácia - lehet, hogy nem a legjobb, de különbet még nem sikerült kitalálni. A működőképesség egyetlen feltétele: a működőképes önkormányzati rendszer. A szlovákiai nemzetiségi színházak helyzetéről Oleg Dlouhý, a pozsonyi Színházi Intézet munkatársa, Marián Marko, az eperjesi Alexander Az elmúlt tíz évben végzettek egyharmada van jelenleg is a pályán. Duchnovič Színház vezetője, valamint Juraj Svoboda, a kassai Romathan Színház dramaturgja tartott előadást. A Duchnovič Színház megalakulásakor oroszul, az ötvenes évektől ukránul, 1990-től pedig ruszin nyelven játszik, de ahogy azt Marián Marko elmondta, nem csak a ruszin anyanyelvű közösség körében népszerű, hanem szlovákiai viszonylatban is magas szakmai színvonalat képvisel. Ezt többek között annak köszönhetik, hogy a nyolcvanas évektől kezdve rendszeresen olyan vendégrendezőkkel (szlovák, orosz, ukrán, román, angol művészekkel) dolgoznak együtt, akik sajátos színpadi poétikájukkal időről (Dömötör Ede felvételei) időre képesek megújítani a színház arculatát. Juraj Svoboda a Romathan eddigi működését ismertette, kitért a társulaton belüli ellentétekre és a politikai nézetkülönbségekre is. A színház Ondrej Ferko A szerelem lángja című roma musicaljével mutatkozott be a fesztiválon. A magyarországi nemzetiségi színjátszást Lakatos Menyhért (Budapest) író és Dávid Zsuzsa, a Szekszárdi Német Színház igazgatója képviselte. Lakatos Menyhért kifejtette, hogy Magyarországon csakúgy, mint Szlovákiában jelentős roma közösség él, sajátos kultúrával, számos roma folklórcsoport, illetve műkedvelő egyesület működik, de az állandó „kőszínház" - noha a terve már megszületett - még várat magára. A helyzet a romák szempontjából a magyar színjátszás 18. század végi, 19. század eleji helyzetére emlékeztet, s az akkor az állandó magyar színház érdekében megfogalmazódó érvek napjainkban a roma színház esetében ugyanúgy érvényesek. Dávid Zsuzsa a Szekszárdi Német Színházról szólva elmondta, hogy furcsa helyzetben működnek: egyrészt Szekszárdon nincs magyar színház, s ez potenciális konfliktushelyzetet teremt, másrészt - noha a környező településeken, városokban mindenütt jelentős a német ajkú lakosság aránya - a városban kis német közösség él. A színházat anyagilag nagymértékben támogatja a német állam, ennek fejében szó szerint kultúrmissziót teljesítenek, s komoly pedagógiai feladatokat vállalnak magukra: óvodás kortól kezdve foglalkoznak a német anyanyelvű gyerekekkel, hogy ezzel is fejlesszék nyelvtudásukat, identitástudatukat. Rendszeresen tartanak rendhagyó irodalomórákat, s elsődleges célkitűzésűk a német nyelvű irodalom, s ezen belül nem kis részben a magyarországi német írók, költők munkásságának bemutatása. A színház a Thália Fesztiválon a magyarul és németül egyaránt alkotó Koch Valériát megidéző emlékesttel lépett fel. Dávid Zsuzsa kiemelte a Koch-szövegek egyik érdekességét: hogyan kölcsönöz a német nyelv hatása a magyar szövegeknek, a magyar nyelv hatása pedig a német verseknek az olykor meghökkentő, különös képalkotás által egyedi hangulatot. Az érdekes színházi és tudományos előadások mellett a Thália Fesztivál még valamit letett az asztalra. Kolár Péter, a Thália Színház igazgatója, Kiss Péntek József, a Komáromi Jókai Színház igazgatója és Dusza István színikritikus a fesztiválon bejelentették, hogy megalapítják az Egressy Gábor-díjat, amelyet egy szakmai kuratórium ítél oda az arra érdemesnek tartott művésznek (színésznek, rendezőnek, dramaturgnakjelmez- vagy díszlettervezőnek) - az évad kimagasló művészi teljesítményéért vagy egész életművéért. Az első kitüntetést a fesztivált záró gálaműsoron Kövesdi Szabó Mária, a Thália művésznője vehette át.