Új Szó, 1999. december (52. évfolyam, 277-301. szám)

1999-12-07 / 282. szám, kedd

ÚJ SZÓ 1999. DECEMBER 7. RÉGIÓ 3 Gál Tamás: „Szerepet játszani sokkal jobban szeretek, mint verset mondani. A színpadon, másvalaki bőrében, belecsöppensz a társaid által megteremtett légkörbe." Kicsi görög, nagy adag tehetséggel Gál Tamás, színész (1978) 1996-ban érettségizett a Dunaszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban 1998-ban bekerül a pozsonyi Színművészeti Főiskolára 1999-ben Viktor szerepét játssza a Jó estét nyár, jó estét szerelemben a Komáromi Jókai Színházban Viktor dolgozik. Pontosan, becsületesen. Viktor játszik. Veszedelmesen. Viktor sorozatban hazudik. Viktor öl. Borotvával. Viktor nem is Viktor. Végképp nem görög diplomata, ahogy mások hiszik róla. SZABÓ G. LÁSZLÓ Lakatos egy gyárban. Jelentéktelen külsejű fiatalember, aki a műszakvégén új „műszakba" kezd. Sivár albérletében angol szavakat magol, hogy hiteles külföldi legyen. Hogy közelebb kerülhessen a nagy álomhoz. A nőkhöz. A csillogáshoz, az eleganciához. Mindenhez, ami elérhetetíen számára. Amit csak hazugsággal tud megszerezni. Az „éjjeli műszak" hirtelen véget ér. Viktor kezén kihűl a vér. Karácsony Nagy Zsuzsanna vére számára is halált jelent. Jó estét nyár, jó estét szerelem. Fejes Endre és Presser Gábor zenés drámája a Komáromi Jókai Színházban. Másodéves főiskolás a főszerepben. Gál Tamás szuggesztív játéka Tóth Miklós rendezésében. Kellemes orgánum. Döbbenetes erő. Tiszta, érzelmekkel átitatott énekhang. Hiteles helyzetek, hiteles gesztusok, hiteles indulatok. Nem kis ember- és életismeret. Pontosan működő ösztöédesanyjuk mindig dolgozik, nincs nagyon ideje a gyerekeire. Viktor vidékről került a nagyvárosba, gyári munkás, kétszer kettes bérlakásban lakik iszákos rokonával, barátnője nincs, a gyárban sem keres sokat, a munkáslányok nem érdeklik, a környezetéből mindenképpen ki akar lépni. Teremt magának egy másik világot. Egy olyat, ahol mindent megszerezhet, ahol az élet császára lehet. Játszani kezd. Felveszi egyetlen öltönyét, kimegy az utcára, és a sors felkínál neki egy nem mindennapi lehetőséget. Ráad egy szerepet. Ó pedig megpróbál eggyé válni vele. Ahogy elkezd beszélni, furcsa kiejtéssel, rögtön külföldinek nézik, görögnek és hozzá diplomatának, neki pedig megtetszik a dolog. Látja az érdeklődést, amelyet kivált, észreveszi, hogy csodálják, és belemegy a játékba. Eddig mindig szürke volt, most meg elegáns, pénze van, drága italokat iszik. Elt a maga kis egérlyukában, és most hirtelen oroszlánná válik. Közben persze állandóan szorong, mert tudja, hogy bármikor leleplezhetik. Nem fél a lebukástól. A rendőrségtől sem. Csak a rel, sokszor mondtam. Versenyekre jártam, győztem is párszor. De versmondás közben sosem tudtam olyan lenni a színpadon, mint amilyen lenni szerettem volna. Hiába raktam le magamban a hangsúlyokat, ha ki kellett állnom, gátlásossá váltam. Ahhoz, hogy jól adjak elő egy verset, rengeteg időre van szükségem. El kell ugyanis feledkeznem arról, hogy hol vagyok, és hogy rengeteg ember figyel. A színdarab, az más. Ezt már régóta tudom. Szerepet játszani sokkal jobban szeretek, mint verset mondani. Attól valahogy mindig félek. A színpadon, másvalaki bőrében, belecsöppensz a társaid által megteremtett légkörbe. Abba könynyebb belépni. És ott a másikból építkezel. A partneredből. Ez gyorsan elfeledteti veled, hogy közönség előtt állsz. A vers másfajta játék. Egészen más. Ha úgy tudnám előadni, ugyanazon a hangon, mint magamban, akkor tökéletes lenne. De ahogy kiejtem a szavakat, máris veszít hitelességéből a szöveg. A gondolat meg visz, sodor magával. A belső hang mindig őszinte, mert nem lehet más. Arra nem kell semmit rárakni. Ezt az első hangulatot kellene megőrizni, „kihangosítani". Ez viszont rengeteg gyakorlatot igényel. Érzéseket kell rögzíteni, mondatokat kidolgozni, és ezek Huszonegy éves. Bátran fogalmaz, bátran játszik, bátran él nök. A teljesítményt tekintve: revelációs értékű alakítás. Mintha nem lenne tudatában a képességeinek, nagy ívű játékának. Csak a hibákról beszél. Hogy mit csinált rosszul, elhamarkodottan. Sapkáját az asztalra teszi. Fél arcát eltakarja. Borostái sercegnek az ujjai alatt. Szemében ott a tépelődő felnőtt, a védtelen gyermek, a javíthatatlan kópé, a boldogságban úszó szerelmes. Huszonegy éves. Bátran fogalmaz, bátran játszik, bátran él. Talált valamiféle feloldozást Viktor számára? Képes lenne felmenteni súlyos tette alól? Ha nem gyilkolt volna, akkor igen. Akkor meg tudnék bocsátani neki. Sok mindenre rájöttem a próbák során. Például arra, hogy bezártságban élte az életét. Vagy, hogy anyakomplexusa lehet. Én is nagyon szeretem az édesanyámat. Nincs édesapám, így tel jesen anyás vagyok. A mai napig az ölébe ülök, pedig már elmúltam h úszéves. Viktor a darab során azt is elmondja, hogy hatan vannak testvérek, édesapjuk meghalt, nyilvános megszégyenítéstől. A gyárban ugyanis becsületes munkásember hírében áll. A főnökétől is azt kéri, hogy ne árulja el őt. Viktor megbízható, ügyes kezű lakatos. A Kasznár szerint mindig pontosan és szépen végzi a munkáját. Két év alatt szakmát tanult, és most remekül helytáll. Szőnyi G. Sándor tévéfilmjét, amelyben Harsányi Gábor játszotta ugyanezt a szerepet, volt alkalma látni? Másfél héttel a bemutató előtt végül is megnéztem. Addig nem akartam látni, nehogy befolyásoljon a szerepformálásban. Nem akartam semmit átvenni a filmből. De aztán olyan erősek voltak már az alapok, hogy nem tartottam attól, hogy megingok. Éreztem, pontosan láttam, hol tartok. A film tehát jót tett velem. Visszacsöppentett oda, ahhoz az élményhez, amelyet a dráma első olvasatakor éreztem. Ez nagyon fontos momentum volt számomra. Verset, kisebb-nagyobb siker(Dömötör Ede felvételei) után is legfeljebb ötven százalékát adod annak, amit adni szeretnél. És ugyanígy voltam a próbák elején Viktorral is. Már minden megvolt, technikailag is beláttam a szerep ívét, tudtam, melyik lányhoz hogyan kell majd közelítenem, de elveszítettem a mű alapfilozófiáját. Lényeges kérdésekben elbizonytalanodtam. Aztán megnéztem a filmet, és megértettem valamit. Ráéreztem a mű hangulatára. A szöveggel hogyan birkózott meg? Nehéz volt. Rendkívül nehéz. Hetven oldal „habiatya". Hitelesnek lenni mindig nehéz. Ilyen helyzetben, amikor egy magyar fiú görögnek adja ki magát, és akcentussal, törve beszéli a nyelvet, az anyanyelvét, alaposan megkínlódik a színész. De ilyen helyzetek után tisztán megszólalni, hibátlan magyarsággal, ugyancsak pokoli feladat. Voltak is komoly gondjaim. A második felvonás előtt tíztizenöt percig összpontosítok, hogy hibátlanul, tiszta magyarsággal folytassam a szöveget. A Osztályfőnöke mégsem repesett az ötlettől, hogy a próbák idején, hat hétig távol marad a főiskolától. Nem is akarta elengedni a szerepre. En értem őt. Hat hét nagy idő. Sorra kapom tőle az ultimátumokat, egyszer csak kikérnek egy főszerepre. Ki látott már ilyet!? Jövő év szeptemberéig mi lesz? Főiskola helyett színház? Kaptam már egy újabb szerepet is. Komáromban. Többet nem vállalhatok. A következő évadra nem nyúlhat át semmi. Ezt már az új osztályfőnököm, Martin Huba is kikötötte. Én pedig megígértem neki, hogy megtanulok szlovákul. próbafolyamat során voltak ugyanis olyan pillanatok, hogy visszajött a „habiatya". Ott is így beszéltem, ahol tisztán kellett volna. Weingarten darabjában, a Nyárban egy tizenöt éves szellemi fogyatékost játszom. Kevés szöveg, rengeteg cselekmény. Simon nem beszél tisztán, de mégsem szólalhat meg úgy, mint Viktor. És megtörtént bizony, hogy bejött ez a görög akcentus. Annyira beleült az agyamba, hogy egy egészen Kompromisszum született. Ha teljesítek a főiskolán, játszhatom a szerepet. De napi hatórás utazás után hogyan, mikor teljesítsek? Inkább megszakítom az évet, gondoltam. Azt hiszed, hogy Martin Huba felvesz az osztályába, kérdezték a többiek, vannak ott így is elegen. Ö viszont másképpen reagált. Nagyon jó a szerep, mondtam neki, ráadásul magyar közegben játszhatnám. „És mi a gond? Nem tudnak december 3-ig nélkülözni?" Ó azt is elintézte volna, hogy minden baj nélkül folytassam az évet, de akkor már arra kértem őt: engedje meg, hogy inkább az ő osztályában tanulhassak. Semmi akadálya, felelte. más előadásban előjött pár percre. S ami még ennél is érdekesebb: a barátnőm mondta, hogy éjjel, álmomban is így szólaltam meg mellette. Amúgy is gond van a kiejtésemmel, mert zárt ajkakkal beszélek, van egy idegszál, amely néha belekap az arcomba, és pluszként most még erre az „akcentusra" is vigyáznom kell. A főiskolán másféle gondjai is vannak. Vagy már csak voltak? Vásárútról kerültem Pozsonyba. Nem tudtam szlovákul. Most már jobban megy. El tudok beszélgetni az osztálytársaimmal. A felvételin viszont tolmácsra volt szükségem. A barátom fordította a felvételi bizottság instrukcióit. Azt kell, hogy mondjam, elnézőek voltak velem szemben. Megértőek. A szöveget, amit kaptam, megtanultam. A kiejtést is. Úgy szavaltam szlovákul, hogy ha megállítanak, hirtelen meg sem tudtam volna mondani, hogy melyik szó mit takar, csak a vers hangulatát éreztem. Voltak, akik rá sem jöttek, hogy magyar vagyok, csak amikor már civilben megszólaltam. A felvételi harmadik fordulójában aztán az lett a nagy kérdés, hogy mit kezdjenek velem. Juraj Nvota tanácstalanul nézett a többiekre, mire Martin Huba röviden csak annyit mondott: „Szükség van rá." Zuzana Kronerová is mellettem szavazott. A nehézségek persze nem sokáig várattak magukra. Az első szemeszterben még csak néma etűdökön dolgoztunk. Ott még nem volt baj. Osztályvezető tanárom, Peter Mankovecký a következőképpen értékelt: „Színészmesterségből százötven százalékot teljesítesz, de ezt így nem folytathatod. Nem érted a nyelvet. Ha legalább az instrukciókat fel tudnád fogni, de azt sem." És igaza volt. Második szemeszterben Goldonidialógusokat kaptunk. Holland tábornok voltam francia közegben. Vagyis idegen. Kapóra jött a hibás nyelvtudásom. Ebből mégsem lehet megélni, minden szerepét nem építheti erre. Most már értem az instrukciókat, és beszélni is tudok. A kiejtésem még nem teljesen tiszta, de ragadt rám valami. Fejlődtem. I'm Viktor. Én Viktor vagyok. Három szó, amely megrengeti a darabot. Ez a legfontosabb dal, amelyet a Jó estét nyár, jó estét szerelemben énekel. Három szóval egy egész sorsot, egy elfuserált életet kell felmutatnia. El is énekli hátborzongatóan. Mindent láttatni tud a szavak mögött: a kezdetet ugyanúgy, mint a véget. Amikor először olvastam el a szöveget, nem is értettem, hogy lehet ilyen megmosolyogtató. I'm Viktor. I'm Viktor. Meg hogy napi negyvenesből él. Vagy hogy miért mozi, ami szép? Ettől szenvedsz? Örülj, hogy egészséges vagy, gondoltam. Nekem ugyanis most halt meg a nagybátyám rákban. A szemem előtt ment tönkre. A végén már úgy nézett ki, hogy féltem tőle, pedig szerettem és tiszteltem őt. Tizenegy éves lányát most gyógyították ki ugyanebből a kórból. Nekem szörnyű volt ez az év. Hatalmas családunk van, és nagyon összetartó. Édesanyámnak nyolc testvére van. Ha ünnepel a falu, a nagymamámnál jövünk össze. Olyankor vagyunk vagy ötvenen. Mint egy hatalmas kaptár, olyan a ház. Mindent tudunk egymásról, még a legapróbb dolgokat is. Szerencsés embernek érzem magam, hogy ilyen családba tartozom. És most elment közülünk valaki. Ezért Viktor szövegét olvasva úgy éreztem, ezek nem problémák. Aztán ahogy szép lassan felépült bennem a darab, ahogy kezdtem megérteni a figurát, hogy mit miért tesz, rájöttem, hogy mindenkinek az a legnagyobb fájdalma, amit éppen megél. Ami pedig az I'm Viktor című dalt illeti: rengeteget szenvedtem \\ Mindent pontosan kidolgoztam, és még így is sokat kínlódtam vele. vele. Miklós azt hitte, keveset dolgozom rajta. Én viszont azt akartam, hogy a darab hozza ki belőlem ezt a hangulatot. Rögzítésekre nem is gondoltam. Aztán rájöttem, hogy technikailag igenis le kell rakni a súlypontokat, hogy hol, mennyit adok. Mindent pontosan kidolgoztam, és még így is sokat kínlódtam vele. Pedig sok minden ismerősnek tűnik Viktor életéből. Nekem is voltak szélhámos húzásaim a lányokkal, tizennyolc éves koromig én is hazudtam ezt-azt, és voltak kitörési vágyaim is. Itt voltam stúdiós öt hónapig Komáromban, aztán elmentem dolgozni. Havi hatezerért napi tizennégy óra krumplitisztítás. Ilyen is volt.