Új Szó, 1999. december (52. évfolyam, 277-301. szám)

1999-12-06 / 281. szám, hétfő

10 SPORTVILÁG ­HIRDETÉS ÚJ SZÓ 1999. DECEMBER 6. Volt idő, amikor mindenét odaadta volna azért, hogy lehetőséget kapjon az NHL-ben - ma fárasztónak és unalmasnak találja a játékot, de a Stanley Kupára mindig vevő Brett Hull, a dallasi Csillagok hősies fenegyereke Hosszú időkig azt tartották róla, hogy a St. Louis Blues egyik elmozdídhatadan bú­tordarabja. Nagy becsben tar­totta a vezetőség, ami például Mike Keenan edző állásába került. Aztán bekövetkezett a csoda: Brett a Dallas Starshoz (Csülagok) igazolt. MAREK SVÁTEK Mindez az 1998/1999-es idény előtt történt. A dallasiak abban bíz­tak, hogy Brett az a hiányzó Csillag, aki a Stanley Kupa-győzelemhez ve­zetheti a csapatot. Hull is ebben re­ménykedett: 11 év után azzal hagy­ta el St. Louist, hogy „vénségére" csak sikerül egy másik társasággal megnyernie a Stanley Kupát. A Dal­las remekül kezdte a szezont: az alapszakasz legeredményesebb csa­pataként jutott a playoffba, kilenc ponttal megelőzve a New Jersey De­vilst. Hull 52 pontot gyűjtött. A rá­játszás negyeddöntőjében a Csilla­gok az Edmonton Oilersszel talál­koztak. Bár a Dallas 4:0 arányban jobbnak bizonyult, a továbbjutás korántsem volt zökkenőmentes: Hullék valamennyi mérkőzésen csak egyetlen góllal ütöttek többet, mint az Edmonton. Az elődöntőben következett az igazi meglepetés. A Starst Brett Hull egykori nagy sze­relmével, a St. Louis Bluesszal hozta össze a sors. Mindenki kíváncsi volt, hogyan birkózik meg Brett ezzel a kihívással. Egy pillanatig sem akarta megkönnyíteni a St. Louis helyze­tét. A hatodik mérkőzés előtt 3:2 volt az állás a Sztárok javára, s a bol­dogsághoz elég volt ezt a meccset „hozni". Hatvan perc azonban ke­vésnek bizonyult a döntéshez. A hosszabbítás harmadik percében Hull megszerezte a korongot, Mo­danóhoz passzolta, aki parádés talá­latával a Dallast juttatta tovább. A főcsoport fináléjában az a Colorado következett, amely egyebek közt a címvédő Detroit Red Wingst bú­csúztatta. Két tökéletesen felkészült együttes találkozott egymással, amit az is bizonyít, hogy csak hete­dik nekifutásra dőlt el, a Dallas küzdhet majd a Stanley Kupáért. Harmincöt éves létére Brett Hullnak életében először adatott meg a nagy lehetőség. A fináléban a Buffalo Sabres várta a Csillagokat. 1:1 volt a sorozat állá­sa, amikor a harmadik összecsapá­son a Buffalo 2:1 arányban győzött, Mike Modano és Brett Hull pedig megsérült. Mindketten hősiesen vi­selkedtek: ha nem is teljesen egész­ségesen, de továbbra is játszottak. Módosult is az összesítés, a Dallas 3:2-re fordított; a hatodik találko­zón a Csillagok már a kilencedik percben gólt lőttek, a Sabres azon­ban egyenlített, és több találat már nem született. A két kapus, Belfour, illetve Hašek jóvoltából az első hosszabbításban sem, a második­ban sem. Sokáig a harmadik túlórá­zásban sem. Már mindenki arra gondolt, új csúcs születik, ez lesz minden idők leghosszabb mérkőzé­se. Nem. Huszonkét másodperc volt hátra, amikor Brett Hull véget vetett a hajnalba nyúló csatának. Talán nem épp a legszabályosabb módon dőlt el a Stanley Kupa sorsa, ugyan­is Hull a kapus védőterületén belül állt, de ezt a játékvezetők nem vet­ték észre. Ó ütötte a döntő sorozat első és utolsó gólját. Végleg utolérte édesapját, aki 1961-ben nyert Stan­ley Kupát a Chicago Black­hawksszal. Hullék az egyeden csa­lád, amelynek sikerült a bravúr: apa és fia egyaránt trófeát nyert. A kér­déses góllal kapcsolatban Brett csak annyit mondott, ez volt pályafutása legfontosabb találata - a közel hat­száz közül. Brett Hull 1964. augusztus 9-én született az Ontario állambeli Belle­villben. Édesapja, Bobby, az NHL le­gendás játékosa, fiát a kezdetektől a hoki felé irányította. Brett nem volt könnyű helyzetben, minden egyes mozdulatát gondosan figyelték a szakemberek. Serdülőként talán ép­pen emiatt nem volt képes igazán jól játszani. Senki nem hitte, hogy édesapja méltó utódja lehet. Bizo­nyítja, hogy 1984-ben a Calgary Fla­mes a 117. helyről draftolta. Őt mérkőzésen kapott lehetőséget a „nagyok" között, aztán Monctonba küldték a Calgary fiókcsapatához. A következő idényt aztán a Flamesnél töltötte: 52 találkozón 50 pontot gyűjtött, de a vezetőségnek ez sem volt elég. Inkább túladtak rajta. így került St. Louisba, ahol Adam Oa­tesszal hamar szót értett, idővel az NHL egyik legveszélyesebb támadó­kettősének tartották őket. Hull zsi­nórban háromszor lett gólki­rály (1989—1992), az 1990/91-és idényben 86 találatának és 45 gól­passzának köszönhetően 131 pont volt a kontóján, teljesítményét az alapszakasz legjobb játékosának já­ró Hart Trophyval jutalmazták. Ezenkívül megkapta a Játékosok Szövetsége által a leghasznosabb já­tékost illető Lester B. Pearson díjat. Ettől kezdve Brett Hullt a St. Louis „örökös tagjának" lehetett tekinte­ni; senki nem gondolt arra, hogy va­laha is elhagyná a klubot. Igazi egyéniség volt, nyolcszor szerepelt az Ali Star-válogatottban, ajégen is, az öltözőben is tisztelték. O volt az, aki Pavol Demitrának segített beil­leszkedni a csapatba. Hull az a fajta ember, aki nem szokta véka alá rej­teni véleményét. „Fárasztónak és unalmasnak tartom azt a fajta játé­kot, amelyet az NHL-ben kell produ­kálni" - jelentette ki a defenzív já­tékfelfogásra utalva. „Három dolog van, amit ki nem állhatok: védeke­zés a középső harmadban, a kora reggeli edzések és az új mezünk szí­ne." A fenegyerek hírében álló Hull ak­kor lepte meg igazán a közönséget, amikor elhatározta: a naganói olim­pián nem Kanada, hanem az USA válogatottját erősíti. Nem hivatalos információk szerint ő volt a botrá­nyos szállodai randalírózás egyik főhőse (a csehek ellen elveszített negyeddöntő után az amerikai csa­pat több tagja megrongálta a szállo­da berendezését). A kanadai stadio­nokban Hullt „hazaárulása" miatt a mai napig füttykoncerttel fogadják, talán éppen ezért kellett átadnia a Blues kapitányi szalagját. Miután le­járt a szerződése a St. Louisszal, nagy kérdés volt, merre tovább. Már-már úgy nézett ki, édesapja egykori klubjához, a Chicagohoz igazol. Erről azonban feleségének sikerült lebeszélnie. Alison Hull az­zal győzte meg urát, hogy a Black­hawks szurkolói lépten nyomon édesapjához hasonlítgatnák, és ez senkinek nem tenne jót. így történt meg, hogy Brett feleségével, fiával és lányaival együtt a Dallast válasz­totta. A döntés helyessége azonnal beigazolódott; és a Starsnak idén is minden lehetősége megvan arra, hogy elhódítsa a Stanley Kupát. A súlyemelő-vilgbajnokságon Magyarország nyolc személynek biztosított helyet a nyári játékokra; Szlovákia egyet sem, a csapat (Martin Tešovič hiányában) teljes kudarcot vallott Százharmincnyolc, Sydneybe szóló repülőjegyért harcoltak ANDREJ MIKLÁNEK Az Égei-tenger parijánál felállított athéni Peace and Friendship (béke és barátság) Stadiumban rendezték a 20. század utolsó súlyemelő-világ­bajnokságát. Százharmincnyolc, Sydneybe szóló repülőjegyért száll­tak versenybe a résztvevők - a höl­gek számára ez volt a 13., a férfiak­nak a 70. vébé. A tét tehát óriási volt, csakúgy, mint a részvétel: 79 országból 473 férfi-, 50 országból 273 női súlyemelő érkezett. Össze­sen tehát 84 nemzet 746 képvi­selője. Csak az összehasonlítás vé­gett: a férfiaknál a csúcs a '91-es vi­lágbajnokságon állt be, amelyen (a kínai Guang-zhouban) 60 ország 305 résztvevője indult. A hölgyek Tahaiföldön döntöttek csúcsot: Chi­ang-maiban a '97-es seregszemlén 39 ország 143 súlyemelője képvisel­tette magát. Az athéni „tömegben" Szlovákia legjobbjai is helyet foglal­tak (6 férfi és 7 hölgy). Lehettek vol­na többen, ha Ján Labákot nem tilt­ják el dopping miatt és Martin Tešovič nem sérül meg. Athénban a „nem a mennyiség, a minőség számít" elv ne érvényesült, a résztvevők száma nem rontott a színvonalon. Nem egész egy évvel az olimpiai játékok előtt 8 férfi és 9 női világcsúcs született - eddig egy viadalon ez a legtöbb. Már az első nap a török Hatil Matlu nekivágott a rekorddöntésnek: az 56 kilogram­mosok mezőnyében 137,5 kg-ot szakított, azaz 2 kilóval túltett saját világcsúcsán, amelyet idén, az ápri­lisi La Corua-i Európa-bajnokságon ért el. Nem ő volt az egeden. A to­vábbi súlycsoportokban újabb ve­télytársak következtek, akik szintén magasabbra tették a mércét. A bol­gár Jordan Boevszki (69 kg-os kate­gória) 2,5-tel javította (162,5 kg) honfitársa, Zselizkov egyéves csú­csát. Nem szeretnénk felsorolással húzni az időt, ám a hazai ver­senyzőknél érdemes megállni egy szóra. Megérdemlik. Akakiosz Kaki­asvilisz a vébé utolsó előtti napján Görögország új nemzeti hőse lett; 187,5 kg-os teljesítményével már szakításban világcsúcsot döntött, majd lökésben is első lett. Ennek kö­szönhetően az aranyérem a görögö­ket illette Végül az ezüstöt is a ház­igazdák vitték el, miután Leonidasz Kokasz csak 2,5-tel szakított keve­sebbet. A stadionban összegyülem­lett 9000 nézőnek majd' elállt a lé­legzete a lengyel Szimon Koleckitől. A 18 éves fiú simán túltette magát a 225 kilogrammon, úgyhogy bátor­kodott megcélozni a 232,5-ös ha­tárt. Ha sikerült volna (márpedig az edzésen - állítólag - már ezzel is megbirkózott), elvette volna a görö­gök első helyét. Nos, nem jött össze a dolog, de korát tekintve elképze­hető, hamarosan ő javít majd világ­csúcsot. Szimon a „rettegő közön­ség" szeme láttára fölemelte a súlyt, szilárdan megállt a talajon, de az utolsó fázisnál nem bírta el a súlyt. Kudarca Akakiosz Kakiasvilisz ab­szolút győzelmét jelntette: lökés­ben, szakításban és összetettben is aranyérmet nyert. A görögök voltak a legeredményesebb résztvevői a vébének: nyolc férfi 19 érmet szer­zett, valamennyien jegyet váltottak Sydneybe. Ugyanennyien lesznek a bolgárok, a kínaiak, a lengyelek, a törökök és az ukránok. Sikeresnek (TA SR-felvételek) A palánknál is megállja a helyét Kedvenc kupájával A súlyemelés nem a nagyok sportja Csalódott szlovák küldöttség mondható a magyar delegáció fellé­pése is: a 14. helyen végeztek a nemzetek listáján és öt jegyet váltot­tak Sydneybe. Szlováída csalódást okozott. Teljes mértékben beigazo­lódott, hogy Marián Tšovič nélkül nem sokat ér a csapat. A 38. helyen zárta Szlovákia ezt a vébét és egyet­len helyet sem biztosított magának az olimpiára. Az egyetlen pozití­vum, hogy a nem egész húszesz­tendős Roman Hlada a 94 kg-os súlycsoportban szlovák csúcsot döntött, de a világbajnokságon (összesítésben) ez is csak a 26. hely­re volt elég. A hölgyeknél tovább tart a pár éve elkezdődött „divat": Ázsia teljes hegemóniának örvend. Az első hét helyezett csak egy európai ország­nak, Bulgáriának sikerült be­férkőznie magát. Kína domináns szerepe mindent elárul a viszo­nyokról: hét versenyző 18 érmet szerzett, a nemzetek rangsorán az első helyen végzett, 38 ponttal me­gelőzve a második helyet meg­szerző Taiwant. Rajtuk kívül négy olimpiai részvtelt biztosított magá­nak Bulgária, Thaiföld, Nigéria és az Egyesült Államok. A magyar lá­nyok sem vallottak szégyent. Már­kus Erzsébet (69 kg) 107,5 kilog­rammal (ami 2,5-tel kevesebb a kí­nai Tiann Sun világcsúcsánál) ara­nyat szerzett szakításban. Lökés­ben bronzéremmel távozott (itt Sun, Milena Trendafil, Márkus volt a sorrend). A hét magyar női válo­gatott a 9. helyen végzett, ami há­rom olimpiai részvételnek felel meg. így a nyári olimpián öt férfi és három hölgy képviselheti Magyar­országot. Szlovákiának a gyengéb­bik ne mezőnyébe sem sikerült ki­köszörülni a csorbát. Az egyetlen, aki a világ élmezőnyével képes volt fölvenni a versenyt, Dagmar Vane­ková szakításban a 9., lökésben a 17., összesítésben a 12. helyen vég­zett. Más szlovákiai résztvevő be sem jutott az A-csoportba. Az itteni súlyemelősport jelenlegi állapotát hűen tükrözi, hogy egy sdneyi re­pülőjegy sem került szlovák kézbe. Némi vigaszt nyújt, hogy a jövő évi szófiai Eb-n is az olimpiai részvétel lesz a tét. Jövőre a Csendes-óceánon fekvő, 22 km hosszú Nauru-szigete fogad­ja majd a világ legjobb súlyemelőit. A torna újdonságokkal kecsegteti a résztvevőket: pénzdíjas lesz a ver­seny, a győztesek megközelítőleg 50 ezer dollárt kapnak. A szabad ég alatt rendezik majd ezt a világbaj­nokságot - a hőmérséklet általában 35 Celsius fok körül szokott mo­zogni. Hogy ki milyen hangulatban eeli majd a súlyzókat, az elsősor­ban az olimpiai játékok eredmé­nyétől függ. SiľAlWlg^ duOODnXKEEVX,

Next

/
Oldalképek
Tartalom