Új Szó, 1999. december (52. évfolyam, 277-301. szám)

1999-12-23 / 296. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 1999. DECEMBER 23. RÉGIÓ 27 Kulka János: „Fellépni nem szeretek. Nehezen tolerálom a váratlan történéseket. Minden új helyzetben pokolian félek. De ha belekezdek, akkor már könnyebb." Szereti, ha karácsonykor belelátnak a vágyaiba Kevés jó, sok rossz történt vele ebben az évben. Semmi sem úgy alakult, ahogy szerette volna. Szakmailag csupa mínusz. Nem dolgozott eleget, nem került be új darabba a Radnóti Színházban, vége lett a Szomszédoknak. Ha csak nem történik csoda a hátralevő napokban, akkor borzalmas évet zár. De tényleg borzalmasat, ismétli Kulka János. SZABÓ G. LÁSZLÓ Pedig a 9-es a szerencseszáma, mondja. Ebben az esztendőben tehát csupa nagy dolognak kellett volna történnie. Három 9-es egymás mellett. Nagy kaland, nagy kihívás, nagy szerelem - de nem jött be semmi. Egyvalami viszont folyamatosan Természetesen nem ez a „módszerem", csak olyan nehéz elképzelni, hogy egy óra múlva már közönség előtt állok. Nekem ne mondja senki, hogy mindenki engem vár, mert kitör a frász. Nem akarok csalódást okozni. A legjobb tudásomat szeretném nyújtani. Fellépni nem szeretek. Nehezen tolerálom a váratlan helyzeteket, hogy egy ismeretlen technikusnak vagyok kiszolgáltatva. Minden új helyzetben pokolian félek. De ha belekezdek, akkor már könnyebb. Színházban is ugyanezt éli meg? Ott soha. Ott nyugodtabb vagyok. Tudom a dolgom, és megbízom a kollégáimban. Egy előadás nagyobb biztonságot jelent. Ha egyedül állok a színpadon, akkor magamnak is jobban ki vagyok szolgáltatva. Ilyenkor mibe kapaszkodik! Ha énekelek? A mikrofonba. Na jó, ez csak vicc volt. A dalokba. Öt éve „Abban, amit a színpadon nyújtok, majdnem mindig biztos vagyok." jelen van az életében. „A hely." A színpad. Hangsúlyozza is nem egyszer Dés László és Nemes István dalában, hogy „Nekem kell ez a hely." Tizennyolc évvel a főiskola elvégzése után meg tudja fogalmazni, miért? Talán, mert sehol máshol nem lennék ennyire biztos a dolgomban. Itt érzem a legerősebbnek magam, ezen a helyen hiszek abban, hogy amit csinálok, annak értelme van. Lehet, hogy ezek most nagy szavak, de tényleg így érzem. Az élet más területén is tele vagyok kétséggel, bizonytalansággal, de abban, amit a színpadon nyújtok, majdnem mindig biztos vagyok. Ott ugyanis igyekszem olyat csinálni, amiben maradéktalanul hiszek, vagy amiről úgy gondolom, értelme van. Nemrég mégis azt nyilatkozta: „Testem-lelkem nem lu'vánja azt a borzalmas traumát, amelyet egy-egy szerep eljátszása jelent." Persze. Ez így van. Nincs ebben ellentmondás? Miért okoz traumát, ha közben élvezi? A trauma az odavezető útról szól. Ha most azt kérdezné tőlem, akarok-e énekelni fél órán keresztül, biztosan azt felelném, hogy akar a fene, de amikor már kint vagyok a színapdon, kimondottan élvezem. Szerintem ezzel mindenki így van. Én legalábbis ritkán találkozom olyan kollégával, aki alig várja, hogy felszaladhasson a színpadra. Nem kis gyötrődés, vívódás eredménye, hogy ott kinyissam magam. Mindenkinél máshogy jelentkezik ez a bizonyos várakozási idő. jelent meg a lemezem, és azóta sem untam meg egyiket sem. Biztos azért, mert jók, tartalmasak ezek a számok. Kaposváron is sokáig jól érezte magát. Aztán, amikor már nem volt élete, felszerződött Budapestre. Nem volt életem? Igen, így fogalmazott. Ez így nagyon költőien hangzik. Az történt, hogy mindenki elment, akit szerettem, és ott maradtam egyedül. Az egyedüllét pedig nem mindig jó. Azóta újra egy városban vannak. Most könnyebb? Nem. Csak egyszerűbb. És legyen inkább egyszerű, mint bonyolult? Én a tiszta helyzetek híve vagyok. Elég kíméletlenül és rossz politikusként utána is járok bizonyos dolgoknak, inkább derüljön ki gyorsan, hogy az nem megy, ne kelljen kavarni, ravaszkodni. Kockáztatni könnyebb? Nem mindig. Izgalom? Azt szeretem. Veszélyes helyzetek? Nem vagyok gyáva, de a bizonytalanságot kerülöm. A szakadék széle? Tériszonyom van. A borotva éle? Utálok borotválkozni. Vannak egyéb tulajdonságai is, amelyeket közkinccsé tett. Hogy lusta vagyok, bágyadt és lemondó? Például. De küzdeni is tudok, ha van miért. Rigolyák? Inkább háklis vagyok bizonyos dolgokra. Szeretem, ha felveszik a tempómat. A lelkem mélyén persze bennem is ott a kényelem utáni vágy, én is szeretnék nyugalomban élni, ugyanakkor kell az izgalom is egy bizonyos fokig. Mánia? Pontosan hatkor bent lenni a színházban. Ha nem vagyok ott, roszszul érzem magam. De annyira, hogy pánik kerülget. Azzal kezdtük, hogy rossz évet zár. Nem is emlékszem, volt-e már ilyen borzalmas évem. Januárban összetörték az autómat. Kaptam egyet kölcsönbe a szerviztől, de azt is feltörték. Építkezésbe kezdtem, de befejezni nem tudtam. A Szomszédoknak vége, a Radnótiban nem kaptam új szerepet. Mivel ámítsam magam? Hogy eljön a Messiás? Belső csaták? Én mindig azt érzem, hogy nyugodt és bölcsebb akkor lesz az ember, ha végérvényesen elfogadja magát olyannak, amilyen. Csak ez nehezen megy. Elűzni magunktól a hamis illúziókat, a hazugságokat, leszámolni az apró önámításokkal életre szóló feladat. Mostanában hallottam öntől azt is, hogy „a világból, az emberekből a fájdalmat értem a legjobban". Erre nem tudok magyarázatot adni. Ez érint meg a legtöbbször. A fájdalom. Kérdezik is sokan, miért énekelek szomorú dalokat. Ezeket szeretem. Zenében ezekkel tudok adni valamit. A Radnóti Színházban a hatodik évét tölti, a Szomszédokhoz már kétszer ennyi idő köti. Tizenhárom év. De már vége. Leforgattuk az utolsó részt. Ez volt a búcsú. Volt sírás, zokogás? Nem. Olyan méltatlan ez az elbánás a Magyar Televízió részéről, hogy sokkal inkább dühös mindenki. Kétszer vagy háromszor is ki akart szállni a sorozatból, most meg azt mondja, hogy... ... hiányozni fog. De miért dühös? Nem sikkes és nem elegáns erről beszélni, csak... na jó, elmondom. Adósunk maradt a televízió. Odaadtuk a munkánkat, és nem fizettek érte. Nem vagyok benne biztos, hogy ennyire érthetetlenül kellett véget érnie. Ez a sorozat sem volt rosszabb, nem hordozott kevesebb értéket, mint bármelyik más vacakság. Sőt! A Szomszédok legalább nem ártott. Sok embernek állandóságot is jelentett, nemcsak szórakozást. Nem értem, hogy miért éppen ezt kellett befe„Ha nincs munkám, nem tudok mit kezdeni magammal, az meg nem vezet jóra." (Dömötör Ede felvételei) Mit kérne tőle, ha mégis megjelenne? Munkát. Sok jó munkát. Biztos az viselt meg, hogy kevesebbet dolgoztam, mint máskor. Maradéktalanul csak abban élem ki magam, az jelenti az igazi örömöt. Ha nincs munkám, nem tudok mit kezdeni magammal, az meg nem vezet jóra. De hogy meglegyen az optimista vég: innen már csak fölfelé vezethet az út. ,Soha nem kellett azt éreznem, hogy csak a Szomszédok doktora vagyok..." jezni. Szép lassan már nincs is mit nézni az MTV l-es csatornáján. Gyakorlatilag nézhetetlenné tettek egy televíziót. Hogy ki akartam szállni a sorozatból? Igen. Aztán az évek során megszoktam. Soha nem kellett azt éreznem, hogy csak a Szomszédok doktora vagyok, kis tévésztár, aki nem kell máshol. Színházi színész vagyok, egy nagyon jó társulat tagja, aki megengedheti magának, hogy a Ványa bácsi mellett egy televíziós sorozatban is részt vegyen. Forgatni egyébként soha nem szerettem, ez a tizenhárom év is kevés volt ahhoz, hogy megszeressek. A színpadon sokkal szabadabbnak, gátlásSS Én nagyon szeretem a karácsonyt. Abban mindig valami meghittségét, átszellemült- a séget érzek. V talanabbnak, fantáziadúsabbnak érzem magam. Ott több az erő és az ambíció bennem. A mai napig azt sem tudom, hogyan kell úgy a kamera elé állnom, hogy ne legyen görbe az orrom. Görbe? Hát nem? De még mindig nem válaszoltam arra a kérdésére, hogy végül miért nem adtam vissza a doktort a Szomszédokban. Egyrészt a Horváth Ádám iránt érzett barátság tartott vissza ettől, másrészt pedig soha nem éreztem a szakmából, hogy neheztelnének érte, vagy ne tudnák megbocsátani. Talán sikerült megőriznem az arcomat, annyira nem adtam el magam, hogy este ne állhassak kí a színpadra. Egy másik csatornára nem költözhet át a sorozat? Van néhány kollégám, aki titokban ebben bízik. Én nem nagyon hiszek benne. Szerintem nincs rá reális esély. Ennek a történetnek vége. Van viszont egy másik, amelyről szinte sosem beszél. Édesapja története, amelynek első fejezete: Ipolyság. Tizennyolc éves koráig élt Ipolyságon. Aztán elvitték a szüleit. Nagyanyámat Auschwitzba, nagyapámat munkaszolgálatba. Ipolyságon nem is maradt senki a családból. Kellemetlen emlékek ezek, otthon sem nagyon jöttek szóba. Apám a ferihegyi repülőteret betonozta, azt tudom, 1944 végén vagy '45-ben kezdték őket Németország felé hajtani, és úgy kötöttek ki a szombathelyi börtönben. Akkor már bombáztak az angolok, és amikor találat érte a börtönt, kiszabadultak. Apám onnan ment haza gyalog meg szekéren Ipolyságra, aztán később viszszajött Magyarországra. Én már Szegeden nőttem fel, ahol a karácsonyok is szépek voltak. Hittük, amit hinni kellett. Amíg anyám díszítette a fát, apám moziba vitt bennünket. A kőszívű ember fiaira emlékszem, meg egy Walt Disney-filmre. Ezek felejthetetlen emlékek. Ami az elmúlt néhány évet illeti, változott valami a karácsonyi „menetrendben"? Amióta meghalt az édesapám? A nővéreméknél van a karácsonyi estebéd. Mamám is ott van, a nagyanyám, nagybátyám és az ő felesége... ott jön a Jézuska. Én nagyon szeretem a karácsonyt. Abban mindig valami meghittségét, átszellemültséget érzek. A készülődésnek is megvan a maga varázsa. Anyám az idén is csinált nekem egy szép karácsonyi díszt, adventi koszorút, amelyet kiraktam az ajtóra. A családi vacsora után vége a napnak? Csákányi Eszteréknél van kései, hajnalba nyúló szenteste. Éjfél után nála jövünk össze. Megajándékozzuk egymást, csevegünk... Eszteréknél mindig nagyon jó. Másnap, harmadnap? Lang Györgyiéket szoktam még meglátogatni. Ó van ott, meg az anyukája és a nagybátyja. A nagymamája, akit nagyon szerettem, már nem él. Eszteréknél hangosabban ünnepelünk, Györgyiéknél az olyan csendes egy óra. Eszünk és beszélgetünk. Vannak várva-várt fogások? Persze. Én szeretek enni. Gesztenyés pulyka, töltött káposzta, bejgli. Ezek évről évre visszatérő finomságok, mégis alig várom, hogy ehessek belőlük. Az ajándékoknak is ennyire örül? Azért vagyok nagyon hálás, ha valaki kitalálja, mivel tud a leginkább boldoggá tenni. Ha belelát a vágyaimba. Ha valami olyat kapok, amit én lusta voltam felkutatni, vagy nem vettem meg, mert drágának találtam. Az hihetetlen nagy öröm számomra.