Új Szó, 1999. december (52. évfolyam, 277-301. szám)

1999-12-20 / 293. szám, hétfő

10 tévé és Rádió - VasÁrnap ÚJ SZÓ 1999. DECEMBER 1 Ray Bourque amióta az NHL-ben hokizik, nem „csalta meg" a Boston Bruins csapatát; csupán egyetlen kívánsága lenne, még az idén Stanley Kupát nyerni Valóra válik a leghűségesebb Medve álma? A Boston Bruins (Medvék) volt ez első nem kanadai csapat az észak-amerikai profi hokiligában. Azóta, hogy 1926-ban bekapcsoló­dott az NHL körforgásába, ötször nyerte el a győztes­nekjáró Stanley Kupát. Utol­jára 1972-ben, amikor a tár­saság frontembere egy hát­véd, Bobby Orr volt. MAREK SVÁTEK Utódjára nem sokat kellett várni. A klub 1979-ben a nyolcadik helyről draftolta Ray Bourque-ot, aki több mutatóban is fölülmúlta Orrt. Raymond Jean Bourque 1960. de­cember 28-án született Montreal­ban. A városnak - amelyet akár a sportág Mekkájának is tarthatnánk - köszönhetően hamar megked­velte a világ leggyorsabb csapatjá­tékát. Amikor betöltötte 14. élet­évét, döntő elhatározásra jutott. „Az NHL sztárja leszek" - jelentet­te ki büszkén egy nap, és terve megvalósítása érdekében kemény munkába fogott. Célja eléréséhez tornatanára, Benoito Leduc segít­Bourque-ra mindig lehet számítani ségét kérte. Azóta is együttműköd­nek, Leduc minden nyáron külön edzéstervet dolgoz ki Raynek, aki eddig húsz remek évet tudhat ma­ga mögött az NHL-ben. Serdülő­ként a quebeci Sorel, majd a Verdune csapatában játszott. Heti hat edzésnél már akkor sem adta alább. Az 1978/79-es idényben 93 ponttal a Verdune legeredménye­sebbjátékosa volt. Egy évre rá már a Boston Bruins színeiben ütötte a gólokat. Rögtön az első mérkőzé­sén megtalálta a Winnipeg kapuja felé vezető utat. Magabiztosságá­nak köszönhetően fel sem merült az ellenfelekben, hogy Ray csak egy „zöldfülű" a Medvéknél. Első szezonját 17 góllal és 48 gólpasz­szal zárta. Azon kevés bostoni játé­kosok közé tartozott, akik az alap­szakaszban mind a nyolcvan mér­kőzésenjégre léptek. Szereplését a klubon kívül is elismerték; még ab­ban az évben megkapta a legjobb hátvédnek járó Norris Trophyt, amelyet összesen ötször ítélték ne­ki. Ennél többel csak Bobby Orr (8) és Doug Harvey (7) dicsekedhet. Ezenkívül Raynek ítélték a bajnok­ság legjobb újoncát illető Calder Trophyt, a meghívó az Ali Star­mérkőzésre már csak hab volt a tortán. Ez a hab viszont igencsak ínyére lehetett: 17 éven át zsinór­ban mindig ott volt a legjobbak gá­"Iáján; 12-szer az A, 5-ször a B csa­patban. A legemlékezetesebb ilyen találkozóját 1995-ben játszotta, éppen Bostonban, a felújított Fleet Centerben. A dármai összecsapá­son fej fej mellett haladt Kelet és Nyugat válogatottja. Már-már úgy tűnt, büntetőlövések döntenek a győztesről, amikor 37 másodperc­cel a vége előtt a Keleti Főcsoport csapatának kapitánya, Borque az ellenfél kapujába küldte a koron­got, s ezzel 5:4-re módosította az állást, amelyen aztán már senki nem változtatott. A válogatottban az 1980/81-es idényben rendezett Kanada Kupán kapott lehetőséget. Addigra már nemcsak jó hátvéd, hanem gólve­szélyes támadó hírében is állt. Sőt, 1983. március 8-án mesterhár­mast ért el a Quebec Nordiques el­len. Egy évvel később 30 gólt ütött az alapszakaszban, ami előtte mindössze öt hátvédnek sikerült. Négy alkalommal a Boston leg­eredményesebb játékosa volt. Az 1983/84-es idényben nem volt messze a 100-as határtól, de 96 pontnál „megállt a tudomány". Hogy ezért néhány csatár mit nem adna... Miután Phil Esposito visszavonult, Raynek le kellett mondania a hetes számú mezről. Azt ugyanis koráb­ban Phil viselte, és miután nyugdíj­ba ment, a Bostonban ezt a számot „érinthetetlenné" nyilvánították. Ray nem csinált belőle nagy ügyet, a heteshez még egy hetest adott, így 1987-től a 77-es számot visel­te. 1988-ban páratlan teljesít­ményt produkált: 19-szer egymás után megszakítás nélkül legalább egy pontot gyűjtött mérkőzésen­ként. A legtöbbet egy találkozón 1990-ben a Vancouver ellen ho­zott össze: egy gólja mellé öt gól­passzt adott, amivel túllépte a 600­as gólpasszhatárt. Egy év elteltével újabb elismerést érdemlő ered­ményt ért el: az NHL történetében harmadik hátvédként szárnyalta túl az 1000 pontot. Ray Borque kétségkívül a Boston húzóembere volt. Ezért senkit nem érhetett váratlanul, hogy 26 esz­tendős korában Rick Midletonnal kapitányasszisztensi rangra emel­ték, két évvel később pedig már az ő mezét díszítette a C betű. Fegyel­mezett hozzáállását saját szavai igazolják: „Soha nem okoznék csa­lódást a szurkolóknak azzal, hogy nem a maximumot adom ki ma­gamból vagy, hogy ne játsszak ke­ményen. Szerintem ezzel minden­kinek így kellene lennie." Nem szá­mít ritkaságnak, hogy Ray egy-egy meccsen akár 30 percet is a jégen tölt. Az 1993/94-es idényben a Medvék 80 gólt ütöttek emberelő­nyös helyzetből - ebből 79-szer Ray Borque is kivette a részét. Az 1995/96-os szezon a sérülések je­gyében telt, a Bruins több sztárt nélkülözni kényszerült. Nem ment a játék, s ez a táblázaton mutatko­zott meg a legjobban. Ray úgy érezte, neki kell lépnie. Vállalta, hogy néhány csapattársával össze­ütközésbe kerül. Kapitányként nem szégyellte egyesek szemére vetni, hogy elégedetlen a hozzáál­lásukkal. Az eredmények Rayt iga­zolták. Amint rákapcsolt, a Med­véknek ment a játék. Többek közt az ő érdeme, hogy a csapat 25 év után huszonhatodszor is bejutott a playoffba. Borque titka a gyors korcsolyázás­ban és az erős ütésben rejlik. Rava­szul, de ugyanakkor könnyedén és hasznosan védekezik. Tisztában van képességeivel és tudja, mit várhat el másoktól. Egyedül a Tor­ontóban szereplő svéd Mats Sundinnal nem tud szót érteni. Az egyik összecsapáson össze is vere­kedtek, mert Ray megunta Sundin alattomos játékát. Ezt leszámítva azonban nyugodt ember hírében áll, már huszadik évét tölti a Med­véknél és esze ágában sincs mezt váltani. A klub menedzsere, Harry Sinden hasonló véleményen van: „Életemben sok rossz üzletet kö­töttem, de hogy Ray Bourque-on túladjak, arról szó sem lehet." Szép szavak, de ne feledjük el, Ray december 28-án ünnepli 39. szüle­tésnapját. Ebben a korban már a korongozók fejében is gyakran megfordul a visszavonulás gondo­lata. Mielőtt azonban végleg szög­re akasztaná a korcsolyát, szeretne Stanley Kupát nyerni. Ezzel Pat Burns, a Boston edzője is tisztában van. „Tudjuk, hogy Ray pályafutá­sa a végéhez közeledik. Talán idén utoljára adatik lehetősége Stanley Kupát nyerni, ezért mindannyian azon leszünk, hogy valóra váltsuk régóta dédelgetett álmát. Ennyivel tartozunk neki." B klub kezdhet törleszteni. A hölgyeknél Serena és Venus Williams kezdi megrengetni a világelső Martina Hingis hegemóniáját; a férfiaknál Pete Sampras és Andre Agassi uralja a terepet Az amerikai játékosok szép lassan behálózzák a teniszvilágot JÁN HUDOK Az 1999-es év a teniszrajongók szá­mára sem lehetett unalmas. Az iz­galmak egyik forrása a hölgyek me­zőnye volt, ahonnan több legendás játékostól el kellett köszönnünk. Steffi Graf volt az első, aki letette a lantot, utána Jana Novotná jelen­tette be elhatározását, az ő eseté­ben a Roland Garros-n szerzett bo­kasérülés felgyorsította az esemé­nyeket. Utoljára Fielderstadtban lé­pett pályára. Ha igaz, ezentúl kom­mentátorként láthatjuk viszont a tévé képernyőin. Novotnával egy időben az amerikai Mary-Joe Fernandez pályafutása fölött is el­járt az óra - visszavonulása ugyan­úgy alakult, mint a karrierje: nem keltett különösebb feltűnést. Ellentétben Novotná tavalyi wimbledoni ellenfelével, a francia Nathalie Tauziattal. A 32 eszten­dős hölgy a csúcson hagyta abba, igazán érvényes volt esetében a mondás, amit inkább a borokkal kapcsolatban emlegetnek: minél idősebb, annál jobb. Ősszel még tornát nyert Moszkvában és Lip­csében, New Yorkban pedig az elő­döntőig jutott. Talán nincs messze a nap, amikor a spanyol Arantcha Sanchez-Vicario is a „szög mellett teszi le voksát". így aztán a WTA­Tour mezőnyében szép lassan kicsrélődik egy nemzedék. Marad­nak a fiatalok és a még fiatalabbak. A női Grand Slam-tornáknak idén mindenhol más győztese volt. Mel­bourne-ben Martina Hingis, Párizs­ban Steffi Graf (ez volt pályafutása 107. tornagyózelme), Wimbledon­ban Lindsay Davenport, New York­ban Serena Williams vitte el a pál­mát. Ha kihagyjuk a fenti sorból Steffi Gráfot és Venus Williamsszel helyettesítjük, olyan kvartettet ka­punk, amely a jövőben meghatáro­zó szerepet tölthet be a sportág ala­kulásában. Csupán idő kérdése, mikor foglalja el a trónt valamelyik Williams lány. Idén két döntőben hozta őket össze a sors. Key Bicayne-ben Venus, Münchenben, a Campaq Grand Slam Kupán Serena bizonyult jobbnak. A két amerikai lány tipikus példája an­nak, milyen átalakuláson megy ke­resztül a női tenisz. Fő a kondíció és a testi felépítés. Amint lelkileg is érettek lesznek, elhárul az utolsó akadály annak, hogy a többieket le­taszítsák a trónról. Martina Hingis és Lindsay Davenport egyelőre va­lamivel előbbre tart Williamséknél. A svájci világelső Hingis saját be­vallása szerint idei legjobb mérkő­zéseit Venus ellen játszotta, a US Open eldöntőjében is legyőzte. Ed­dig összesen 14-szer álltak egy­mással szemben a pályán. A mérleg 9:5 Hingis javára, de idén a hat ta­lálkozóból hármat az egyik nyert, hármat a másik. Arról, hogy a kas­sai szöletésű Hingis hegemóniája kezd megtöredezni, tanúskodik: Serena Williamsszel 3:3 a mérlege - ráadásul az utolsó két mérkőzés­ből Serena került ki győztesen. Játszmavszteség nélkül. Daven­portról nem is beszélve. Hingis 1999-ben csak egyszer bizonyult jobbnak nála, még év elején a Hopman Kupán. A maradék három összecsapást elveszítette. Mindet két játszmában. Legutoljára a Mes­terek Tornáján. A csillagok jelenle­gi állását ismerve nem is lehetett kétséges, ki nyeri az idei Fed Ku­pát. Ha az amerikai csapat nem hullik szét, még sokáig verhetetlen marad. A férfiak mezőnye már hosszabb ideje kiegyensúlyozott. Simán elő szokott fordulni, hogy a ranglista 100. helye körül toporgó játékos legyőz valakit a Top Tenből (lásd Krajicek wimbledoni szereplését, ahol a svájci Manttól kapott ki). De azért annyi leszögezhető, hogy Pe­te Samprs és Andre Agassi kitűnik a sorból. Elsősorban Agassi, aki megint szinte a nulláról kezdte. Idén Grand Slamet nyert Párizs­ban és New Yorkban, Londonban döntős volt. Pályafutása során elő­ször zár évet az ATP-lista első he­lyén. Hogy ennek kapcsán mond­jon egy nagyot is, kijelentette: ha nem nyeri meg a hannoveri tornát, nem méltó a trónra. És lőn. A cso­portban ugyan gond nélkül legyőz­te Samprast, a döntőben viszont Pete kíméletlenül visszavágott. E győzelmével utolérte Ivan Lendít, aki szintén ötször nyert a Mesterek Tornáján. Sokat veszített a közön­ség azzal, hogy sérülés miatt Sampras három hónapot kiha­gyott. Hannoverben azonban bebi­zonyította, ha minden feltétel adott, verhetetlen. Több fiatal „szemtelenkedett" idén a legjobbak közé. Elég Haast, Lapenttit, Hewittet említeni. Az év külön érdekessége volt, hogy öt já­tékos váltotta föl egymást a világ­ranglista élén: Pete Sampras, Carlos Moya, Jevgenyij Kafel­nyikov, Patrick Rafter és Andre Agassi. Ha Agassiből és Samprasből állna az Egyesült Államok Davis Kupa­csapata, bizonyára nem okozna gondot az amerikaiaknak megsze­rezni a „salátástálat". Mivel azon­ban nincs így, Ausztráliának nem okozott különösebb gondot az USA legyőzése negyeddöntőben, annak ellenére sem, hogy a Kupa századik évfordulója alkalmából nem hazai pályán, hanem Boston­ban kellett játszani. A négy között Rafter és Philippoussis sérülés mi­att nem állhatott ki az oroszok el­len, Kafelnyikovék tehát azzal a céllal érkeztek Brisbane-be, hogy megleckéztetik a Hewitt, Arthurs (utóbbi 28 évesen debütált) ket­tőst. Szégyellték is magukat, ami­kor vereséggel tértek vissza Moszkvába. A fináléban Franciaor­szág hazai pályán fogadta az ausztrálokat. Mark Philippoussis élete legjobb mérkőzését játszotta Pioline ellen, s a csapat Davis Ku­pa-győzelmének köszönhetően nemzeti hős lett belőle. Pedig ko­rábban már egyszer leírták a görög bevándorló fiát, a Zimbabwe ellen elveszített összecsapás után egy évig nem volt helye a Davis Kupa­csapatban. Lehet, hogy az ausztrál tenisz a legszebb évei előtt áll? Jövőre új rendszer szerint osztják majd a pontokat a tornákon. Min­denki tiszta lappal kezdhet, a rang­listán az lesz az első, aki a leggyak­rabban tud nyerni. így talán átte­kinthetőbb és igazságosabb lesz a rangsorolás. Csak ahhoz kell hoz­zászokni, hogy évente gyakrabban avatnak majd világelsőt. Williamsék kezdik kitaszítani Hingist Graf már csak Agassit figyeli Ifil Hašeknek gólt ütni még nagyobb öröm (TA SR-felvételek) Pete Sampras Hamburgban újra bizonyított. Őt is meglepte a győzelem? Andre Agassi keményen küzd a trónért

Next

/
Oldalképek
Tartalom