Új Szó, 1999. november (52. évfolyam, 252-276. szám)

1999-11-23 / 270. szám, kedd

10 KULTÚRA ŰJ SZÓ 1999. NOVEMBER 23. Az SZMKT jubileumi kiállítása Komárom. Tíz évvel ezelőtt alakult meg a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága. A kerek évforduló kapcsán az SZMKT tagjainak alkotásaiból kiállítást rendeznek a komáromi Duna Menti Múzeum Nádor utcai főépületében. A tárlatot pénteken, november 26-án nyitja meg Kopócs Tibor, az alkotásokat dr. Szabó H. Kinga művészettörténész, a Nógrádi Galéria igazgatónője méltatja. A megnyitón közreműködnek a komáromi Művészeti Alapiskola tanárai, Csehi Ágota és Szenei Ferdinánd. A kiállítás 2000. január 9ig tekinthető meg. (km) SZÍNHÁZ POZSON

Y HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Bolha a fülben 19 KIS SZÍNPAD: Tangó 19 KOMÁRO

M JÓKAI SZÍNHÁZ: Szerelem 19 (vendégjáték Kassán) NYITR

A ANDREJ BAGAR SZÍNHÁZ: Gyilkosságok és gyengédségek 19 MOZI POZSON

Y HVIEZDA: Apafej (am.) 16, 18, 20.30 OBZOR: Dilisek vacsorája (fr.) 15.30,19 Deep Blue Sea (am.) 17, 20.30 MLADOSŤ: Meghitt fészkek (cseh) 15, 20 Az uradalom (cseh) 17.30 YMCA: A tábornok lánya (am.) 15.30,18, 20.30 ISTROPOLIS: A 13. harcos (am.) 18, 20.30 Asterix és Obelix (fr.) 15.30, 18 CHARLIE CENTRUM: Meghitt fészkek (cseh) 20.30 Star Wars: Baljós árnyak (am.) 16 Az uradalom (cseh) 18.15 Go (am.) 16 KASS

A TATRA: A múmia (am.) 15.45, 18, 20.15 CAPITOL: A 13. harcos (am.) 15.45 18, 20.15 ÚSMEV: A tábornok lánya (am.) 16,18.15, 20.30 DRUŽBA: Apafej (am.) 16,18, 20 DÉL-SZLOVÁKI

A ROZSNYÓ - PANORÁMA: Oltári nő (am.) 17,19.15 LÉVA-JUNIOR: Krisztus utolsó megkísértése (am.) 16.30, 19.30 NAGYMEGYER - SLOVAN: Amerikai história X (am.) 19 GÚTA - VMK: Star Wars: Baljós árnyak (am.) 16,18.30 GYŐ

R CINEMA CITY: Bigyó felügyelő (am.) 14.15 Sztárom a párom (am.) 17.10, 19.50 Oltári nő (am.) 16, 18.10, 20.30 A 13. harcos (am.) 14.30, 16.30, 18.30, 20.30 Csillagok háborúja (am.) 14.30, 17, 19.45 Apafej (am.) 14.30, 16.30, 18.30, 20.30 Tágra zárt szemek (am.) 14.30, 17.30, 20.30 Az átok (am.) 14.45, 17.30, 20.15 Dilisek vacsorája (fra.) 14.30,18.30 Pozsonyban járt Závada Pál. Első regénye, a Jadviga párnája a napokban jelent meg szlovákul Szépirodalmi dupla csemege Vasárnap eredményt hirdetett az országos döntő zsűrije Palócország-Meseország ÚJ SZÓTUDÓSÍTÁS Balassagyarmat. November 2021-én, rendezték meg a Palócország- Meseország elnevezésű palóc mesemondóverseny döntőjét. Minden kategóriában egy nívódíjat adott ki a zsűri. Az I. kategóriában az Őzike Palóc Nívódíj tulajdonosa a tornagörgői Keller Tamás lett. A II. kategória Sólyom Palóc Nívódíját a tomagörgői Tegdes Kinga kapta. A III. kategóriában odaítélt Táltos Palóc Nívódíj tulajdonosa Vérbők Zsuzsanna Kőhídgyarmatról, a IV. kategória Griffmadár Palóc Nívódíját Bartus Adrián vihette haza Ipolyságra. Á palóc mesemondás mestere címet nyerte el Rácz Roland Magyargécről (Magyarország), Szegedi Alexandra Bámáról (Magyarország), Béres Edina Sajószentkirályról, Szabó Bianka Sajószentkirályról és Katona Mária Hanváról. A zsűri szakmai díjakat is odaítélt. A legfurfangosabb mesemondónak járó Róka Koma Díjat a tornagörgői Zeman Krisztián kapta. A legízesebben beszélő mesemondónak járó Szóló Szőlő Díj tulajdonosa a ragyolci Czibula Júlia lett. A verseny résztvevői palóc népviseletben léptek színpadra, ezeknek a viseleteknek az eredetiségét, szépségét is értékelte a szakmai zsűri. A legjobban öltözködő lánynak járó Kisködmön Díjat a kazári (Magyarország) Bozsiíc Kinga, a legjobban öltözködő fiú díját Csúz Attila otrokócsi versenyző vihette haza. A mesemondó gyerekek felkészítői közül két tanárt, a kőhídgyarmati Batta Jolánt és a tornaijai Szabó Veronikát is elismerésben részesített a zsűri, -klÖtödik kiadásához érkezett Závada Pál nagy ívű regénye, a Jadviga párnája. 1997-es megjelenése óta továbbra is irodalmi csemege, ez pedig nemcsak a Magvető, hanem a magyar széppróza sikere is. A könyv, Jadvigin vankúšik címmel Deák Renáta fordításában a pozsonyi Kalligram kiadásában mostantól szlovákul is olvasható. SZABÓ G. LÁSZLÓ Závada Pál a dél-magyarországi Tótkomlóson született. Szenvedéllyel és fájdalommal teli regénye az ottani szlovák-magyar közegbenjátszódik, így a könyv dupla élvezet a szlovákiai olvasóközönség számára. Azokban a napokban, amikor bevitte a regényt a Magvető Kiadóba, átfutott az agyán, hogy előbb-utóbb a szlovák fordítás is ott lesz az asztalán? Foglalkoztatta egyáltalán a gondolat, hogy az itteni szlovákokhoz is eljuttassa Palkovits Mária Jadviga már-már mitikus szerelmi történetét? Őszintén szólva egyáltalán nem jutott eszembe, de nemcsak a fordítás, a szlovák kiadás, hanem az sem, hogy a munka, amit befejeztem, végül könyv alakot ölt. Tehát magára a könyvtestre sem gondoltam, hogy az majd kijön a nyomdából és terjeszteni fogják. Ez a folyamat valahogy nem foglalkoztatott. Az viszont igen, hogy egyik-másik barátom, pályatársam vajon mit szól hozzá, ha elolvassa. Például Parti Nagy Lajos, aki kezdettől fogva tudott a regény születéséről. Vele hajtottuk végre azt a komoly szerkesztési munkát, ami általában egy kiadó munkatársára hárul. Rengeteg dolgot egybevetett. Évszámokat, kilókat, neveket, és tett néhány fontos javaslatot a húzásokat illetően. Ha azt mondta: ez itt lötyög, laza, túl hosszú, akkor azt feszesebbre fogtam. Vagy nem. Éreztem ugyan, hogy igaza van, de akkor is úgy hagytam. Aztán volt egy olyan gondolatom is, hogy Jadviga történetét bizonyára többen fogják elolvasni, mint a kortárs magyar irodalmat úgy általában, vagy mint az én első könyvemet. De azzal, hogy ez ennyire széles nyilvánosság elé kerül, sőt lefordítják egy másik nyelvre, tényleg nem számoltam. Arról nem is szólva, hogy ez az első regényem. Előtte volt egy novelláskötetem, voltak szociográfiai írásaim... egy novellám ugyan megjelent angol fordításban, de abban, hogy befejezzek egy munkát és az eljusson egy külföldi kiadóhoz, nincs gyakorlatom. Nekem a Jadviga párnája sokáig csak virtuális könyv volt. És most itt a szlovák verzió, amely hasonlít a „magyar testvéréhez"... ennek nagyon örülök. Három és fél évig írta a regényt. Puskin épp kétszer ennyi időt töltött az Anyeginnel. Biztos volt ezer más dolga. Önnek meg semmi más, csak ez a könyv? Lényegében igen. Szabad voltam a regényíráshoz. Voltak persze rutinteendők is, hiszen szerkesztő vagyok a Holminál, csakhogy nekem szükségem van az ilyen irodalmi-ipari szakmunkára. így olyan tempót tudtam szabni a regénynek, hogy közben gondolkodásra is maradt időm. Tehát nem írtam egyfolytában, vissza-visszatértem a már kész részekhez; átdolgoztam, javítgattam, csiszoltam, és ha elakadtam, épp ez a lendület segített át a holtponton. Nem volt olyan két hét, hogy ne írtam volna. Nagyobb szüneteket nem tartottam. Három és fél évig ugyanazokkal a hősökkel élt. Élvezte végig? Vagy várta már a végső pillanatot, az utolsó sorokat? A kitűzött távot végig kell futni. De én nem siettettem. Szerettem benne lenni, és tudtam, hogy ha túl leszek rajta, akkor az valamiféle veszteség lesz számomra, és megvisel egy kicsit. Fájó érzés volt befejezni a regényt, ugyanakkor örültem is, hogy végigírtam. A barátaimmal még ittunk is rá valamit. Folytatásra nem gondolt? Hiszen van még életben maradt hőse. Nem lesz második kötet. Ha az ember lekerekít valamit és befejez, akkor nem veheti fel másnap a tollat, hogy folytatni szeretné. A német fordítás már tavaly szóba került. Miért késlekedik? A német fordító már dossziéban megkapta a regényt, amikor bevittem a Magvetőbe. Frankfurtban kiadót is talált rá, a szerződése is megvan, de még mindig nem készült el a munkával. Deák Renáta később kezdte el a szlovák fordítást, mégis megelőzte német kollégáját. Én nagyon örülök, hogy végül így alakultak a dolgok, és a szlovák kiadás előbb jelent meg, mint a német. De meg kell, hogy mondjam, ez sem az én ötletem volt. Szigeti László, a Kalligram igazgatója szorgalmazta, én csak másfél éves robotot biztosítottam a szlovák fordítónak. Renáta, gondolom, meg is szenvedte vele a magáét. Egy szlovák származású magyar író számára mekkora presztízst jelent betörni a szlovák könyvpiacra? Nekem az nagy boldogság és nagy büszkeség. A magyar irodalmi közéletben főleg ismerősök, barátok, drukkerek között mozgok, akik tudják, hogy én szlovák származású vagyok, és látni is a könyvben vagy ezer szálat, ami engem ehhez a nyelvhez, nemzetiséghez, hagyományvilághoz köt, tehát ők is velem együtt örülnek. Ugyanakkor sejtem, hogy az irodalmi közvélemény nagyobb része mégis úgy gondolja, hogy egy világnyelv sokkal fontosabb, a Nyugat nagyobb előnyökkel jár. Arra adnak komoly ösztöndíjat, ott lehet igazán keresni, ha sikeres a könyv. Ami igaz is, csak közben fogalmunk sincs a szomszédos országról, egy közeli kultúráról. Ezt a „távolságot" kellene eltüntetni, méghozzá minél gyorsabban. Talán a gyerekeinknek már nem lesznek efféle előítéleteik. Tótkomlóson, Békéscsabán és Magyarország más, szlovákok lakta részeire eljut majd a szlovák kiadás? Szeretném, ha eljutna, bár nem hiszem, hogy szlovákul is sokan elolvasnák. Legfeljebb belelapoznának, hogy ez vagy az a rész vajon hogyan van megoldva, átültetve. Elég kevesen olvasnak már arrafelé olyan szinten szlovákul, hogy regényként élvezzék is a könyvet. Talán az értelmiségi réteg, a tanárok... bízom benne, hogy köztük majd beszédtéma lesz Deák Renáta munkája. Februárban, a budapesti filmszemlén a mozinézőkhöz is eljut a Jadviga párnája. Deák Krisztina rendezte Tóth Ildikó főszereplésével. A vágás, az utószinkron már elkészült, a zörejek után most Selmeczi György zenéjét veszik fel. Ön már biztosan látta a kész filmet. Hogy sikerült? Remekül. Ennél behatóbban nem dicsérhetem. Amennyire a gyártási lehetőségek engedték, mindenki a tudása legjavát adta hozzá. Hála József, az Eötvös Loránd Tudományegyetem adjunktusa, a Magyar Állami Földtani Intézet főmunkatársa 50 éves Fáradhatatlanul, fiatalos lendülettel CSAKY KAROLY Hála József, az Eötvös Loránd Tudományegyetem adjunktusa, a Magyar Állami Földtani Intézet főmunkatársa, a fáradhatatlan kutató 50 éves. Hogy ebből az alkalomból egy szlovákiai magyar lap hasábjain is köszöntjük őt, nem véletlen. Hiszen Hála Józsefet évek óta szoros szálak fűzik a Felvidékhez, az itt élő magyarokhoz: adatközlőkhöz, helytörténeti kutatókhoz és etnográfusokhoz egyaránt. Tagja a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságnak, szervezője és megvalósítója a honti kutatási programnak, támogatója több regionális kezdeményezésnek, segítője a szülőföld kutatóinak, néprajzi gyűjtőinek. Olyan ember ő, aki nemcsak a maga munkáját végzi nagy körültekintéssel és alapossággal, hanem a mások útját is egyengeti. Senkit nem utasít el, aki tanácsért, segítségért hozzá fordul. Szerkesztője a Néprajzi Híreknek és az Ethnographiának, a Magyar Néprajzi Társaság Reprint Kiadványainak. Titkára a Magyarhoni Földtani Társulat Tudománytörténeti Szakosztályának, valamint a Magyar Néprajzi Társaság Anyagi Kultúra Szakosztályának. Kutatja a kőbányászat és a kőfaragók folklórját, a népi hitvilágot és vallásosságot, a székelyföldi Kis- és Nagyhomoród vidékének komplex néprajzát. Fényképez és gyűjtőutakat szervez; társszerkesztője több tanulmánykötetnek, sajtó alá rendezte Jankó János Kalotaszeg magyar népe című tanulmányát. Eddig több mint száz tanulmánya és három önálló kötete jelent meg. 1991-ben Jankó János-díjjal tüntetKutatásai hosszú időn át Honthoz kötötték (Archiv felvétel) ték ki. Szlovákia tájai közül elsősorban a Palócfölddel, illetve Honttal van közelebbi kapcsolata. Kutatásai is hosszú időn át ehhez a vidékhez kötötték. Több tudományos munkájának témája az Ipoly mente. Feldolgozta e régió földrajzi neveit (1977); írt a vízilényekről (1984) és a hátikosár-készítésről (1993). Katona Lajossal közzétette a felsőtúri Pongrácz Lajos kéziratos népdalgyűjteményét (1993), tanulmányt írt Ipolyi Arnold Hont megyei kapcsolatairól (1995) és Hőke Lajos Hont vármegyei néprajzi kutatásairól (1993). Vidékünkhöz fűződő szeretetét tanítványainak is átadja. Az egyeteme Hont megye néprajzából szervezett speciálkollégiumot, s évek óta gyűjti az anyagot Hont néprajzi bibliográfiájához. Hála József fiatalos lendülete rácáfol az 50 évre, szívóssága és munkabírása feledteti a kort. Kívánjuk, hogy óriási lelkesedése, segítőkészsége sokáig éltesse még őt. A verseny résztvevői palóc népviseletben léptek színpadra (Somogyi Tibor felvétele) (Somogyi Tibor felvétele) „Nem volt olyan két hét, hogy ne írtam volna."