Új Szó, 1999. november (52. évfolyam, 252-276. szám)

1999-11-15 / 263. szám, hétfő

10 SPORTVILÁG ÚJ SZÓ 1999. NOVEMBER 15 Steve Yzerman még soha nem cserélt csapatot az NHL-ben; kétszer nyert Stanley Kupát a Detroittal, 2002-ig pedig még van ideje gazdagítani gyűjteményét A Red Wings legfontosabb szárnysegédje Steve Yzermant a játékosok a bajnokság leghasznosabb tagjának kiáltották ki Manapság, amikor a sportban a nagy pénzek és kommersz érdekek dominálnak, kevés olyan sportolót találunk, aki hű marad anyaegyesületéhez. Az NHL-ben is csak elvétve akad ilyen hokis. Az ismertebb egyéniségek közül ebbe a kategóriába tartozik Ray Bourque (Boston Bruins) és a detroiti Steve Yzerman. MAREK SVÁTEK Azt tartják róla, ő a város szimbóluma: ugyanazt jelenti a detroitiaknak, mint Michael Jordan a chicagóiaknak. A sajtó sokáig a szemére hányta, hogy képtelen igazán nagy dolgokra. Hiába volt a Red Wings (Vörös Szárnyak) és a kanadai válogatott kulcsembere, csaknem akart összejönni az igazi siker. Mígnem elérkezett az áttörés éve, 1997. A Detroit könnyedén túltette magát az alapszakaszon, a szakértők a rájátszásban is szép jövőt jósoltak neki. A Nyugati Főcsoport elődöntőjében azonban a St. Louis Bluesba botlott. Hat összecsapás után 3:3 volt az állás, a hetedik mérkőzésen nem született gól a rendes játékidőben. Chris Osgood és Jon Casey bravúrosan védte a hálót. A hoszszabbításban Yzerman a Blues harmadába ütötte a korongot, azzal a szándékkal, hogy majd ebből föl lehet építeni a támadást. A pakk azonban olyan furcsán csúszott végig a jegen, hogy megkerülve a St. Louis hátvédét, Murray Baront és Jon Caseyt a kapuba surrand. Óriási öröm tört ki a Vörös Szárnyak táborában, ölelgették, csókolgatták a csapat 180 centiméter magas kapitányát; másról sem cikkezett a sajtó. A Stanley Kupa döntőjében a Detroit játszva ütötte el a Philadelphiát a győzelemtől: Yzermanék öszszesítésben 4:0 arányban múlták fölül Lindros bandáját. A városban sokan nem is emlékeztek már, hogy a Detroit valaha Stanley Kupát nyert, hiszen erre utoljára 1955ben volt példa. A győzelmet sajtótájékoztatók, fogadások, estélyek követték, de az ünneplést elrontotta a klub fekete napja: Vlagyimir Konsztantyinov, a csapat egyik vezéregyénisége autóbalesetet szenvedett, sokáig az is kétséges volt, életben marad-e. Miután felépült, Yzerman megígérte neki, hogy az ő nevében is mindent megtesznek a bajnoki cím megvédéséért. Bár Konsztantyinov már csak tolókocsiból figyelhette a találkozókat, a többiek továbbra is a csapat tagjának tekintették. A következő idényben a Detroit a playoff első fordulójában 0:2-ről fordított a Phoenix ellen, majd a St. Louis, a konferenciadöntőben pedig a Dallas Stars ellen aratott győzelmet. Yzermanéknek a Stanley Kupáért a Washington Capitals ellen kellett megküzdeniük. A 4:0-ás végeredmény hűen tükrözi, hogy Yzerman és a Detroit jól egymásra talált. A kupa átvétele után Steve első útja Konsztantyinovhoz vezetett, hogy elsőként ő csókolhassa meg a trófeát. A stadionban állva tapsoltak a nézők, a játékosok közrefogták Vlagyimirt és közösen ünnepelték az újabb diadalt. Yzerman megkapta a rájátszás legjobb játékosának járó Conn Smythe Trophyt. Steve Yzerman 1965. május 9-én született Vancouver elővárosában, Cranbrookban. Jean és Ron Yzerman ötödik gyermeke volt. Édesapja vezette a sporthoz, hokiedzőként értette a dolgát. Gyorsan tanult a tehetséges utód, négyévesen már egyedül elkorcsolyázgatott a jégen. Tizenegy volt, amikor a Nepean Raiders junior csapatában helyet kapott. Ötéves szolgálata alatt az OHL-ben szereplő Peterborough Petes is felfigyelt tudására. Kezdettől fogva kimagaslott a többiek közül, centerként 58 mérkőzésen 64 pontot gyűjtött. Egy évre rá már 91-et és a nevét az NHL kémei is megtanulták ragozni. Az 1983-as draftoláson a Detroit Red Wings a negyedik helyről vitte el. Az idő tájt a hétszeres Stanley Kupa-győztes Detroit mélyponton volt, zsinórban tizenháromszor nem jutott a playoffba, a vezetőség úgy döntött, fiatal csatárt kell szerződtetni, aki képes befolyásolni a csapat játékát, a veteránok nem húzzák ki az együttest a csávából. Yzerman tökéletesen megfelelt az elvárásoknak. Már első mérkőzésén, a Winnipeg Jets ellen góllal és gólpasszal mutatkozott be. Az alapszakaszban mind a 80 találkozón lehetőséget kapott, 18 esztendősen 87 pontot ütött össze. Az év újoncánakjáró Calder Trophy egy hajszállal csúszott ki a kezei közül - a bizottság végül Tom Barrasnak ítélte oda - Steve a második helyen végzett. Mindketten tagjai voltak Ka-nada ifjúsági válogatottjának, amely 1983-ban bronzérmet szerzett a világbajnokságon. Tizenkilenc évesen, a Kanada Kupán a felnőttcsapatban is helyet kapott. Egy évre rá, a prágai vébén Mario Lemieux-vel a juharlevelesek legfontosabb tagja volt. Legyőzték a Szovjetuniót 3:1 -re, Csehszlovákiától ugyan 3:5 arányú vereséget szenvedtek, de a második hely 1961 óta Kanada legjobb eredménye volt. 1989-ben szintén ezüstérmet szereztek, egy évvel később Steve lett a torna legjobb csatára. A világbajnokságokon 18 gólt és 20 gólpasszt adott, ilyesmivel hazájában azóta sem büszkélkedhet senki. A tengerentúli bajnokságban szintén a figyelem középpontjába került. Az 1986/87-es idényben Jacques Demes edző kinevezte csapatkapitánynak; Steve a maga 21 esztendejével minden idők legfiatalabb kapitánya volt a Red Wingsnél. Nem sokat járatta a száját, de ha szót kért, núndenki elismeréssel hallgatta. A jégen inkább a tett embere volt. Hatszor egymás után (1987-1993) túllépte a kanadai pontozás 100-as határát, az 1988/89-es évadot 65 góllal és 90 gólpasszal zárta és ezzel még csak a negyedik játékos volt a földön, aki százötvenen is túltett. Többet csak Wayne Gretzky (215), Mario Lemieux (199) ért el - Phil Esposito 152-nél állt meg. Steve megkapta a játékosok szavazatai alapján leghasznosabb játékosnak ítélt Lester B. Pearson Trophyt. Időközben Detroitban rendkívül erős társaságot toboroztak. Hat orosz telepedett le a Vörösöknél: Fetyiszov, Larionov, Konsztantyinov, Mironov, Kozlov és Fjodorov. Főleg az utóbbi járult hozzá a csapat támadósorának megerősítéséhez. Scotty Bowman edző a védekezéssel bízta meg Yzermant, s ez a húzása nagyon szerencsésnek bizonyult. Steve a bajnoksag legjobb defenzív támadójává vált, a siker már csak idő kérdése volt. Steve a jégkorong mellett elsősorban családjának él. S hogy meddig láthatjuk még hokibottal a kezében? „Még nem foglalkozom a visszavonulás gondolatával. Annak idején húszéves pályafutást jósoltam magamnak." Ha betartja a szavát, 2002-ig van ideje. Alex Crivillet az bántotta a legjobban, hogy nem örökös vetély- és csapattársával, Mick Doohannel küzdhetett meg a világbajnoki címért Baleset vetett véget a gyorsasági motorosok kakaskodásának JÁN HUDOK Napjaink egyik legismertebb hőse Spanyolországban. Alex Criville arcát a legkülönfélébb reklámokban láthatjuk viszont, pedig csak „hétköznapi" motorversenyző. Október 24-től még nagyobb sztárnak számít: 1982 óta ő az első európai motoros, aki a királyi számban, az 500 köbcentiméteres kategóriában világbajnoki címet szerzett. S ez már a Brazil Nagydíj előtt nyilvánvalóvá vált. A 29 esztendős Criville pályafutása Seva városában kezdődött, amely 50 kilométernyire, északra terül el Barcelonától. Ötévesen ült először motorkerékpáron. „Óriási élmény volt, azonnal eldöntöttem, mi leszek, ha nagy leszek. Tanulás közben is folyton a hétvégére gondoltam, hogy újra vezethessek. Apu nem lelkesedett az ötletért, mert még nagyon fiatal voltam. Első jogosítványomat is kiskorúan szereztem, a báyám írta alá magát helyettem." Alexnek 14 éves koráig kellett várnia a versenyzéssel. Első viadalán, Matmabelóban a szakmában ismert Rabassa család szemelte ki magának, amely a Derbi típusú motorkerékpárok tulajdonosa volt. Criville 17 évesen indult az Európa-bajnokságon, először Spanyolországban állt rajthoz. A következő idényben a világbajnokságba is bekapcsolódott - nem túl szerencsésen: a Japán Nagydíjon balesetet szenvedett, kulcscsonttörés miatt műteni kellett. Két hétre rá indult Ausztráliában és mindenki meglepetésére elsőnek ért célba. Az idők során nézeteltérései támadtak a Derbivel, ezért 1989-ben átlépett a J.J. Cobashoz. Az idényt világbajnokként zárta a 125 kcmesek mezőnyében. Azután átállt a 250-esre, majd újabb két év eleitével a Hondának írt alá szerződést, s éttől kezdve a legereősebb kategóriában, az 500-asok között versenyzett. Bemutatkozó futamára Japánban került sor. Nem nyert, de az évet a nyolcadik helyen zárta. Ehhez az is hozzájárult, hogy megnyerte a Holland Grand Prix-t. Mindig is ült neki ez a kategória, de világbajnoki címet cak tavaly tudott szerezni. A csapattaktika áldozata lett, ugyanis a vezetőség az ausztrál Mick Doohannek szavazott bizalmat, őt „nyomták" a győzelem felé. Emiatt kettejük viszonya sosem volt éppen ideális, bár 1994-től ugyanazt a csapatot képviselték, a pályán mindig egymás ellen küzdöttek a legjobban. Crivíllenek két évvel ezelőtt, Brünnben sikerült először maga mögött hagynia Doohant. „Egy évvel azelőtt kezdődtek a bajok, azt hitte, én vagyok a legnagyobb ellensége. Pedig korábban jól kijöttünk egymással, együtt jártunk erősíteni, elvitt magával a kedvenc helyeire, most pedig szinte szóba sem állunk egymással. Előfordultak kisebb összetűzések is, de kapcsolatunk profi maradt." Az idei évad kezdete az amerikai enny Robertsnek sikerült a legjobban. Győzött Malajziában és Japánban, majd következett a Spanyol Nagydíj. Az időmérő edzés soránMick Doohan félelmetes balesetet szenvedett: válla, keze és lába eltörött, szertefoszlottak világbajnoki reményei. Mintha ez adott volna lökést Crivíllenek, aki zsinórban négy viadalon végzett az első helyen: Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban, majd megint Spanyolországban - a Katalán Nagydíjon. Hollandiában nem ért célba, majd két hétre rá, Nagy-Britanniában ötödször is a dobogó legmagasabb fokáról integetett rajongóinak. Ez volt pályafutása 100. rajtja. Előnyét ovábbi két második hellyel növelte, az egyiket Németországban, a másikat Brünnben érte el. Szeptemberben San Marinóban ugyancsak első lett és a világbajnoki cím sorsa kezdett egyértelművé válni. Az idény végén már nem volt olyan meggyőző, mint korábban, de ez elsősorban sérülésének tudható be. Az Ausztrál Nagydíj előtti edzésen olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörött a keze. A különbség Criville és a második helyen álló japán Okada között óriási volt, a spanyolnak Brazíliában elég volt az első tíz között célba érnie, hogy megszerezze a vb-címet. Rio de Janeiroban, a Nelson Piquet pályán hatodik lett, egy hellyel Okada előtt ért célba. Európának tizenhét éve nem volt világbajnoka. Criville előtt utoljára az olasz Franco Uncininak sikerült összesítésban nyernie. „Ez a győzelem óriási kárpótlástjelent nekem az eddig elvégzett munkámért. Büszke vagyok, spanyol versenyzőnek soha nem sikerült az élen végeznie." Doohan, aki az idény során többször szeretett volna visszatérni, San Franciscoból gratulált Crivíllenek, mert közben ott is megműtötték. „Afex nyerte a legtöbb futamot, rászolgált a végső győzelemre. Mint mindnyájunknak, neki is voltak jobb, voltak gyengébb napjai, de formáját stabilan megőrizte. Becsülöm az akaratát, amelynek köszönhetően állandóan javulni tudott." Alex Criville 1970. április 3-án született. 1987-ben mutatkozott be a világbajnokságon. Pályafutása során 19 nagydíjon végzett az első helyen, 20-szor lett második és 24 alkalommal harmadik. Édesapja valamennyi versenyre elkísérte, de sajnos legnagyobb sikerét nem tudta fiával ünnepelni, tavaly tüdőrákban meghalt. Crivillenek sikerült összeszednie magát, amit idén világbajnoki címmel koronázot. Csak azt sajnálja, hogy az elsőségért nem küzdhetett meg Doohannel. Ezt nem befolyásolhatta. Mellesleg, a történelem csak a győztesekre emlékszik. \Oina WOIVO

A tfJÖZ ! Van, aki a futamoknak, van, aki a reklámoknak köszönhetően ismeri