Új Szó, 1999. november (52. évfolyam, 252-276. szám)

1999-11-15 / 263. szám, hétfő

10 SPORTVILÁG ÚJ SZÓ 1999. NOVEMBER 15 Steve Yzerman még soha nem cserélt csapatot az NHL-ben; kétszer nyert Stanley Kupát a Detroittal, 2002-ig pedig még van ideje gazdagítani gyűjteményét A Red Wings legfontosabb szárnysegédje Steve Yzermant a játékosok a bajnokság leghasznosabb tagjának kiáltották ki Manapság, amikor a sport­ban a nagy pénzek és kom­mersz érdekek dominálnak, kevés olyan sportolót talá­lunk, aki hű marad anyaegye­sületéhez. Az NHL-ben is csak elvétve akad ilyen hokis. Az ismertebb egyéniségek közül ebbe a kategóriába tar­tozik Ray Bourque (Boston Bruins) és a detroiti Steve Yzerman. MAREK SVÁTEK Azt tartják róla, ő a város szimbólu­ma: ugyanazt jelenti a detroitiak­nak, mint Michael Jordan a chica­góiaknak. A sajtó sokáig a szemére hányta, hogy képtelen igazán nagy dolgokra. Hiába volt a Red Wings (Vörös Szárnyak) és a kanadai válo­gatott kulcsembere, csaknem akart összejönni az igazi siker. Mígnem elérkezett az áttörés éve, 1997. A Detroit könnyedén túltette magát az alapszakaszon, a szakértők a rá­játszásban is szép jövőt jósoltak ne­ki. A Nyugati Főcsoport elődöntőjé­ben azonban a St. Louis Bluesba botlott. Hat összecsapás után 3:3 volt az állás, a hetedik mérkőzésen nem született gól a rendes játékidő­ben. Chris Osgood és Jon Casey bravúrosan védte a hálót. A hosz­szabbításban Yzerman a Blues har­madába ütötte a korongot, azzal a szándékkal, hogy majd ebből föl le­het építeni a támadást. A pakk azonban olyan furcsán csúszott vé­gig a jegen, hogy megkerülve a St. Louis hátvédét, Murray Baront és Jon Caseyt a kapuba surrand. Óriá­si öröm tört ki a Vörös Szárnyak tá­borában, ölelgették, csókolgatták a csapat 180 centiméter magas kapi­tányát; másról sem cikkezett a saj­tó. A Stanley Kupa döntőjében a Detroit játszva ütötte el a Philadelp­hiát a győzelemtől: Yzermanék ösz­szesítésben 4:0 arányban múlták fölül Lindros bandáját. A városban sokan nem is emlékeztek már, hogy a Detroit valaha Stanley Kupát nyert, hiszen erre utoljára 1955­ben volt példa. A győzelmet sajtótá­jékoztatók, fogadások, estélyek kö­vették, de az ünneplést elrontotta a klub fekete napja: Vlagyimir Konsztantyinov, a csapat egyik ve­zéregyénisége autóbalesetet szen­vedett, sokáig az is kétséges volt, életben marad-e. Miután felépült, Yzerman megígérte neki, hogy az ő nevében is mindent megtesznek a bajnoki cím megvédéséért. Bár Konsztantyinov már csak tolókocsi­ból figyelhette a találkozókat, a töb­biek továbbra is a csapat tagjának tekintették. A következő idényben a Detroit a playoff első fordulójá­ban 0:2-ről fordított a Phoenix el­len, majd a St. Louis, a konferencia­döntőben pedig a Dallas Stars ellen aratott győzelmet. Yzermanéknek a Stanley Kupáért a Washington Capitals ellen kellett megküzdeni­ük. A 4:0-ás végeredmény hűen tükrözi, hogy Yzerman és a Detroit jól egymásra talált. A kupa átvétele után Steve első útja Konsztantyinovhoz vezetett, hogy elsőként ő csókolhassa meg a trófe­át. A stadionban állva tapsoltak a nézők, a játékosok közrefogták Vla­gyimirt és közösen ünnepelték az újabb diadalt. Yzerman megkapta a rájátszás legjobb játékosának járó Conn Smythe Trophyt. Steve Yzerman 1965. május 9-én született Vancouver elővárosában, Cranbrookban. Jean és Ron Yzerman ötödik gyermeke volt. Édesapja vezette a sporthoz, hokiedzőként értette a dolgát. Gyorsan tanult a tehetséges utód, négyévesen már egyedül elkorcso­lyázgatott a jégen. Tizenegy volt, amikor a Nepean Raiders junior csapatában helyet kapott. Ötéves szolgálata alatt az OHL-ben szerep­lő Peterborough Petes is felfigyelt tudására. Kezdettől fogva kimagas­lott a többiek közül, centerként 58 mérkőzésen 64 pontot gyűjtött. Egy évre rá már 91-et és a nevét az NHL kémei is megtanulták ragozni. Az 1983-as draftoláson a Detroit Red Wings a negyedik helyről vitte el. Az idő tájt a hétszeres Stanley Ku­pa-győztes Detroit mélyponton volt, zsinórban tizenháromszor nem jutott a playoffba, a vezetőség úgy döntött, fiatal csatárt kell szer­ződtetni, aki képes befolyásolni a csapat játékát, a veteránok nem húzzák ki az együttest a csávából. Yzerman tökéletesen megfelelt az elvárásoknak. Már első mérkőzé­sén, a Winnipeg Jets ellen góllal és gólpasszal mutatkozott be. Az alap­szakaszban mind a 80 találkozón lehetőséget kapott, 18 esztendősen 87 pontot ütött össze. Az év újoncá­nakjáró Calder Trophy egy hajszál­lal csúszott ki a kezei közül - a bi­zottság végül Tom Barrasnak ítélte oda - Steve a második helyen vég­zett. Mindketten tagjai voltak Ka-­nada ifjúsági válogatottjának, amely 1983-ban bronzérmet szer­zett a világbajnokságon. Tizenki­lenc évesen, a Kanada Kupán a felnőttcsapatban is helyet kapott. Egy évre rá, a prágai vébén Mario Lemieux-vel a juharlevelesek leg­fontosabb tagja volt. Legyőzték a Szovjetuniót 3:1 -re, Csehszlovákiá­tól ugyan 3:5 arányú vereséget szenvedtek, de a második hely 1961 óta Kanada legjobb eredmé­nye volt. 1989-ben szintén ezüstér­met szereztek, egy évvel később Steve lett a torna legjobb csatára. A világbajnokságokon 18 gólt és 20 gólpasszt adott, ilyesmivel hazájá­ban azóta sem büszkélkedhet senki. A tengerentúli bajnokságban szin­tén a figyelem középpontjába ke­rült. Az 1986/87-es idényben Jacques Demes edző kinevezte csa­patkapitánynak; Steve a maga 21 esztendejével minden idők legfiata­labb kapitánya volt a Red Wingsnél. Nem sokat járatta a száját, de ha szót kért, núndenki elismeréssel hallgatta. A jégen inkább a tett em­bere volt. Hatszor egymás után (1987-1993) túllépte a kanadai pontozás 100-as határát, az 1988/89-es évadot 65 góllal és 90 gólpasszal zárta és ezzel még csak a negyedik játékos volt a földön, aki százötvenen is túltett. Többet csak Wayne Gretzky (215), Mario Lemieux (199) ért el - Phil Esposito 152-nél állt meg. Steve megkapta a játékosok szavazatai alapján leg­hasznosabb játékosnak ítélt Lester B. Pearson Trophyt. Időközben Det­roitban rendkívül erős társaságot toboroztak. Hat orosz telepedett le a Vörösöknél: Fetyiszov, Larionov, Konsztantyinov, Mironov, Kozlov és Fjodorov. Főleg az utóbbi járult hozzá a csapat támadósorának megerősítéséhez. Scotty Bowman edző a védekezéssel bízta meg Yzermant, s ez a húzása nagyon szerencsésnek bizonyult. Steve a bajnoksag legjobb defenzív táma­dójává vált, a siker már csak idő kérdése volt. Steve a jégkorong mellett elsősor­ban családjának él. S hogy meddig láthatjuk még hokibottal a kezé­ben? „Még nem foglalkozom a visszavonulás gondolatával. Annak idején húszéves pályafutást jósol­tam magamnak." Ha betartja a sza­vát, 2002-ig van ideje. Alex Crivillet az bántotta a legjobban, hogy nem örökös vetély- és csapattársával, Mick Doohannel küzdhetett meg a világbajnoki címért Baleset vetett véget a gyorsasági motorosok kakaskodásának JÁN HUDOK Napjaink egyik legismertebb hőse Spanyolországban. Alex Criville ar­cát a legkülönfélébb reklámokban láthatjuk viszont, pedig csak „hét­köznapi" motorversenyző. Október 24-től még nagyobb sztárnak szá­mít: 1982 óta ő az első európai mo­toros, aki a királyi számban, az 500 köbcentiméteres kategóriában vi­lágbajnoki címet szerzett. S ez már a Brazil Nagydíj előtt nyilvánvalóvá vált. A 29 esztendős Criville pályafutása Seva városában kezdődött, amely 50 kilométernyire, északra terül el Barcelonától. Ötévesen ült először motorkerékpáron. „Óriási élmény volt, azonnal eldöntöttem, mi le­szek, ha nagy leszek. Tanulás köz­ben is folyton a hétvégére gondol­tam, hogy újra vezethessek. Apu nem lelkesedett az ötletért, mert még nagyon fiatal voltam. Első jo­gosítványomat is kiskorúan szerez­tem, a báyám írta alá magát helyet­tem." Alexnek 14 éves koráig kellett vár­nia a versenyzéssel. Első viadalán, Matmabelóban a szakmában is­mert Rabassa család szemelte ki magának, amely a Derbi típusú motorkerékpárok tulajdonosa volt. Criville 17 évesen indult az Euró­pa-bajnokságon, először Spanyo­lországban állt rajthoz. A követke­ző idényben a világbajnokságba is bekapcsolódott - nem túl szeren­csésen: a Japán Nagydíjon balese­tet szenvedett, kulcscsonttörés mi­att műteni kellett. Két hétre rá in­dult Ausztráliában és mindenki meglepetésére elsőnek ért célba. Az idők során nézeteltérései tá­madtak a Derbivel, ezért 1989-ben átlépett a J.J. Cobashoz. Az idényt világbajnokként zárta a 125 kcm­esek mezőnyében. Azután átállt a 250-esre, majd újabb két év eleitével a Hondának írt alá szerző­dést, s éttől kezdve a legereősebb kategóriában, az 500-asok között versenyzett. Bemutatkozó futamá­ra Japánban került sor. Nem nyert, de az évet a nyolcadik helyen zárta. Ehhez az is hozzájárult, hogy meg­nyerte a Holland Grand Prix-t. Mindig is ült neki ez a kategória, de világbajnoki címet cak tavaly tu­dott szerezni. A csapattaktika áldo­zata lett, ugyanis a vezetőség az ausztrál Mick Doohannek szava­zott bizalmat, őt „nyomták" a győ­zelem felé. Emiatt kettejük viszo­nya sosem volt éppen ideális, bár 1994-től ugyanazt a csapatot kép­viselték, a pályán mindig egymás ellen küzdöttek a legjobban. Crivíllenek két évvel ezelőtt, Brünnben sikerült először maga mögött hagynia Doohant. „Egy év­vel azelőtt kezdődtek a bajok, azt hitte, én vagyok a legnagyobb el­lensége. Pedig korábban jól kijöt­tünk egymással, együtt jártunk erősíteni, elvitt magával a kedvenc helyeire, most pedig szinte szóba sem állunk egymással. Előfordul­tak kisebb összetűzések is, de kap­csolatunk profi maradt." Az idei évad kezdete az amerikai enny Robertsnek sikerült a legjob­ban. Győzött Malajziában és Japán­ban, majd következett a Spanyol Nagydíj. Az időmérő edzés során­Mick Doohan félelmetes balesetet szenvedett: válla, keze és lába eltö­rött, szertefoszlottak világbajnoki reményei. Mintha ez adott volna lö­kést Crivíllenek, aki zsinórban négy viadalon végzett az első helyen: Spanyolországban, Franciaország­ban, Olaszországban, majd megint Spanyolországban - a Katalán Nagydíjon. Hollandiában nem ért célba, majd két hétre rá, Nagy-Bri­tanniában ötödször is a dobogó leg­magasabb fokáról integetett rajon­góinak. Ez volt pályafutása 100. rajtja. Előnyét ovábbi két második hellyel növelte, az egyiket Néme­tországban, a másikat Brünnben ér­te el. Szeptemberben San Marinó­ban ugyancsak első lett és a világ­bajnoki cím sorsa kezdett egyértel­művé válni. Az idény végén már nem volt olyan meggyőző, mint ko­rábban, de ez elsősorban sérülésé­nek tudható be. Az Ausztrál Nagy­díj előtti edzésen olyan szerencsét­lenül esett, hogy eltörött a keze. A különbség Criville és a második he­lyen álló japán Okada között óriási volt, a spanyolnak Brazíliában elég volt az első tíz között célba érnie, hogy megszerezze a vb-címet. Rio de Janeiroban, a Nelson Piquet pá­lyán hatodik lett, egy hellyel Okada előtt ért célba. Európának tizenhét éve nem volt világbajnoka. Criville előtt utoljára az olasz Franco Uncininak sikerült összesítésban nyernie. „Ez a győzelem óriási kár­pótlástjelent nekem az eddig elvég­zett munkámért. Büszke vagyok, spanyol versenyzőnek soha nem si­került az élen végeznie." Doohan, aki az idény során több­ször szeretett volna visszatérni, San Franciscoból gratulált Crivíllenek, mert közben ott is megműtötték. „Afex nyerte a legtöbb futamot, rá­szolgált a végső győzelemre. Mint mindnyájunknak, neki is voltak jobb, voltak gyengébb napjai, de formáját stabilan megőrizte. Becsü­löm az akaratát, amelynek köszön­hetően állandóan javulni tudott." Alex Criville 1970. április 3-án szü­letett. 1987-ben mutatkozott be a világbajnokságon. Pályafutása so­rán 19 nagydíjon végzett az első he­lyen, 20-szor lett második és 24 al­kalommal harmadik. Édesapja va­lamennyi versenyre elkísérte, de sajnos legnagyobb sikerét nem tud­ta fiával ünnepelni, tavaly tüdőrák­ban meghalt. Crivillenek sikerült összeszednie magát, amit idén vi­lágbajnoki címmel koronázot. Csak azt sajnálja, hogy az elsőségért nem küzdhetett meg Doohannel. Ezt nem befolyásolhatta. Mellesleg, a történelem csak a győztesekre em­lékszik. \Oina WOIVO A tfJÖZ ! Van, aki a futamoknak, van, aki a reklámoknak köszönhetően ismeri

Next

/
Oldalképek
Tartalom