Új Szó, 1999. november (52. évfolyam, 252-276. szám)

1999-11-13 / 262. szám, szombat

ÚJ SZÓ 1999. NOVEMBER 13. SPO

RT

/

TÉ

VÉ ÉS R

ÁD

IÓ - SZOM

BA

T 5 Ivan Pinkává: „Ha a modell megérezné, hogy bizonytalan vagyok, azonnal elveszteném a bizalmát. Nem tudna hinni bennem, és az kockázatossá tenné a fotózást." Az érzékiség bizarr tükrében Kócos, aranyfogú szatír száraz mákgubókkal. Bűn és ártatlanság Káin és Ábel arcán. Az ördög ügyvédje kettévágott dinnyével. SZABÓ G. LÁSZLÓ Izgalmas, érzéki, megdöbbentő arcok a melankólia tükrében. Bizarr látomások egy elveszett paradicsomból. Kiélezett pillanatok élet és halál keskeny mezsgyéjéről. A barokk és a manierizmus hatása Ivan Pinkává fekete-fehér portréin, amelyeket a Fotóhónap alkalmából Pozsonyban, a Kultúra házában láthat most a közönség. Ivan Pinkává a kilencvenes évek cseh fotóművészetének egyik legmarkánsabb egyénisége. Összetéveszthetetlen képi világa a fájdalom, a gyönyör, a kiszolgáltatottság, a szűziesség, az érzéki bűnök sajátos esszenciája. Mintha minden alanya önre hasonlítana. Férfiban, nőben, gyerekben ugyanazt a furcsa, bizsergető, de sérülékeny, titokzatos világot látom a képein, mint most önben, így szemtől szemben. Lehet, hogy mindenkiben, akit megkomponál, önmagát keresi? Ez még soha nem jutott az eszembe, de örülök, ha így látja. Alanyaim többsége ugyanis szép. Legalábbis az én szememben. Fotózás közben aztán „belenyúlok" az arcokba. Manipulálok velük. Kifestem őket, ezáltal maszkot viselnek. A hasonlóságot azonban egyáltalán nem keresem. Még tudat alatt sem. Azt viszont nem tagadom, hogy önmagamat akarom kifejezni - általuk. Vagyis én látom beléjük azt, amit a képeken mutatnak. Ilyen értelemben tehát használom őket, felhasználom arra, amit én akarok megjeleníteni. De az általam megfogalmazott arc mellett ott a másik .jelentés" is, róluk. Hiszen, ha képesek azt produkálni, amit kérek tőlük, akkor ez azt jelenti, hogy mindaz, ami bennem van, bennük is ott lapul. A sminkelés már a „ceremónia" része? Van, akinek a haját is levágom. A „dinnyés ördög" is tőlem kapott egészen új arcot. Hogyan fogadta? Mielőtt dolgozni kezdek valakivel, megmutatom neki a munkáimat, nehogy fotózás közben elrettentsem őt. Ha kihagynám ezt a lépést, ha csak úgy sehol semmi, egyszer csak nekiesnék a fejének, a hajának, esedeg azt hiszi, hogy megbolondultam, és pillanatok alatt otthagy. A bizalom fontos tényező. Egy ilyen nárcisztikus játékban kihagyhatatlan. Alanyaim többségével azonban nincs semmiféle gondom. Engem is meglep, da valóban szívesen veszik, hogy fényképezem őket. Még az sem okoz nehézséget számukra, hogy mezítelenül álljanak a gép elé. A fotózás bensőséges folyamat. Ha másért nem, akkor azért, mert amíg dolgozunk, nagyon sok intim dolgot megbeszélünk. És ahhoz, hogy az alany nyitott legyen, nekem is annak kell lennem. Olyan ez az egész, mint egy színházi produkció. Egy-egy fotózás után gyakran úgy érzem, hogy annyira sokat tudok már az emberről, akivel dolgozom, hogy a társa sem ismeri jobban, akivel kapcsolatban él. És éppen ettől olyan izgalmas a fotózás. Munka közben sok minden kiderül a másikról. De a bizalmat nem játszhatod el. Kapsz valamit, mert a másik bízik benned. A lényét, a belső világát adja. Megengedi, hogy levágjam a haját, a szemöldökét. A lelkét nem kérem, mégis meglep, miközben fotózom. Úgy érzem, szerves részévé válok valaminek, ami nem egyirányú. Tudom, van egy határ, amelyet nem lehet átlépni, és mégis... egyszer csak történik valami. Mintha táléikor dolgozni kezd, már pontosan tudja, mit akar, s már csak a szükséges arckifejezésre és a hozzá illő beállításra törekszik. Nem. Kivételes helyzetek sem adódnak? De igen. Az első bor című képem, a szőlőfürtös fiú például ilyen. Az koncepciózusán született. Ott az első pillanattól fogva pontosan tudtam, merre megyek, mit akarok. Ebben az esetben nem kísérleteztem. Vittem a cél felé. Persze így is időbe telt, míg megtaláltam az arcán azt a kifejezést, amit elképzeltem. Megtalálni a formát, természetes helyzetbe hozni a kezet sosem könnyű. Ebből a fiúból azonban azt akartam kihozni, amit a kép mutat. Úgy mentem a műterembe, hogy a szőlő már a táskában volt. A helyzetet azonban akkor is erősen kézben kell tartanom, amíg kísérletezgetek. Amíg a kép megszületik bennem. Ha a modell megérezné, hogy bizonytalan vagyok, azonnal elveszteném a bizalIvan Pinkává 1961-ben született Náchodban 1982-1986 köpött a prágai FAMU növendéke Kiállításai: 1992-Helsinki 1996 - Passau, Katowice, Lyon, Koppenhága 1997-Mexico City 1999-Berlin, Pozsony Fotói Aries, Toulouse, Berlin, Glasgow, London, Chicago, New York galériáinak gyűjteményében is megtalálhatóak. koznánk egy láthatatlan ponton, és onnantól kezdve szinte bármit kérhetek. Kreatívvá válik a dolog. Én pedig igyekszem kihasználni ezeket a pillanatokat. Egyetlen érintéssel fellazítom az arc bizonyos részeit. Főleg a homlokot, ahol az energia lakozik. A többi: játék. Az arcnak ehhez kell alkalmazkodnia. Sokszor azt is megmondom az alanynak, hogy mire gondoljon, miközben fotózom. Ha nem tudom, mi jár a fejében, nem olyan lesz a fotó, mint amilyennek elképzeltem. Az a pillanat, amikor bekapcsolódik a játékba, mindig felismerhető. Én azt azonnal észreveszem rajta. Ilyenkor rendszerint én is elcsodálkozom, mit bír ki fizikailag az alanyom. Mert a képen ugyan lazának tűnik, de a valóságban lehet, hogy már az utolsó pillanatra építünk. Órákon át egy beállításban, ugyanazzal a mozdulattal, gesztussal manipulálni, s közben még a belső arcodat is adni hozzá - ez igényes, sokszor bizony megerőltető feladat. Tehát nem az történik, hogy amimát. Nem tudna hinni bennem, és az kockázatossá tenné a fotózást. Ahány modell, gondolom, annyi „nagy találkozás". A szőlőfürtös fiú egyetemi hallgató Ohióban. Igen, ahány modell, anynyi kuriózum. Hogy milyen úton találunk egymásra? Vagy a barátaim közreműködésével, vagy én látok meg valahol valakit, aki mellett nem tudok elmenni. Visszatérve a szőlős fiúra... egy prágai kiállításomon tűnt fel a tömegben, s én első látásra azt mondtam, ez remek típus, jó lenne dolgozni vele. Ilyen arcot nem mindennap lát az ember. És egy idő után, mit ad a sors, jön a fotós barátom, hogy „Gyere, találtam neked valakit, be kell, hogy mutassalak neki, biztosan érdekelni fog. Én az apját is ismerem, second hand boltja van Amerikában, ahol használt fényképezőgépeket árul." És kihez visz oda? Ehhez az érzékeny, intelligens zsidó fiúhoz. Párszor találkoztunk, elbeszélgettünk; szerencsére nagyon kommunikatív típus, így dolgozni is könnyű volt vele. Úgy viselkedett, mint egy félénk állat, de az ártatlanság mellett a bűnös vágy is ott csillogott a szemében. Nem véletlenül kapta a kép Az első bor címet. A szőlőnek itt szimbolikus értelme van. Ez itt a paradicsomi alma. A megismerés bűne. A megismerés ugyanis, bizonyos tekintetben, a bűnt is magában hordozza. Egyébként több fotót készítettem a fiúról, de mindegyiken ezzel a sötét fürttel látható. A fehér szőlő másról beszél. A sötét többértelmű. Itt az arc is inkább kérdez, mint válaszol. Milyen arcokat keres általában? Én a lenyűgöző arcokat keresem. Azokat, amelyek fatálisan elkápráztatnak. Számomra minden arc egy új titkot jelent. Titkot, amelyet meg akarunk fejteni. A fotózás pedig a voyeurizmus egyik legfinomabb módja. Munka közben ugyanis sok minden kiderül az alanyról. Főleg, ha mesélni kezd. Ezzel együtt pontosan tudom, hogy mit tartok szépnek egy emberen. Például a dús, érzéki ajkat. Vagy a reneszánsz szemhéjat. A vékony testet. Ezek persze leegyszerűsített kritériumok. Lehet, hogy holnap olyasvalakivel találkozom, akinek az ajka, a szemhéja, a teste is más, és mégis mágikus hatással van rám. „Isten bárányával" hogyan kommunikált? Úgy, mint egy felnőttel. Egyébként négyéves a gyerek. Másfél órán át úgy pózolt egy asztalon ülve, hogy még csak azt sem mondta: „Elfáradtam". A szomorú, mélabús tekintetével fogott meg. Ha ránéztem, mindig Mahler muzsikáját hallottam a fülemben. Salome? Ő a francia nő. Amikor elkészült a fotó, kezébe vette és azt mondta: „Mintha az öcsémet látnám." Legközelebb hozd magaddal, feleltem. Szívesen lefényképezem. „Holnap jön Prágába, délután már be is mutatom", mondta, és másnap már hozta is magával a Nemzeti Galériába, a kiállításom megnyitójára. Megláttam és alig vártam, hogy dolgozhassak vele. Nárcisz lett, tükörrel a kezében. Érzelemmel teli, megdöbbentő erejű portréi szinte „útikalauzok" Caravaggio világa felé. Caravaggiót nagyon szeretem. De ugyanilyen közel áll hozzám Velázquez, El Greco és Leonardo da Vinci művészete is. Az én fotóimra sokan mondják, hogy sokkolóak. Pedig nem ez a célom. Én, ha rejtetten is, a reményről beszélek. Tudom, hogy nem egy képem kegyetlen. De nem csúnya. A csúnyaságot nem szeretem. Mezítelen modelljei, egy-két kivételtől eltekintve, tisztaságot, ártatlanságot, kiszolgáltatottsáSzínesben az én „színházam" nem működne (Dömötör Ede felvétele) got sugallnak. Káin vagy az idősebb Cháron csupasz teste azonban másról beszél. Az előbbi a bűnről, az utóbbi a halálról. Nem mindenkit kell megkérnem, hogy vesse le a ruháját. Van, aki magától is megteszi. Például Benjamin, a francia fiú. A nővérével, „Saloméval" együtt fotóztam, közös portrét akartam készíteni róluk, amikor látom, hogy a fiú valahogy nem találja a helyét. Nehezen oldódott; azt hittem, valami bántja, nyugtalanítja. Egy idő után aztán nem bírta tovább és megkérdezte, hogy „Nem akarod, hogy levetkőzzek?" Nem fontos, feleltem, hiszen portrét fotózok. „De én szeretnék levetkőzni" - felelte. És attól a pillanattól fogva, hogy ott ült illess Sokszor azt is megmondom az alanynak, hogy mire gondoljon, miköz- .. ben fotózom. \> zítelenül, minden megváltozott. Egészen más hangulatot teremtett. Három nevet mondok. A véleménye érdekel. Herb Ritts? Kommersz. Mapplethorpe? Lenyűgöző, de a legkönnyebb utat választotta. Csak az abszolút formát mutatja. Saudek? Már régóta nem szeretem. Amikor kezdett, sokkal érzékenyebb volt. Eladta magát. Kifogyott a mondanivalóból. Tartalom helyett én csak perverzitást látok nála. Azt még tudja fokozni, de mi jön utána? Van valaki, akit fenntartások nélkül elfogad? August Sander. A húszas-harmincas-negyvenes évek német fotósa. Zsidók, nácik, vidékiek portréját készítette külön sorozatban. Hihetetlen iskola. Az „ördögöt", akit kopaszra nyírt, .mióta ismeri? Látásból öt vagy hat éve. Hitoktatói szakon tanul a teológiai főiskolán. Van a lényében, a megjelenésében valami lenyűgöző. Nézze meg a fülét is a képen. Fotózás közben mintha hegyezte volna. A dinnye a barokk festészetben a teljesség szimbóluma. Ő viszont, aki zsidó létére konvertált a katolicizmushoz, kétkedő típus, tele ellentmondással. Ezért adtam fél dinnyét a kezébe. Színes fotókban sosem gondolkodik? Színesben az én „színházam" nem működne. Úgy nagyon naturalista lenne. A fekete-fefér koncentrációra késztet. Pozitív redukcióra. Hány évébe telt, míg megtalálta az utat, amelyet keresett? Még most is keresem. De már tudom, hogy mi az, amit nem akarok. Utolsó éves voltam a FAMU-n, amikor a csukott szemű portrésorozatot készítettem. Ezek az első fotóim, amelyeket igazán vállalok. Azokon már ott a kézjegyem. De egészen addig nem tudtam, hogy mi lesz. Most már tisztábban látok. A sokkolás művészete nem érdekel. Az a legolcsóbb fogások egyike. Nyugtalanságot kelteni, de nem rombolni. Azt szabad. Ennyit megengedek magamnak.