Új Szó, 1999. október (52. évfolyam, 226-251. szám)

1999-10-07 / 231. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 1999 OKTÓBER 7. TÉMA: VADKERTY KATALIN KÖNYVEI Vadkerty Katalin: „Mi vitt előre? Talán a kíváncsiság. Sok olyan ember nevével találkoztam, akiket személyesen is ismertem." Történelmünkről - belső indíttatásból Vadkerty Katalin a Kalligram kiadó gondozásában, a Mercurius csoport tagjaként a kilencvenes években három kötetet jelentetett meg a szlovákiai magyarság 1945 és 1948 közötti történelméről A reszlovakizáció (1993), A deportálások (1996), valamint A belső telepítések és a lakosságcsere (1999) címmel. KORPÁS ÁRPÁD A rendszerváltás előtt elsősorban gazdaságtörténettel foglalkozott, a kilencvenes években a szlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történelmével. '89-en kívül mi játszott szerepet ebben a váltásban: a történész kötelesség- és felelősségtudata, személyes vagy rokoni érintettség, mindkettő, vagy valami teljesen más? Nehéz választ adni. Ha az embert tevékeny korában nyugdíjazzák, olyan megrázkódtatás éri, hogy csak egy ellenlépéssel mentheti meg magát. A nyolcvanas évek végén Juhász Gyula magyarországi történész ösztönzésére az első csehszlovák földreformmal kezdtem foglalkozni. A kilencvenes évek elején, amikor a restitúciós törvény készült, a magyar politikusok kérésére Végh László afelől érdeklődött, mennyi földet vettek el a magyaroktól. A levéltárban megnéztem a földművelésügyi megbízotti hivatal mutatóit. A települések, utcák, háztartások szerinti bontás többezer levéltári dobozra utalt, de sokat hivatkozott a belügyi megbízotti hivatalra, ezért annak anyagához is hozzáfogtam. Az utalásokból sejthető volt, a földművelésügyet is a belügyminisztérium felügyelte. Betegen jöttem haza, mert a féltucat belügyi kötet összes mutatóját végignéztem. Nem tudom, hogyan, egyszeriben félretettem az első, és elővettem a második földreformot, pontosabban amit a hivatalos történetírás annak tart. Mi vitt előre? Talán a kíváncsiság. Benne éltem a korban, sok olyan ember nevével találkoztam, akiket személyesen ismertem. Érdekes, beszélgetéskor másképpen nyilvánultak meg, mint amit az anyagok tükröztek. Azt hiszem, vitt magával az anyag. A három kötet egymást kiegészítő munkának tetszik. A szerző egészként látja ezt a „történelmi trilógiát"? A megjelenési sorrend a levéltári hozzáférhetőségi lehetőségeket mutatja. Rengeteg a rendezetlen anyag. Például a betelepítési hivatalé. A reszlovakizációs iratokat bizonyos hivatalos kérésre rendezték, egészben lehetett kutatni. Ahogy összeállt a kép a reszlovakizációról, és úgy éreztem, mielőbb reprezentálni kell a magyar tudományosságot, beleegyeztem a megjelentetésébe. Tudtam, az adott levéltári viszonyok közepette nem lehet egy évekig tartó társadalmi és politikai folyamatot végig feldolgozni. Az ember alkalmazkodik ahhoz, ami van. A munkákban is mindig visszaköszön, hogy bizonyos dolgok jobban, mások kevésbé domborodnak ki. Vélhető ez módszertani hiányosságnak, de az anyag ennyit engedett meg. Melyek a rendezetlen, feldolgozatlan területek? Például a telepítési hivatal kitelepítettekkel kapcsolatos anyaga. Legutóbbi kötetem statisztikáit rendezetlen, még a telepítési hivatal munkatársai által összekötözött, kéziratos aktákból szedtem ki. Legszörnyűbb álmomban se jelenjen meg az a statisztika, amit ceruzával, kézírással jegyeztek le. Ösztönösen felvetődik az emberben, hogy a valóságot tükröző anyag-e. írom is a bevezetőben, hogy a magyarokkal szembeni magatartásból ez „mutatkozik". Azt hiszem, a követett irányt, az alapállást azért jelzi. A téma a kilencvenes évek elején talán „felkapottabb" volt. Megjelent néhány szépirodalmi és oral history (elbeszélt történelem)válogatás, gyűjteményes munka. Mintha mára ez, legalábbis eredményei közzététele szinte teljesen hiányozna, pedig időben korlátolt lehetőségről van szó. Hogyan kellene az emberek közvetlen tapasztalatait, emlékeit felgyűjteni? En erre nem vállalkozom.Ilyen óriási anyagnál nem lehet olyasmit állítani, ami levéltárilag nem támasztható alá. Az oral historyt én a fiatalokra hagyom. Magyarországon már megkezdték; Molnár Imre, Varga Kálmán éveken keresztül gyűjtött. A budapesti Teleki László Intézetben van egy szép gyűjtemény. Ami az itteni helyzetet illeti: sajnos, szétesett a Csemadok. Ha úgy működhetne, mint azelőtt, irányíthatná a középiskolásokat, egyetemistákat, az érdeklődőket. Ám megindult ellene egy támadás, amely nem a felelősöket, hanem magát az intézményt vette célba. Óvatosságra int, hogy a visszaemlékezésekben foglaltak is alátámasztandók. Mégis: a gyűjtés arra is rávilágíthatna, hogy a szlovákiai magyarok miként dolgozták fel magukban a reszlovakizációt. Ez hiányzik a munkámból, mert magyarokról írok, de csak a rendőri jelentések alapján ismerhetem meg a reakcióikat. Milyennek tartja a három kötet Vadkerty Katalin szakmai fogadtatását? Úgy tűnik, egyre visszhangtalanabbul jelennek meg a fontos könyvek. Tényleg így van. A szlovák szakmai visszajelzés rendszerint egy annotáció. Elismeri, hogy anyagot dolgoztam fel, de ezt a hozzáállást ismerjük. A szlovák kollégák megdicsérnek, de a történettudományi intézet nem szervez szemináriumot, vitát. Ami a magyar közösséget illeti: elfogynak a könyvek, az utánnyomások is. Van a reagálásban bizonyos idényjelleg is, és... közel kétszáz koronás kötetekről Mindezek figyelembevételével és ellenére: beszélhetünk-e megszűnőfélben lévő szakmai folytonosságról? Én ezt nem modanám. Az érdeklődés megvan, Magyarországon a visszhang is nagy. Igaz, mi itt valahogy teljesen burokba szigeteken vagyunk és dolgozunk. Az okát nem tudom. Talán a politika? Ha a mostani Čarnogurskýra gondolok, és a KDM kilencvenes évek eleji szemináriumaira, amelyeken ő is ott volt. Mintha más lett volna a kutató, a politkus, és az egyszerű érdeklődő közti kapcsolat. Lehet, rögeszmém, de mintha észak és dél között nagyobb lenne a távolság. Slota, amikor az idegengyűlölő kijelentései miatt nem függesztették fel a mentelmi jogát, kijelentette: a döntés a szlovák koalíciósok hasonló vélekedéséről tanúskodik. Budapest lerohanása a szlovák kormánypártiak lelke mélyén is ott volna? A tárgyalt korhoz visszatérve is találunk lelkiismereti kérdéseket. Például a beneši dekrétumok ügye gyakran erkölcsi apellátum. Durayékkal ellentétben úgy vélem, nem ezen kell lovagolni. Nagy részük már meghaladott dolog. A 108-as, vagyonelkobzásról szóló időszerű. Főként a most leginkább hiányzó polgári réteget érintette. Félkezű, féllábú a társadalmunk, hiányzik az önszerveződésre képes polgárság. Megszoktuk, hogy a párt mindent eldönt helyettünk. Az ember így elveszti a belső indíttatást. Belső indíttatásból most milyen könyvön dolgozik? A szakmám iránti érdeklődés és tisztelet a belső indíttatás. A sors ajándéka, hogy dolgozom, és az emberek érdeklődéssel fogadják ezeket a könyveket. A következő a kollektív bűnösségről szól. Bűnbakot kellett találni. A szlovákság nem lett az, rajtuk nem kérték számon sem a fasizmusukat, sem az árjásítást. Ezzel fizették meg őket azért, hogy az önálló állam után hajlandóak voltak beolvadni a '45 utáni Csehszlovákiába. Volt egy csomó per, vagyonelkobzás, elhurcolás. Kassán egyszerre hét-, Léván négyszáz ember ellen folyt eljárás. A periratokat mind nem nézhetem át, kitippelck néhányat, és kategorizálni próbálom majd az eljárásokat. A belső telepítések és a lakosságcsere című kötet a pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben elhangzott ismertetésének szerkesztett szövege A tények és a hiteles dokumentumok erejével KISS JÓZSEF Engedjék meg, hogy e könyvbemutatón az ismertetést Janics Kálmánnak a Hontalanság évei című munkájára hivatkozva kezdjem. Janics Kálmán viharos sorsú, mint tudjuk 1979-ben Nyugaton megjelent kézirata ha szűk körökben is, de a revelláció erejével hatott, amikor kimutatta: a háború utáni hontalanság évei nemcsak irodalmi művekben válthatnak ki kisebbségi önreflexiót, hanem olyan tudományos feldolgozásban is, mely szakmai érveléssel képes túlfeszíteni a pártállami, hivatalos, megideologizált értelmezések szorító abroncsait. A rendszerváltás után hamar kiderült, bár a publikált dokumentumokra hagyatkozó Janics Kálmán számára hozzáférhetetlen levéltári források kutatása szabaddá vált, a korábbi szemlélet mindenhatósága megszűnt, a többségi közegben majdhogynem kételyek és hitetlenkedések élnek a szlovákiai magyarság tényleges háború utáni viszontagságait illetően. Mind a politikai színtéren, mindpedig a közéletben az érvelés elengedhetetlen feltételévé vált az egykori történések és folyamatok mindennapjaiig lenyúló hitelesen dokumentált tényfeltárás. Erre vállalkozott, a precíz ténykezeléshez kiváltképp késztetéseket érző Vadkety Katalin. S ez a mai könyvbemutató nemcsak magáról a most A belső telepítések és a lakosságcsere címmel megjelent kötetről szól, hanem egy olyan hármas tagolású feldolgozásról, amelynek egymásra épülése éppúgy tükröz tudományos-módszertani megfontolásokat, mint a társadalmi elvárásokat is figyelembe vevő hangsúlyokat és sorrendiséget. így született meg e hármaskönyv egyazonossága, amelynek a felépítése tekintetbe vette a szlovákiai magyar közgondolkodásnak e problémával kapcsolatos, személyes emlékeket és a szónak ugyancsak komor értelmében vett élményeket ébresztő és ébrentartó mivoltát is. Minden bizonnyal ezért követte a Kalligram kiadó gondozásában, Fazekas József szerkesztésében megjelent sorozat első, a reszlovakizálásról a leplet lerántó kötetét a csehországi deportálások feldolgozása. Ennek során a szerző a levéltári dokumentumokat tanulmányozva a sajtóban és könyvalakban is napvilágot látott visszaemlékezések nyomravezető ösztönzézeire is támaszkodhatott, illetve eleven képet nyerhetett a hivatalos dokumentumokban elhallgatott, illetve titokban bevallott szándékokról. S eközben a szó legszorosabb értelmében tehetett eleget szaktörténészi felelősségérzetének, ahogy ő maga írja a Deportálások előszavában: „Csak a levéltári dokumentumokkal alátámasztott élmények megtámadhatatlanok". Igen, a támadás veszélyét emlegette a szerző. S itt, e ponton vitába is szállnék a szerző nem veszélyérzetét, hanem annak hangsúlyait illetően. Vadkerty Katalin erről a következőket ítja: ,Az 1945 utáni magyarkérdést taglaló szlovák történelmi elemzések és értékelések a tényeket már nem tagadják, de tolerálhatóvá transzponálják a szlovákiai magyarok szétszórására, kitelepítésére, reszlovakizációs asszimilálására, vagyona elkobzására, nyelve, irodalma hitélete elsorvasztására való törekvéseket. Humanitást keresnek a deportálásokban, lelki megnyugvásnak minősítik a reszlovakizálást. Összegezésük szerint 1945-48 között a szlovákiai magyarság felszámolására irányuló törekvések a „magyarok érdekeit is szolgálták ". Pontos látlelet. Jómagam mégsem egyértelműen és kizárólag ebben látom az igazi, az aktuálpolitikai felhangok harsányságát fokozó történetírói prekoncepciók eredendő hatóerejét. Sokkal inkább abban, hogy a korabeli folyamatok és események értelmezése egy sajátos pólusfelállításra, az egyrészt-másrészt-szerű mechanikus szembeállításra épül, mely végül is a mindkét oldal helyzetének figyelembevételét hangsúlyozó úgymond objektív történetírói követelményekre hivatkozhat. Csakhogy az ilyen beállításban eleve nem azonos értékrendbe tartozó események kapcsolódnak egybe, így nyerhet aztán igazolást a háború utáni propagandaérvelés, mely szerint a magukra maradt egyes értelmiségi csoportok kétségbeesésükben azzal próbálták életben tartani a magyar azonosságtudatot, hogy a Magyarországhoz kerülés reményét igyekeztek plakátokon éleszteni. Az ilyen, az ellenállás végszükségéből fakadó önvédelmi megnyilatkozások a hivatalos megtorlások indoklásában irredenta erők messzemenő aknamunkájának, sőt fasiszta elemek továbbélésének minősültek. Ez a szemlélet nem gyökérnélküli a mai politikai közgondolkodásban sem, amikor az európai szintű megoldás következetes, kitartó szorgalmazására az összeférhetetlenség bélyegét sütik rá, s azután összemosódik a többségi nemzet soraiban jelentkező félreértés, szűkkeblűség a szélsőséges és tudatos magyarelleneséggel. Megítélésem szerint Vadkerty Katalin itt bemutatott kötete, mely a két megelőző értelmezésének is árnyaltabb olvasatot kölcsönöz, épp ennek a szemléletnek üzen hadat a történetírói megközelítésben és közéleti kihatásában egyaránt. Az a mód, ahogy feltátja az úgymond magyartalanításnak mind nemzetközi szinten, mind a belpolitikában újból s újból nekilendülő korabeli elszántságát, a hivatalosan deklarált lépések és bizalmas utasításokkal többszörösen álcázott valóságos törekvések egymást kiegészítő voltát, egy újabb nyomvonalat is nyit az egész problémakörben. A tények elemzésének egyértelműségével bizonyítja, hogy a megindított gőzhenger 1948-ban nem tudott megállni, jó ideig még tovább gördült, s utána lefékezve, mellékvágányra állítva is megőrizte annyira-amennyire lelohasztott, könnyen újraéleszthető kazántüzét. Vadkerty Katalin most bemutatott, a másik kettőtől elválaszthatatlan könyve, épp e képletes, egykori sínpáron 1948 után új vonattal induló közlekedésrendszer öröklött összetevőit világítja meg. Munkájában egyben arra hívja fel a figyelmet: a szlovák-magyar kapcsolatok feltárásában, illetve a szlovák-magyar kapcsolatokban a jelen és a közelmúlt közötti közlekedés nem zárható merev szakaszhatárokkal olyan rövidre, mint ahogy azt 1948 után a politikában elképzelték, ahogyan azt a propaganda évtizedeken át sugallta, s amint az egyes mai törekvéseknek ugyancsak megfelelne. Vadkerty Katalin hármaskönyve nemcsak hiányzó láncszemet pótol a kisebbségi lét történeti önreflexiójában, értékének pótolhatatlanságát meghatványozzák az 1948 utáni időszak kutatását elősegítő előtörténet feltárásának ösztönzései. KRONOLOCIA 1945.február 27. A Szlovák Nemzeti Tanács rendeletet ad ki „a németek, magyarok, árulók és a szlovák nép ellenségeinek mezőgazdasági vagyonáról", amelyet a rendelet értelmében el kell kobozni, és gyorsított eljárással szét kell osztani. 1945. április 5. Jóváhagyják a Kassai Kormányprogramot, amely a közélet demokratizálását, a külpolitika szovjet orientációját, az árulók és kollabránsok megbüntetését tűzte ki célul. A program kollektív bűnösként határozza meg a szlovákiai magyar és német kisebbséget, amelynek képviselőit - csekélyke kivételtől eltekintve - megfosztja állampolgári jogaitól. 1945. május 19.: Elnöki dekrétum a németek, magyarok, „árulók és kollaboránsok" vagyonának állami igazgatás alá helyezéséről. 1945. október 27. Beneš elnök rendelete a nemzet becsülete ellen elkövetett bűnök megtorlásáról (ún. retribúciós dekrétum). Célja az árulók és a kollaboránsok, a „nemzet ellenségeinek" megbüntetése. 1946. február 27. Budapesten megállapodást írnak alá a kölcsönös csehszlovák-magyar lakosságcseréről. Magyarország vállalni kényszerül a csehszlovák fél által háborús bűnösnek nyilvánított csehszlovákiai magyarok befogadását, beleegyezik továbbá abba is, hogy a Magyarországról áttelepülni szándékozó szlovákok számával azonos - Csehszlovákia által kényszerrel kitelepíthető és kitelepítendő - csehszlovákiai magyarnak új otthont teremt. 1946. június 17: a magyarok kitelepítésének előrehaladásával elégedetlen csehszlovák kormány rendeletet ad ki, mely szerint azok a szlovákiai magyarok, akik bizonyítani tudják, hogy „elmagyarosított" szlovák elődöktől származnak, ezentúl szlovák nemzetiségűnek vallhassák magukat. A kitelepítéstől és az üldöztetéstől való félelmében, a féktelen propagandakampány hatására 135 ezer magyar család (mintegy 410 ezer fő) kéri a reszlovakizálást. A kérelmek teljesítése nyomán 327 ezer magyart nyilvánítanak szlovákká. Túlnyomó részük, 1948 után újra magyarnak vallja magát. 1946. november 19. A köztársasági elnök a kényszermunka tömeges alkalmazását lehetővé tévő rendelete alapján az 1947 februárjáig terjedő időszakban Csehországba deportálnak 44 ezer magyart, akik azonnali hatállyal elvesztik minden ingó és ingatlan vagyonukat. 1947. február 10. Párizsban aláírják a csehszlovák-magyar békeszerződést. 1947. április 12. Kezdetét veszi a Csehszlovákia és Magyarország közti lakosságcsere. A gyakorlatilag 1949 nyaráig folyó akció során több mint 74 ezer magyar kényszerül Csehszlovákia elhagyására. 1948. május 9. Új alkotmány a „dolgozó nép hatalmáról. A csehszlovák és magyar kommunistákjúniusban megegyeznek az állampolgári jogok visszaállításában. 1949. április 6. Csehszlovákmagyar barátsági, együttműködési és segítségnyújtási egyezmény. 1949. június 21. Befejeződik a lakosságcsere. Az oldalt összeállította Kiss József és Korpás Árpád