Új Szó, 1999. október (52. évfolyam, 226-251. szám)

1999-10-27 / 248. szám, szerda

ÚJ SZÓ 1999 OKTÓBER 27. KULTÚRA Beke Sándor igazgató-főrendező szerint: „Úgy kellene küzdenünk, mintha a világ leggazdagabb országában, a legpénzesebb menedzserek pénzelnék a kultúránkat." Az általános hangulati apály és a széthúzás ellen A Komáromi Jókai Színházban nemrég bemutatott Barta Lajos Szerelem című darabjának próbaidőszakában beszélgettem Beke Sándorral, az Egri Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendezőjével, a most harmincéves Kassai Thália Színpad alapítójával. DUSZA ISTVÁN Úgy látja-e, hogy akkor a szlovákiai magyarság történetében egyetlenegyszer áthatotta közönségünket az összetartozás érzése, aminek köszönhető volt az a széles körű támogatottság, amely a politikai csatákban kiharcolt új színház társulata érezhetett? Valóban így van. Ez a sorsnak olyan kegye volt, amibe én beleszülethettem, és részt vehettem benne. Együtt volt a magyarság az akaratban, de nemcsak a színházteremtésben. A maga oldalára állította a politikai, társadalmi akaratot is, mert vágyaiban volt egységes. Kelet- és Közép-Szlovákia annyira ki volt éhezve a kultúrára, a színházra, hogy ez az éhség úgy jelent meg, mint a sivatagban a szomjúság. Egybeesett azzal is, hogy meg kellett szerveznünk a Magyar Ifjúsági Szövetséget is, ahol én is vezető szerepet vállaltam, azokkal együtt, akik ma is politizálnak, többek között Duray Miklóssal és Duka Zólyomi Árpáddal. Komáromban nyomtattuk ki a MISZ-igazolványokat is. Mindez az eufórikus állapot egybeesett azzal, hogy lehetett nemzetiségi miniszterünk, államtitkárunk, volt nemzetiségi titkárság. Nem akarok ugyan a mai politikába belemenni, de az a hangsúly, ami akkor a nemzetiségi politikára helyeződött, rövid ideig tartóan, de jelentősebb előrehaladást hozott, mint manapság. A magyarság együttlétének minden feltétele adott volt, és minden rezzenetében a közös cselekvés vállalását szabadította fel az emberekből. Sőt, továbbmegyek: a kultúrában, s természetesen ezen belül a színházban is ez volt. 1968-ban végeztem el a rendezői szakot a budapesti Színművészeti Főiskolán, de akkor már idekerült Thirring Viola, Dráfi Mátyás és Gálán Géza, az első végzősök. Tehát a színházon belül is más ízlésnek akartunk megfelelni, másfajta ízlés mentén akartunk színházat létrehozni, amihez egyformán gondolkodó emberek társultak, ennek eredményeképpen hatszor könnyebb egy új szellemiségű produkciót létrehozni. Furcsa dolog, de azóta is volt alkalmam színházakat, társulatokat formálni, s ott, ahol ez így ment végbe, az mindig sikeres lett. A szellemi csillagzat pozitív együttállását segítette az anyagi támogatás is a szlovákiai magyarok részéről. Kétségtelen, mert amikor a színészeknek Kassán tizennégy lakást szereztek, ezeket a lakásokat meg kellett vásárolni. Bár a pénzügyminisztérium hivatalnokai adtak rá pénzt, de a felelős személy ezt elfelejtette átutalni, egyik pillanatról a másikra úgy nézett ki, hogy nem lesz színház. Kértem egy Tatra 603ast a Csemadok Központi Bizottságától, néha díszkísérettel ugyan, de össze tudtam szedni ezt a pénzt. Akik velem jöttek, azokat csak arra kértem, hogy mosolyogjanak, ami nem ártott. Schultz György tanár úr, a kassai ipariskola igazgatója, aki már az elíziumi mezőkön föntről néz minket, első szóra odaadta, s huszonnégy órán belül aláírta velem a szerződést. Most is köszönöm ezt neki. Hihetetlen jó helyzetfelismerésének volt ez köszönhető, bár kockáztatta, hogy elbocsátják az állásából, ami 1970-ben meg is történt. Olyan szerencsés ember vagyok, amilyen talán nincs is a világon, de lehet, hogy a pillanat volt kiváló, amelyben kitaláltam ezt az egészet. Nem tudok ebben dönteni, mert a sors sokkal bölcsebb, mint amilyen én vagyok. Azt talán tudja, hogy az akkori válás, az elszakadás azoknak volt nehezebb, akik Komáromban maradtak? Nagy adag ellenérzést is kiváltott az akkori távozásuk. Minden kétséget kizáróan. Sokáig tartott ennek a sebnek a behegesztése, amit valakik érdekeik szerint mindig kiújítottak. A szlovákiai magyar kultúrában mindig voltak önkéntes vagy fizetett gerjesztők, akik szították a konfliktust. Nagyon könnyű egy színészbüfében melegen tartani azt a véleményt, hogy minek két színház, minek ez, vagy Beke Sándor rendező vezetésével 1969. október 31-én alakult meg a Kassai Thália Színház, amely létezésének első fázisában a Vox Humana nevet viselte. Nem előzmények nélküli volt ez a nagy változás a szlovákiai magyar színházi életben. Beke Sándor főiskolásként megalapozta az irodalmi színpadi mozgalmat, amelyből kinőtt a mostani amatőr színjátszás. 1968-ban rendezői diplomamunkájaként Shakespeare Rómeó és Júlia komáromi előadásával az addigi színházi felfogástól merőben eltérőt alkotott. Színháztörténeti szempontból nézve, ezzel együtt Háy Gyula Isten, császár, paraszt című történelmi drámájának a rendezésével bizonyította be, hogy mindannak a kiteljesítéséhez, aminek tanulmányai során a birtokába jutott, a meglévő egyetlen színház már nem lesz elég. Az alkalmas politikai légkör, a szlovákiai magyarság akkori szellemi pezsgése ösztönözte a végső döntésre: Kassán magyar színházat alapít. A Vox Humana Színház, vagyis a mai Kassai Thália Színház Goldoni A chioggiai csetepaté című komédiájával mutatkozott be Gömörhorkán. elindult az erjedés. Megszületett annak a vágya, hogy egy más minőséget alkossunk. Megszületett a Rómeó és Júlia, az Isten, császár, paraszt, valamint egy sor előadás, amelyekben benne volt a forrongás, a megújulás. Bennük volt egy új nyelvezet, új akarat, új dinamika. Mi késztette arra, hogy nem a komáromi Magyar Területi Színházat - képletesen szólva - robbantották fel az új minőségi szemléletükkel, hanem egy új színházat alapítottak? Ez azon múlott, hogy megérezte az ember: ha olyan helyzetet teremt a társai és a maga számára, ahol nem kell megküzdeni a hagyománnyal, olyanfajta hagyománnyal, mint ami itt volt, ami egy idő után önmagát is elemészti, az sokkal jobb eredményre vezethet. Akkor a komáromi színházban rengeteg fajta színházi ízlés uralkodott, s ha mi minek az. 1990-ben komáromi igazgatóként egyértelmű gesztussal tettem a helyére a mindaddig meg nem oldott önállóságot. Én akkor nem a Kassai Thália Színház igazgatói székébe pályáztam, hanem a Komáromi Jókai Színház.élére, hogy befejezzem, amit 1969ben elkezdtem. Meg is fizette ennek az árát... Meg is fizettem érte, de nekem ez a gesztus akkor is megélte, mert önállósíthattam a Thália Színházat, a komáromi új épületet pedig a színház birtokában legalizálhattam, azzal, hogy elneveztem Komáromi Jókai Színháznak. Kevesen tudják, de ez az intézmény így van' bejegyezve. Tekintheti-e úgy, hogy betetőzte azt a húsz éwel korábban álmodott álmot? Igen, vissza kellett jönnöm ahhoz, „Ez a sorsnak olyan kegye volt, amibe én beleszülethettem." (Dömötör Ede felvétele) hogy befejezzem a be nem fejezett munkámat. Nem dolgozott énbennem görcsös akarat, de amikor lehetőség adódott, úgy gondoltam: be kell tetőznöm, mert az utolsó cserepek hiányoznak, és az épület beázik. 1976-ban politikai okokból Magyarországra távozott, ezért volt a befejezetlenség érzése? F.l kell mondanom, hogy 1976-ban már nagyon elviselhetetlen volt a konszolidáció légköre. Akkor szervezkedett a Charta 77 is, akkor szólaltak meg először ellenzéki hangok Csehszlovákiában. Magnóra diktáltam, elmondtam mindenütt, a rendőrségen, a központi bizottságon, a színház igazgatójának, a Csemadok-vezetőknek, tehát mindenkit beavattam, miért tartom elviselhetetlennek a légkört, amiéit elhagyom az országot. A másik fontos elem volt, hogy a Thália Színházat sorozatosan fenyegette a megszüntetés veszélye, mert minden évben kitalált valald valamit a likvidálás indokaként. Nem akartam célpont lenni, nem akartam látni azt, amikor megszüntetik a színházat. Milyennek látja azt a hét évet, amit az alapítás után a kollégákkal feszített tempóban végigdolgozott? Ami addig létrejött, sokáig hatott és működött, sőt, a válságos időszakokban is erőforrás maradt? Furcsa dolog ez, mert számomra az élet legszebb ajándéka, hogy Kassán a megteremtett szellemiség megmaradt. Pedig a szellemiség megfoghatatlan, a szellemiség behatárolhatatlan, a szellemiség megfogalmazhatatlan, így nem tudnám a lényegét sem elmondani. Tud-e arról, hogy ez még a magát nem ismerő fiatalok körében is legendákat teremt? Igen, ezt tapasztalom. Éveken keresztül, amikor nem volt divat velem dicsekedni, nem volt divat engem meghívni, nem is jöhettem gyakran, ennek ellenére megmaradt valami. Amikor visszajöttem, az akkori adminisztráción szinte könnyes szemmel fogadtak. Kiderült, hogy hiába nem voltam, hiába nem jöttem, mégiscsak voltam. Feltűnő, hogy az a hangosító van mindig ott, akit én vettem fel, így nehéz erről konkrétumokat mondani. Valószínű azonban, hogy a megmaradásnak az eltökélt hite maradt bennük mind a mai napig. A másik pedig a frissesség. El tudom mondani a kedves olvasóknak, hogy Egerben, igazgatóként most is azzal kezdem hatkora napot, hogy elmegyek úszni, azért, hogy nyolckor jó arccal, erővel tudjak bemenni a színházba. Ma is teszem a dolgomat. Még az 1990-es rendszerváltás pillanatában Kassán két előadással le tudott verni két olyan cölöpöt, amihez ismét ki lehetett kötni a hánykódó hajót. Az esőcsináló és A vágy villamosa ismét sikereket hozott a Tháliának... Megint furcsa dolgot kell mondanom. Ha arra gondolok, hogy még a József Attila Színházban rendeztem, ahol Topolnak a Macska a síneken drámáját próbáltuk, s közben reggel Kassára utaztam, igazából nem is tudom, hogyan bírtam erővel. Szolgálat, kötelességtudat? Nem is tudom igazán. Olyan szeretettel dolgoztak a színészek, hogy igazán nem is kellett őket hajtanom. A tettrekészség, a szabadság öröme vitte a társulatot előre. Ma sem tudok másként, mint szuperlatívuszokban beszélni. Ez is egyike volt azoknak az élethelyzeteimnek, amikor képes voltam újra elkezdeni valamit, továbbvinni valamit. Amikor magányos óráiban erre a már nem olyan távoli újrakezdésre visszagondol, végigvette-e az indulástól a kilátástalan helyzeteken át az addig eltelt húsz évet? Nem volt rá időm, segítettem ugyan a jubileumi kiállítás megszervezésében, de akkor már a komáromi színészek is megkerestek, hogy vállaljam el az igazgatást. Megkeresve Chudík miniszter urat, éjjel-nappal tárgyaltam az épület legális birtoklása érdekében. Ezeket a neveket talán majd az emlékirataimban adom közre, ha egyszer megszületnek. Voltak olyan miniszterhelyettesek is, akik bevallatlanul is segítettek, mert drukkoltak a szlovákiai magyar kultúrának. Sok mindenkinek köszönheti a Komáromi Jókai Színház az épület birtokbavételét, de voltak olyan emberek, akiknek sohasem tudjuk igazán majd megköszönni. Itt nem kerülhetjük meg azt a tényt, hogy Komáromban konfliktusokat is kiváltott mindaz, amit el akart fogadtatni a társulaton belül. Természetesen nagyon alaposan átgondolt célokat követve jutott el odáig, fiatal művészeti vezetőt nevezett ki, amikor már a konzervatív erők fellázadtak a személye ellen, majd ön húzta a rövidebbet. Lehetett ennek az oka, hogy az igényességét nem mindenki szereti? Ez így van. Képzelje el azt a helyzetet, amikor kényelmi helyzetben vannak emberek, s ezt veszélyeztetve érzik. Márpedig a komáromi színházban ma is vannak kényelmi helyzetek. Milyenek ezek? Kérem, fejtse ki, mert aki csak nézőként bejáratos a színházainkba, talán nem is érti! Egy metaforával válaszolok rá. Harminc éve ezt kérdezték tőlem: Miért Kassán alapítom meg a színházat. Erre a következőt feleltem: Kassán van villamos. Tudni kell, hogy más a gondolkodása, az életritmusa egy villamosban utazó embernek, mint annak, aki nem ült soha ezen a járművön. Amikor Kecskeméten főrendező voltam, havonta feljártam Pestre, hogy lássam a villamosokat és a nyüzsgő nagyvárost. Ha majd Komáromban is jár villamos, azt hiszem, ott is minden rendben lesz az emberek mentalitásával. Ez lehet, hogy így van, de ön mégis a rövidebbet húzta valakikkel szemben. Van erről egy nyilatkozatom, ami engem igazol, amiben egyértelműen jeleztem, hogy nem én leszek az utolsó. Ezt a történések bőven alátámasztják. A későbbi történések jobban már nem büntethették meg a társulatot. Öt év alatt öt igazgatót cseréltek. Beigazolódott hát, hogy amit ők szerettek volna, amilyen tempóra vágytak, valójában ellenük működik, és tarthatatlan. Örömmel mondhatom, hogy amikor Barta Lajos Szerelem című darabjának próbáin dolgoztunk, hallatlan nagy tempóban, keményen, odafigyeléssel folyt a munka. Az élet visszahozza mindazt, amit a színház követel. Visszahozta mindennek az igényét, s most ennek a küszöbén áll a Jókai Színház. Bízom benne, hogy ez tartós lesz. Különös dolog, s ebben mint kritikusnak igaza van, hogy megmagyarázhatatlan, józan ésszel felfoghatatlan, mitől fordulnak emberek önmaguk érdekei ellen. Ezt a nyugalmi állapotot Egerben is meg kellett bontanom, csak hát ott megtehettem, hogy tíz embert elküldtem. Itt nem, bár ez lenne a megoldás itt is. Kisebbségi helyzetben azonban ez nem engedhető meg. Meg kell hát próbálni belelkesíteni a kissé kényelmeseket is. Az utóbbi években figyelt-e Kassára? Állandó, szinte napi kapcsolatban vagyok. Szegvári Menyhért ott rendez tőlünk, tehát tudom a történések lényegét. Annyit nem járok oda, mint amennyit szeretnék, de ahol csak tudom, megnézem őket. Kisvárdán, de még Pesten is. Megvan mindkét színházról a véleményem. Azt hiszem, az újrakezdés pillanatában leledzik mindkét társulat, mert az eddiginél jobb helyzetbe kerültek. Kassa mégis bizakodóbb, mert ott több a fiatal végzett színész, jobban és keményebben hadra foghatóbb a csapat. Komáromban viszont az épület kötelez. Bízom benne, hogy ez a parancs előreviszi a társulatot. Mostanában nagyon rövid időszakaszon belül kétszer is megjelent Komáromban mint rendező. Először a színészestet rendezte, majd a Barta Lajos-darabot. Lendít-e ez valamit a társulaton? Egyértelmű a dolog, mert az otthonérzetemet, az idetartozásomat senki sem kérdőjelezte meg. Én pedig egyértelművé tettem, hogy az idetartozásomat, az innét való elszármazásomat semmilyen szinten sem hagyom megkérdőjelezni. Ehhez szorosan hozzátartozik, hogy az indulás pillanatában az új igazgató éppen rám gondolt, akkor valószínűleg az igazgatói tapasztalatomra is számított. Nagyon fontos volt, hogy sikerrel térjek vissza, hiszen ez az új igazgatónak is a sikere. Kassa és Komárom között szálldosó beszélgetésünk végén ismét Kassára röpülünk. Önkritikusan kell megállapítanom, hogy a Thália Színháznak mint jelenségnek mindeddig nem történt meg a színháztörténeti feltárása. Miért lehet ez így? Ha a kérdése azt is célozza, hogy ezt valakinek össze kell foglalni, akkor azt tudom mondani, hogy én majd a magam részéről a negyvenéves jubileumra akarok kirukkolni valamivel. Sokaknak nagyszerű a kötődése a színházhoz, mégis úgy érzem, hogy mostanáig irodalomcentrikus a mi felvidéki szemléletünk, így sokkal kevesebb figyelem és pénz jut a színházat feltáró kiadványokra. Akkor leszek majd boldog, ha a bemutatókon az írók zöme benn ül a nézőtéren, a kritikát nem író újságírók is eljönnek mindkét városba. Ez még nem történt meg. Érzek egy általános hangulati apályt, ami ellen úgy kellene küzdenünk, mintha a világ leggazdagabb országában, a legpénzesebb menedzserek pénzelnék a kultúránkat. Richard Nash Az esőcsináló című drámájának rendezésével 1990. február 22-én tért vissza a Thália Színházba (Bodnár Gábor felvétele)