Új Szó, 1999. október (52. évfolyam, 226-251. szám)

1999-10-01 / 226. szám, péntek

UJ SZO 1999. OKTOBER 1 KULTÚRA Beszélgetés Mészáros Andrással az Idő által homályosan című könyve kapcsán, melynek bemutatója ma délután lesz Komáromban, a médiafesztivál keretében Az idő olyasmi, ami nem létezik, de működik A közelmúltban jelent meg Mészáros András új könyve a filozófia és irodalom kapcsolatáról a Kalligram Kiadó gondozásában. A szerzővel az idő kultúrtörténeti szerepéről, a történetírás problémáiról beszélgettünk. LAKATOS KRISZTINA Az idő problémája mindenki számára ismert, mindenkit érint. Hogyan függ össze hétköznapi időtapasztalatunk a filozófiával? A hasonlatot Pascal használta valahol, aki az embert gondolkodó nádszálnak nevezte. Arról beszélt, hogy az ember a legtökéletesebb, éppen ezért a legtörékenyebb lény a világon. De van egy hatalmas előnye minden más létformával szemben: tudja, hogy a léte véges. Ez a behatároltság arra kényszerít bennünket, hogy végiggondoljuk, kik vagyunk egyáltalán. Konkrét példa: az a döbbenet, amit az ember átél a halállal szemben, s éppen ez a behatároltság az időtudat legalapvetőbb formája. Egy másik közhely szerint a halál a filozófia múzsája. Nem a filozófiáé mint tudományé, hanem a filozofálgatásé. Az ember akkor kezd gondolkodni az általános emberi dolgokon, amikor az időbe beleütközik. Szent Ágoston azt mondja: ha nem kérdezik tőlem, mi az idő, akkor tudom, ha kérdezik, nem tudom megmagyarázni. A századfordulón egy pozitivista magyar gondolkozó, Posch Jenő azt mondta: az dolgok ismétlődnek. Nem véletlen, hogy pl. az indiaiaknál a legismertebb időábrázolás a forduló kerék. Az ázsiai kultúrák hisznek a reinkarnációban. Ilyen esetben máshogy fogjuk fel a morált is, önmagunkat is. Ilyenkor nincs az a szorító tudat bennünk, hogy ami elmúlt, az nem térhet vissza. Valamikor a 16. században kezdődött az európai kultúrában az a folyamat, amikor az örök visszatérés eszméjét felváltja a nyílegyenes haladás képzete. A fejlődéscentrikus kultúrákban a múlt már mindig mögöttünk van, reprodukálhatatlan. Egyértelműen fontossá válik a ma, a most, és ami előttünk van: a jövő. Az ilyen kultúra a gyorsaság bűvöletében él. A ciklikus időben nem számít a gyorsaság. Ezt bárki megtapasztalja, ha éppen szabadságon van és teljesen ki tud kapcsolni. Saját belső időnk is más, mint a kulturális, rohanó, előrehaladó idő. A kötet címére utalva - Idő által homályosan -, nem lehetséges, hogy az idő lineáris felfogása teszi homályossá a látásunkat? Ebben nem vagyok biztos. A cím kicsit mást evokál. Inkább azt, hogy minden kultúra kiemel valamilyen összefüggést, és arra építi fel a létét. A görögöknél az emberi lét értelmezése a sors köré rendeződik. A modernitásban az idő - a gyorsuló idő - rendezi el a dolgokat. Mind a kettő homályosan láttatja a dolgokat, valamit kiemel, valamit eltakar. Az időben élünk, az idő mindenható úr, valószínűleg el is takarja a dolgokat, de láttatja is őket. 1í>o Áltel

1 hom^xpsan KAlHgrAm FilozófiA C$ i rotálom MÉSZÁROS ANDRÁS „Valamit mindig homályosan látunk, a kérdés az, hogy a tükör milyen." idő semmi, nem létezik, ugyanakkor az időre szükségünk van, mert az idő nélkül nem tudjuk értelmezni a dolgokat. Összefoglalva: az idő olyasmi, ami nem létezik, de működik. Könyve bevezetőjében megragadott egy érdekes gondolat: „más a ciklikus és más a lineáris időértelmezést előnyben részesítő társadalom". Kultúrtörténeti tény, hogy más a ciklikus idő és az önmagát ciklikusan értelmező társadalom önértékelése. Ciklikus időértelmezésű kultúrák azok, amelyek önmagukat a természet mintájára fogják föl. Ilyenek az ázsiai kultúrák, a görögöknél Platón, a 19. század végén pedig Nietzsche. Nincs tiszta elmúlás, örök visszatérés van, a Abból indultam ki, hogy a legnagyobb valószínűséggel teljes megismerés, teljes igazság nem létezik, valamit mindig homályosan látunk, a kérdés az, hogy a tükör milyen. A tükör ugyanis manipulálható: torzíthatja, megsokszorozhatja a dolgokat. Az idő is egy tükör, s hogy mennyire van szépen lecsiszolva, a jó ég tudja. A mi időfelfogásunk mégis struktúraformáló erő. Idő nélkül a dolgok széthullanának. Itt is van különbség kultúrák, filozófiák, emberi alapállások között. Talán két alapvető felfogást lehetne megkülönböztetni. Mindkettő abból indul ki, hogy általában nincs emberi kultúra, amelyik megkérdőjelezné az idő fontosságát. Az egyik értelmezés szerint az idő rajtunk kívül létező, objektív valami, ami megmásíthatatlan, amibe beleszületünk, és az idő, a biológiai idő meghatároz bennünket. Lehet valaki Einstein, Einstein meghatározhatta a relativitáselméletet, de saját biológiai idejét mégsem tudta relativizálni: ő is meghalt. Ugyanakkor ott van a másik nézőpont, hogy az idő szemléleti forma, a 18.-19. század fordulóján Kant kezd erre építeni. Szerinte az idő valahol a tapasztalásunk mélyén rejtőzik, és arra szolgál, hogy elrendezzük a külső világot. Ebből a szempontból lényeges különbség van az objektív és a szubjektív idő között. Kozmikus időnket tekintve mi most egyidejűek vagyunk, de a belső időfoSS Egy másik közhely szerint a halál a filozófia múzsája. Nem a filozófiáé mint tudományé, hanem .. a filozofálgatásé. >N lyamatok úgy zajlanak, hogy bizonyos pillanatokban egyáltalán nem vagyunk egymás mellett. Ha a kozmikus időben együtt vagyunk, valószínűleg a kommunikáció minősége határozza meg, hogy a belső időnk mennyire halad együtt. Nagyon mély összefüggés létezik idő és kommunikáció között. Ahogy az időt nem tudjuk megragadni, úgy a kommunikáció segítségével sem tudunk mindent kifejezni. Heideggerre hivatkoznék, aki azt mondja, hogy a legmélyebb információcsere a hallgatásban rejlik. Ha tudunk úgy együtt hallgatni, hogy kihalljuk a másik hallgatásából az információt - a legtökéletesebb kommunikáció, a legtökéletesebb intimitás. A másik összefüggés a halál. Arról beszéltünk, hogy az ember akkor ütközik az időbe, amikor a halállal találkozik. Azt is megéltük mindannyian, hogy a halál tényét nem tudjuk kommunikálni. Vannak formulák, de a valóban mély dolgokat nem tudjuk kifejezni. Hogyan van jelen az idő az irodalomban? Nem én mondom, hanem a 20. században nagyon sokan, hogy ne menjünk nagyon messzire, két illusztris kollégámra hivatkoznék: Grendel Lajosra és Tőzsér Árpádra. Mind a kettőnek az a meggyőződése, hogy mind a prózának főleg a regénynek -, mind a lírának alapvető témája az idő. Ha mélyebben belegondolunk, rájövünk, hogy maga a születés, az elmúlás, a szerelem, tehát a legalapvetőbb emberi dolgok mindig föltételeznek valamilyen időértelmezést. Nem beszélve arról, hogy az idő a lírában alapvető rendezőelv is. Maga a ritmika feltételezi, hogy az időben létezik valami. Gondoljunk a líra zeneiségére - zeneiség szintén nem létezik idő nélkül. A kotta magában csak lehetőség, a zene csak az időben tud kibomlani, mindig éppen a mostban van. Az idő téma és rendezőelv is. Gondoljunk csak arra, az idő mennyire témájává vált a modern regénynek. Kezdhetjük Lawrence Sternenél a 18. században és folytathatnánk a végtelenségig. A másik, még tágabb kapcsolatkör: filozófia és irodalom. Hogyan függ össze a kettő? Az egyik válasz két és fél ezer éves, a másik teljesen mai. A görög kultúra fénykorában, a Kr.e. 5. században viták folytak arról, hogy van-e egyáltalán különbség filozófia és művészet között. Ott és akkor azt mondták, hogy az irodalomnak vannak olyan tulajdonságai, amelyek a filozófiának nem sajátjai. Úgyanakkor ha párhuzamosan olvassuk Platónt és bármelyik antik tragédiaírót, láthatjuk, hogy ugyanazt mondják. Á továbbiakban persze irodalom és filozófia elvált egymástól, de vannak olyan irányzatok, ahol együtt maradt a kettő: gondolok pédául az európai misztikára, vagy Kierkegaardra, Nietzschére. Őket olvasva mindig az jut az eszembe, hogy ilyen szépen, ilyen tökéletes stílussal már nem lehet dolgokat leírni. A 20. század végi válasz a posztmodernből, a dekonstrukcióból indul ki, ami azt mondja, hogy szövegről van szó, azt kell elemezni, hogy mit közvetít számunkra, másodlagos. Időközben két név jutott az eszembe. Az egyik Nemes Nagy Ágnes, aki azt fejtegette, hogy a filozófia rejtetten lehet csak jelen az irodalmi műben, az a szöveg, amelyik filozófiai tételeket demonstrál, nem irodalom. Elfogadom. Általában nagyon zavaró, ha az irodalom tételes filozófiai elveket próbál közvetíteni, ilyenkor az irodalom önmagát hazudtolja meg, és kicsit ideológiává válik. A legtipikusabb példa erre Kundéra. A hatvanas-hetvenes években írt műveiben a filozófia rejtetten, irodalmi formában jelenik meg, és élvezi az ember. De az utóbbi műveiben direkt módon jelenik meg, majdnem úgy, mint de Sade márkinál. Sőt, Kundéra néhol megáll, és meg is magyarázza, hogy eddig miről volt szó. Ez gyönge irodalmárra vagy gyönge filozófusra vall. De posztmodern ide vagy oda, valóban mély irodalom csak akkor van, akkor döbbent meg bennünket, ha valami nagyon mélyen emberit próbál megfogalmazni. Kielemezhetjük az irodalom néhány nagy témáját az elmúlt két és fél ezer év alatt: ezek a témák mindig a metafizika alapproblémái is voltak. Lehetséges az irodalom filozófiai megközelítése is, amely azt próbálja kimutatni, hogy milyen „filozófiai gondolatok", általános emberi kérdések vannak elrejtve a műben. Ez akkor válik veszélyessé, ha direkt módon próbáljuk megfejteni az „üzenetet", és esetleg olyasmit találunk, ami eredetileg nem volt benne. Persze ez nehezen meghatározható, hiszen egy valódi irodalmi műben rengeteg jelentés van. Eredetileg Nietzsche kapcsán jutott eszembe Umberto Eco neve, de elképzelhető, hogy Kunderával is párhuzamba állítható. Eco kicsit más, mint Kundéra. Kunderánál nem a szakfilozófus jelenik meg, hanem a filozofáló irodalmár. Eco abból a szempontból nagyon érdekes, hogy hogyan lehet tudást, kulturális ismeretanyagot elrejteni irodalmi műben úgy, hogy az ne szúrjon szemet. A rózsa nevében ez tökéletesen sikerült neki. Emlékszem, a regény megjelenése után egy beszélgetésen megkérdezték tőle, nem zavarta-e az olvasóit, hogy A rózsa nevében egy az egyben középkori traktátuMészáros András eddig megjelent kötetei: 1980 Vandrák András filozófiai rendszere, Madách 1993 Arisztotelész esete Phyllisszel, Nap 1994 A marginalitás szelíd bája, Kalligram 1996 A filozófia határvidékén, Nap 1998 Zsebfilozófia, Nap 1999 Idő által homályosan, Kalligram mok, filozófiai szövegek voltak. Eco azt mondta, hogy az olvasók ezeket 20. századinak tekintették, és az ő szövegeit tekintették középkorinak. Ez megint visszautal az idő problémájára. A linearitás szentsége Ecónál eltűnt, a művészet idejében nem létezik előrehaladás, ott mindig valami olyan idő„Kielemezhetjük az irodalom néhány nagy témáját az elmúlt két és fél ezer év alatt: ezek a témák mindig a metafizika alapproblémái is voltak." (Somogyi Tibor felvétele) ben élünk, ahol nem válik el egymástól múlt, jelen, jövő. Könyvében érinti az irodalomtörténet-írás problémáját is. Lehetséges akár csak egy nyelv vagy egy nemzet irodalmát valamilyen egységes szempont szerint feldolgozni? A probléma - leegyszerűsítve - az, hogy a történetírás mindig az adott kultúra időszemléletén belül működik. Irodalomtörténet-írás lényegében a 18. századtól létezik, ezt a kort már a lineáris időszemlélet, az előrehaladás képzete jellemzi. Ezek az eszmék beépültek az irodalomtörténetbe, mintha az irodalom is fejlődne: ki kire következett, mit vett át, mit fejlesztett tovább. Ehhez jön még a magyar irodalomtörténet-írásban nagyon erősen jelenlévő nemzeteszme, a szerző kapcsolata a nemzettel... De nem biztos, hogy az a kérdés, hogy az irodalom miként kapcsolódik a valósághoz. Ez az irodalomszociológia gondja. Az irodalomtörténetnek valami mást kellene tematizálnia, azt, hogy mi az irodalom sajátságos létformája. Szerintem egy adott dolog története akkor fogható fel pontosan, ha tudjuk, hogy milyen az időformája. Ha az irodalom sajátos időformája valami megfoghatatlan idő, ahol múlt, jelen és jövő egyútt van, akkor az irodalom történetének is ezt kell valahogy megragadnia. A másik probléma az, hogy könnyű volt addig irodalomtörténetet írni, amíg maga a kultúra az ún. nagy elbeszélésre épült. Tehát amíg volt az adott társadalomnak egy adott ideológiája, egy teleológiája: ez a mi fejlődésünk és erre halad. Ha viszont lerombolódik a teleologikus nagy elbeszélés, akkor problematikussá válik az irodalomtörténet-írás, mert hol van az a logika, amire fölépíthetnénk. Kiadás előtt áll legújabb munkája, A magyarországi filozófia története. Filozófiatörténetet könynyebb írni, mint irodalomtörténetet? A kötet a 19. század utolsó harmadával zárul le. Az első része egy sorozatnak, Magyarországon már készül a folytatás. Ami a legkellemetlenebb felismerés, hogy néhány múlt századi és e század eleji feldolgozáson kívül nincs egy rendszeres magyar filozófiatörténet. Komoly vitáink voltak a cím körül: magyar filozófia vagy magyarországi filozófia. Az előbbiben az a probléma, ami az irodalomtörténetben is: Janus Pannonius vajon a magyar irodalom része-e, amikor egy sort sem írt le magyarul. A 18. század végéig Apáczai Csere Jánoson kívül szinte senki sem írt filozófiát magyarul, csak latinul, esetleg németül. A 18. század végén, párhuzamosan a modern magyar irodalom megjelenésével kezdődik a filozófiai nyelvújítás, és a 19. század eleje arról szól, hogy megpróbálják kiépíteni a magyar filozófiai szakterminológiát, ez egyébként máig nem zárult le. Megpróbálok valami logikát vinni a történetbe. Magyarországon a filozófia a 20. századig felekezeti volt, volt protestáns és katolikus vonal. Ez a könyv csak a ter\\ Valóban mély irodalom csak akkor van,akkor döbbent meg bennünket, ha valami nagyon mélyen emberit próbál megfogalmazni. vezetem első része. Egy pécsi kollégámmal együtt dolgozunk együtt egy lexikon-jellegű feldolgozáson, a lehető legpontosabb bibliográfiai adatokkal. Á tervezett lexikon pontosan a kézikönyvben feldolgozott kort fedné le. Emellett milyen tervei vannak? Elkezdtem 150 évvel korábbi lapokat olvasni, mindig az adott időponttal párhuzamosan. Döbbenten tapasztaltam, hogy nincs új a Nap alatt, éppen csak a szereplők változnak, de az összefüggések ugyanazok. Ennek margójára kezdtem írni egy könyvet, a múlt század negyvenes éveinek nyelvén, majdnem naplószerűt, egy kitalált, múlt századi személy bőrébe bújva, akinek nem tudjuk a nevét. Egy részlete már megjelent a Korunkban, Kolozsvárott, M.B. szignó alatt. Hizsnyai Zoltán írt hozzá előszót, amely az egészet besorolta a Tsúszó-féíe játékba, kitalálta, hogy ez az M. B. Marosi Borbála, akinek a szövegét egy indigón találtuk. A játék folytatódik, hogy mikor írom meg, nem tudom.