Új Szó, 1999. július (52. évfolyam, 149-175. szám)

1999-07-02 / 151. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1999. JÚLIUS 2. KULTÚRA Bizonytalanul és félszegen megfogalmazott kérdések helyett a tényekről kell beszélni, tudatosan és tartósan koncentrálva színházaink jövőjére A kritika nyilairól és a visszalövő céltábláról Nem gráfomén kényszer nyomán válaszolok Dráfi Mátyás „nyílt levelére", amely az Új Szó június 24-ei számának 12. oldalán jelent meg. Mindenekelőtt a viszszatüzelő céltáblák össztüzében kiszolgáltatottan magára maradó Juhász Katalin, fiatal pályatársam szimpatikus magatartását akarom megvédeni. Tagadhatatlan azonban, hogy a neves komáromi színész által leírt féligazságokat és tévedéseket is szeretném megcáfolni. DUSZA ISTVÁN Megértem Dráfi Mátyást, amikor Beke Sándornak a társulat általi nyílt elűzetése - minisztériumi feljelentése - óta folyamatosan tartó minőségi és erkölcsi lecsúszás társulati folyamatában most éppen a kritikától szeretné megvédeni a motívumaira írt Kakuk Marci szerencséje című opusz a rendezés, a zene és a díszlet-jelmez nyomán a klasszikus népszínművek modern, noná, hogy posztmodern rokona lett. Más összetevőkre yet fényt, ha a kassai vendégrendezők munkáját vizsgálom meg, az idei három bemutató tükrében. Közülük Az ügynök halálát rendező Árkosi Árpád és a Kakuk Marcit színpadra állító Szegvári Menyhért, közönségnek és szakmának egyaránt a kedvét keresték. Arról sokan szeretnek megfeledkezni, hogy Kolár Péter állami elűzetése után sem szakadt meg az a kapcsolat, amit Verebes Istvánnal, a nyíregyházi színház igazgatójával alakítottak ki. Fabó Tibor a kényszerű igazgatóskodását is arra használta ki, hogy a társulatot pedagógusi érzékkel erősítő Verebes tanácsait figyelembe vegye. Vendégrendezőket is nagyobb szerencsével hívtak, lásd mint a beregszászi Vidnyánszky Attilát. Vendégszínészektől sem riadtak vissza (ilyeKövesdi Szabó Mária (Méltósága) (Kaci) igencsak illatos jelenete Jókai Színházat. De megnyugtathatom: nem fog sikerülni. Remélem ugyanis, hogy sem Juhász Katalinnak, sem a hozzá hasonló, az enyémnél sokkalta naprakészebb, alaposabb esztétikai felkészültséggel, szókimondó bátorsággal és a véleménymondás másfajta iskolázottságával színházról mostanában írni kezdő fiatal pályatársaimnak nem száll inukba a kritikusi bátorságuk. Egy színikritikával vitatkozni lehet ugyan, de fölösleges, különösen akkor, ha a nézőt a Jókai Színházban kikiáltják mindenható mércének, függetlenül attól, hogy milyen szakmai kritériumokat alkalmaznak egy bizonyos előadás megmérettetésekor. Ezért is érthetetlen számomra, hogy a Hyppolit, a lakájban és a Hazudj igazat! című vígjátékokban olyannyira közönségsikert arató ' Dráfi Mátyás miért szeretné, ha a kritikusoknak mindig tetszene mindaz, ami a közönségnek tetszik. Nem tagadom, van ilyen eset is, mint ahogyan aligha mellékes, hogy a mostani vitát kiváltó kassai Kakuk Marci Juhász Katalin általi kritikusi méltatása és a komáromi Hazudj igazat! bírálata is ennek az örömteli egybeesésnek, illetve kontrasztnak az eredménye. Történt ugyanis, hogy Juhász Katalinnak és jómagamnak is a Kakuk Marci szerencséje teljesebb, komplexebb színházi élményt nyújtott, mint a zenés színházi sablonokból gépzeneként összetákolt Hazudj igazat! dalgató színpadi unalma. És nem azért, mert Örkény István „a magyar abszurd dráma jelentős képviselője". Dráfi Mátyás is tudhatná, hogy írónk a színpadi groteszk nagymestere, olyannyira, hogy számos méltatója szerint a huszonegyedik század olyan írója lesz, akit huszadik század végén írt művei mentenek át a világnak, sok-sok pályatársának életművével szemben. (Lásd még: Oscar Wilde és Siposs Ildikó esetét a XIX. és a XX. századdal.) Ezért az sem lehet véletlen, hogy a Tersánszky pikareszk regényének és Bocsárszky Zsolti gyerekszereplö nek voltak a beregszásziak és Czintos József Szatmárnémetiből) . így egyáltalán nem véletlen a magyarországi szakma tartós figyelme, a kassai Tháliát elérő fesztiválsikerek, hogy ezek közül csupán a gödöllőit (Kár, hogy ká...) és a kisvárdait (Az ügynök halála) említsem. Hasznára válna a komáromi társulat színészeinek, ha odafigyelnének, hányszor és milyen módon alázták meg őket a hevenyészve elkészített bemutatókkal, néhányszor a telefonon át irányított segédrendezők közvetítésével színpadra maszatolt előadásokkal a budapesti színházi élet könnyed rutinú rendezői. Ennek ellenére azt fájlalja Dráfi Mátyás, hogy nem az ő előadásaikat keresik igazán az ügynökségek és a nézők. Nincs semmi gond. Csupán el kellene végre dönteni, hogy mennyire igazán közönséget is vonzó szakmai sikerre vágyik a Jókai Színház. Netán, mégis megelégszik azzal, amit a Bodrogi, Mikó és Bor nevével is fémjelzett, sokadik alkalommal rendezői gyomrokból visszakérődzött zenés produkciók - a kritika és a szakma fanyalgásával szemben - most is érvként felhozott közönségsikere kínál. Az ő helyében egyáltalán nem lobogtatnám győztes lobogóként az állítólagos kisvárdai sikert, mert az idei rendkívülien erős mezőnyben mind a Hyppolit, a lakáj, mind az Utazás az éjszakába szakmai értelemben megbukott. Nem mellesleg: a kisvárdai fesztivál szervezőinek is fontos, hogy felemelt jegyárakkal, autóbuszokkal tömegesen odautaztatott nézőkkel kaszszasikert érjenek el, akár olyan, szakmailag minősíthetetlen előadásokkal, mint amilyen éppen a Hyppolit, a lakáj. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Dráfi Mátyást nekem kellene emlékeztetnem arra a tényre, amiről minden tájékozott szlovákiai magyar színházlátogató tud: Mindaz, ami általa a Juhász Katalin ellen írt „nyílt levélbe" foglaltatott, sok mindenki ellen irányuló burkolt támadás. Elsősorban a kassai Thália Színház ellen, amelynek Dráfi Mátyás a megalakulása óta az ellenzékébe tartozik. Minden szakmai, művelődéspolitikai és nemzeti kulturális érdek ellenében harminc éve érvel a Thália Színház léte ellen. Érvként minduntalan „az egy koldusból kettőt csináltak" népieskedő bölcselkedést húzza elő. Nyílt levele alapján az is nyilvánvalóvá lett, hogy ezúttal egy füst alatt igyekezett elintézni a kritikusokat, a tháliásokat, a csemadokosokat, a politikusokat, az újságírókat, a tévéseket és mindenkit, akinek éppen nem tetszik, amit a most befejeződött évad alatt a Jókai Színházban láthatott. Ki-ki védje meg magát, ha tud és képes a lényegre, tehát a színházra koncentrálni, éppen ezért csak a szakmát ért támadásokra reflektálok. Engem is bánt, hogy egyre kevesebbszer áll módomban együtt ünnepelni a társulattal a színpadi sikereket, ugyanis nincsenek sikerek. Márpedig, ha nincs okom az ünneplésre, nem teszem ki magav w Akinek a tanácsát ** nem igénylik, az szerintem nem tehet mást, mint amit eddig: szakmailag felkészül a színházi dolgokban jól tájékozott néző szerepére és a kritikák írására. « mat azoknak az alantas inzultusoknak, amelyek a láthatóan ittas, biztos vagyok benne, hogy nem csupán a színikritikus bírálataitól elkeseredett színészek részéről, immár sorozatosan érnek. Nem mellékesen: ezért is tartom nagyon sokra Dráfi Mátyás gesztusát, amely nyomán érdemi vitát lehet folytatni, s ő tudja a leginkább, hogy mi ketten nem csupán a sajtó hasábjain teszszük meg ugyanezt. A fejemre cigarettacsikkekkel teli hamutartót boBandor Eva (Rozi) és Fabó Tibor (Tömpe Ambró) a Kakuk Marci szerencséje egyik pikáns jelenetében Letartóztatás Kakuk Marci-módra. A jelenetben Várady Béla (Sustik), Bandor Éva (Rozi), Petrik Szilárd (Kakuk Marci), Illés Oszkár (Uccu Jóska közrendőr) és Pólós Árpád (Méltóságos úr). rító, néhány éve a kisvárdai fesztiválon egy kollégiumi szoba berendezését felaprító, az idei Jókai Napok alkalmával sorozatosan agresszíven viselkedő, személyemet alpári kifejezésekkel illető színészekkel fölöslegesnek tartok bármilyen vitát folytatni. Pusztán azért, mert az agresszió nem szolgálhat semmilyen vita alapjául, de legkevésbé eszközéül. Egy társulatból a kifelé megnyilvánuló agreszszió igencsak nagymértékű belső feszültségekről, feloldatlan belső konfliktusokról tanúskodik. A dolgok összetettségét tudatosítva, Dráfi Mátyás dicséretére mondom, hogy a mélylélektan szakértői ugyanazokat a frusztrációs okokat mutatnák ki a sokak ellen írt nyílt levél tartalma, illetve a személyem elleni nyílt agresszió mögött. Mindazok a dolgok, amelyeket Dráfi Mátyás nyílt levelében a mellőzöttség fogalmával lefedve magam is látok, elszomorító tények: a sajtó sokszor periférikus, színházainkon és színészeinken csattanó szelektív érdeklődése, a színészek rossz egzisztenciális helyzete, az egyre égetőbb rendezőhiány, a torzónak sem mondható szlovákiai magyar drámairodalom és a hiánya, a politikusok és a szaktárca irányítóinak ígérgetésekkel álcázott közönye, a színészés rendezőképzés strukturális átgondolatlansága, a látens rivalizálás két színházunk között. Ha mindezen megállapításaival egyetértek, akkor miért nem hallgatok? Mert ezeket a tényeket nem a Dráfi Mátyás szókimondó nyíltságával, illetve agresszív kollégáinak a testi bántalmazás határát súroló megnyilvánulásaival elhallgattatni kívánt kritika és kritikusok okozzák. Megnyugtatom mindkét táborba tartozókat, hogyha csupán rajtam múlik a dolog, rövidesen kibővül a színikritikákat írók sora. Nem tudhatom, hogy mit gondolnak minderről a lapok szerkesztői, de olykor ugyanarról az előadásról két-három kritikát is közölhetnének. Még akkor is, ha némely dolgozatok nem felelnének meg még a recenzió műfaji kritériumainak sem. Pusztán a kritika jövőjére figyelve. Megdöbbentő állapotokra utal az a felkérés, amelyben Dráfi Mátyás az oly sokszor szakértelem hiányával megbélyegzett újságírókat biztatja: jöjjenek már ötleteikkel, siessenek, segítsenek megállítani a fiatal színészek elvándorlását, rendbe tenni a dramaturgiát, fellendíteni a közönségszervezést! Nyílt leveléből az is kiderült, hogy mindeddig nem tudatosította, hogy a példaként felemlegetett Benkő Géza ősztől a győri Nemzeti Színházhoz szerződött. Aligha a kritika hatására fogyott el a türelme. Alkotói energiáival, a társulatétól merőben különböző színészi iskolázottságával, tehetségével, igényes lelkiségével társak nélkül vergődött. Senki sem beszélt eddig arról a tavalyi esetről, amikor a néhány napja művészeti vezetőnek kinevezett fiatal színész, megtudva, hogy Takáts Emőd igazgató, a Gyimesi-féle pártocskától segítséget remélve, tagja lett a Magyar Népi Mozgalomnak, visszaadta a megbízatását. Mostani távozását az is siettette, hogy hónapokig bizonytalan volt: Takáts Ernődön kívül lesz-e más igazgatójelöltje a Jókai Színháznak. Most lett, de ha visszacsinálná is a nem tudom komolyan venni, hogy akár kritikusként, akár újságíróként kéretlenül beleártsam magam mindabba, amiről tudomásom szerint a Jókai Színház új igazgatójának konkrét, papírra vetett elképzelései vannak. Akinek a tanácsát nem igénylik, az szerintem nem tehet mást, mint amit eddig: szakmailag felkészül a színházi dolgokban jól tájékozott néző szerepére és a kritikák írására. Nem kevésbé arra, hogy megpróbálja valamilyen módon kritikusi pályákra állítani mindazokat a fiatal kollégáit, akikben a tehetség, a bátorság, a szakmai felkészültség gyertyalángja pislákol. Ha másképpen nem, akkor legalább az „átkosban" a személye elKakuk Marci és a lányok, asszonyok: Petrik Szilárd, Cs. Tóth Erzsébet (CsurinéJ, Czompál Krisztina (Linka), Kövesdi Szabó Mária, Bandor Éva és Tóth Éva (Gizus). (Svätozár Písecky felvételei) dolgokat, nem teheti. Meg egyébként is, Győr csupán bő harminc kilométerre fekszik Komáromtól. Néhány jó szerep kedvéért akár naponta is megéri beutazni. Nem hiszem, hogy Dráfi Mátyásnak ne jutott volna eszébe, hogy a sajtó, a kritika, a Csemadok, a politikusok helyett a Jókai Színházat kellene feléleszteni tetszhalotti állapotából. Talán mégiscsak Kiss Péntek József igazgatót kellene megkeresnie, felajánlani szolgálatait, tapasztalatát, a kiérlelt színészi játékát ezentúl majd mindig erősítő próba- és színpadi fegyelmét, alkotótársi alázatát. Nem utolsósorban a nyílt leveléből kitetsző töretlen lelkesedésével és elszántságával összefogni a szétzilált társulatot, hogy ne csupán az új igazgató küzdjön a fegyelmezetlenséggel, a nemtörődömséggel, a színészi rutinnal, a klikkszellemmel, a külső és belső intrikákkal, a lemondó magatartással. Darabokat is ajánlhatna, hiszen a hozzá hasonló színészeknek erkölcsi és szakmai joga van fontos szerepeket eljátszani. Éppen ezért len irányuló számtalan színházi feljelentés következményeként elszenvedett fegyelmik nevetséges anekdotáit mesélgetve. Igazából nem is tudom, manapság hol van az az instancia, ahol a kritikust amolyan jó alapos pártállami módszerekkel feljelenthetnék. Annyi bizonyos, hogy küldöttségek ma is házalhatnának a főszerkesztőknél, hogy „ugyanmá, egy kicsit mégiscsak hűtsék le a kritikuspalánta hevét", mert a dolog árt a közös magyar ügynek, a színházművészet felmagasztalása helyett az anyanyelv érdekvédelmére elszegődött színháznak, a negatív kritika kiváltotta közönségellenszenv befolyásolhatja a lapeladás mutatóit. Hacsak a munkadója - a szerkesztőség - még mindennek előtte meg nem unja a visszalövöldöző céltáblák kellemetlenkedéseit, s munkavédelmi megfontolásokból a fiatal kritikust, aki törékeny nőként aligha tudja megvédeni magát némely színészek dühétől, egy életre el nem tiltja a színházba járástól. Mert magától aligha adja fel.