Új Szó, 1999. július (52. évfolyam, 149-175. szám)

1999-07-31 / 175. szám, szombat

ÚJ SZÓ 1999. JÚLIUS 31. KULTÚRA Petőfi korántsem pusztán olyan volt, mint amilyennek az évszázados ideológiai rárakódások, harcos közéleti költeményei hatása alatt ma már sokszor magunk is hisszük 1849. július 31-én Bem tábornok 2 700 főre fogyatkozott erdélyi serege Segesvárnál szembetalálja magát a magyar forradalom és szabadságharc leverésére kiküldött 195 000 emberből álló orosz cári haderő első egységével. HIZSNYAI ZOLTÁN Bem, aki ekkor már a magyar hadsereg főparancsnoka, attól tart, nyakába kaphatja a második orosz sereget is, ezért vakmerő elhatározásra jut: szembeszáll a hatszoros, mintegy 16 000 gyalogost és lovast számláló túlerővel. Az oroszok, a jelentéktelen erővel felvonuló honvédség láttán hadicselt szimatolnaR - ami valószínűleg Bem kétségbeesett haditervének is része -, és oldalba támadástól tartva nem mernek átkaroló hadműveletbe kezdeni. A reggel hat órától tartó ütközetben a magyar huszárok Segesvárig nyomulnak és már-már sikerül végrehajtaniuk a merész terv második részét: megkaparintani és az ellenség ellen fordítani annak 24 ágyúját. Délután öt óra tájban azonban föleszmél az addigra már jelentékeny veszteségeket szenvedett orosz haderő, és vad fegyverropogás közepette nagy sebességgel kezd összezárulni a harapófogó több ezer dzsidásból álló két karma, hogy összeroppantsa az elkeseredetten védekező maroknyi magyart. Az Illyés Gyula által időrendbe állított vallomásokból tudjuk, hogy Petőfit ezen a délutánon a leégett Fejéregyháza Segesvár felőli végén látták: egy sütőkemencére ülve jegyzeteigetett, majd egy árokhíd karfáján könyökölt, később pedig állítólag a tüzérekhez ment, ahol egy lecsapódó ágyúgolyó egy pillanatra porfellegbe takarta. A monográfiaíró összegyűjtötte adatok szerint „fekete pantallót, vitorlavászon zubbonyt, pörge kalapot viselt. (...) ... inget, mióta módja volt rá, mindig finomat hordott." Amikor a doni kozákokból toborzott Nassau ulánusok rohama megindult, a költő a kötözőhely közelében tartózkodott. A sebesülteket ápoló orvos, Lengyel József, így emlékezik vissza azokra a percekre: „Rákiálték, odamutaték az eseményekre. Ó oda maradt s csak annyit mondott, potomság. Én rámutaték a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult s futni kezdett... Utánunk két ezred dzsidás." Ráadásul amikor a leégett falun áthaladtak, egy másik ezred kozákkal találták szemben magukat. Ezeket már egy gyalogos menekülő nem kerülhette el. Az orvos megsarkantyúzta a lovát, és egy közeli dombról viszszatekintve még látta, vagy talán csak látni vélte a „fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyban futó költőt". A következő tanú már csak holtában látta Petőfit. Báró Heydte osztrák ezredes, „Erdély jövendő Haynauja", aki a kozákok mögött előnyomuló császári csapatokat vezette, a bécsi császári titkos levéltárból előkerült jelentésében katonához méltó pontossággal írja le az elcsitult csatatéren tapasztaltakat, részletekbe menően tudósítva arról az elölről pikával ledöfött felkelő tisztről is, „aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve", s aki mellett „több vérrel bemocskolt iratot" látott heverni, s maga is úgy gondolja: „valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt kirablása közben, s megint eldobták, mert rájuk nézve nem volt értékük". Ezekből az iratokból és egyéb jelekből, valamint azon tudakozódó megbeszéléseiből, melyeket a „sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott arckifejezésű" ismeretlenről folytatott fogságba esett honvédtisztekkel, Heydte azt a következtetést vonja le jelentésében, hogy „a halott bizonyosan Petőfi volt". Hát igen, az ing! A lobogó ingnyak! A híres Petőfi-ing, ami nélkül a forradalom költője s már-már a forradalom, a polgári forradalom is szinte elképzelhetetlen! Az ing - amit, „mióta módja volt rá, mindig finomat hordott" - bizony, az ing már sehol se volt. Ebek harmincadjára jutott, bizonyosan cári pikások nyeregkápája alá gyűrve vándorolt el valahová a Krímre, a kozákok, a krími tatárok földjére, onnan meg, közel egy évszázad múltán, marhavagonokba, állati sorsba tuszkolt emberek testén talán még tovább, a számkivetettek, a hadifoglyok, a deportáltak, a kényszermunkatáborokban sínylődök Szibériájába... De Volt finom ing már - de mit ért?! Nem voltak hozzá Petőfik. a forradalom, a polgári életforma, a világszabadság eszméjének szimbólumává vált Petőfi-ing azokon a nem csak földrajzi értelemben - távoli tájakon csodatevő képességét, varázslatos mozgósító erejét, bizony, ugyancsak elveszthette. Legalábbis az események, a történelem további menete erről tanúskodik. Volt finom ing már - de mit ért?! Nem voltak hozzá Petőfik. És voltak idők, amikor még Petőfi is ing nélkül, korgó gyomorral járta a szélfútta utcákat. Egészen pontosan: a pozsonyi utcákat. Alvóhelyet pedig gyakran csak a ligetben lelt (lehet, hogy éppen itt, ahol most állunk!). Bajza Józsefnek írt levelében ekként panaszkodik: „... egész nap írom a Záborszky által szerkesztett országgyűlési tudósításokat (...) a fizetés oly nyomorú, hogy elég megszereznem mindennapi kenyeremet. S amellett szemem, mellem gyengül; s e száraz foglalkozásnál a múzsa is kerül..." De Petőfi életében mégis az a néhány Pozsonyban töltött hét a fordulópont. És nem csak a minden hátráltató körülmény ellenére itt született néhány jelentős vers miatt. Itt indul meg a világirodalmi mércével mérve is páratlanul gyors és átütő siker útján. Itt válik Petőfi Petőfivé: itt kapja meg az inget! Az addig nyomtatásban megjelent tizenkét versének hatása alatt az a Lisznyai nevezetű fiatal pályatársa ajánlja fel neki a mára már metaforaképző erővé nemesült szimbolikus mhadarabot, aki később titokban gyűjtést indít részére. A gyűjtés sikere pedig nem csak az immár országos hírnévről tanúskodó összegyűlt harminc pengő forint miatt volt jelentős fegyvertény, hanem azért is, mert a kor költőfejedelme, Vörösmarty is az adakozók között szerepelt. Petőfi ekkor húszéves. Alig öt éve, tizenöt évesen vetette papírra első ismert versét. És hat éve van még, hogy a hozzá fűzött reményeket beteljesítse. Akkor aztán, hat esztendő elteltével, a Fejéregyháza és Héjjasfalva közötti forráskútnál az ingtől meg kell válnia. De a Petőfi név már a bűvös ing, sőt, a hús-vér Petőfi nélkül is megél. A költői és társadalmi forradalom csodálatos kantusában ellobbant hat esztendő számára bőven elegendő, hogy költött nevét maradandó művekkel helyezze a biológiai emlékezet fölé. Jóval a polgári, a népi, a nemzeti - a végső soron felhőalakzatokkéntváltozó, egymásba gabalyodó, majd új formációkban széjjel lebbenő politikai mítoszok fölé. A szellem napvilágának fényébe. Világirodalmi rangra. A mai napig Petőfi a legtöbb nyelvre lefordított költőnk. Versei megjelentek többek közt franciául, angolul, németül, olaszul, spanyolul, svédül, norvégül, lengyeíül, törökül, bolgárul, románul, szerbül, horvátul, csehül, szlovákul, oroszul és tizenhét hajdani szovjet nyelven. A Nemzeti dalt pedig még a nyugatafrikai twi nyelvre is lefordították. És ez semmiképp sem tudható be pusztán a majd' minden politikai érában kétségtelenül szerepet játszó magyar kultúrdiplomáciai késztetésnek, illetve az ezen késztetések nyomán megideologizált protokollhídverésnek, nem tekinthető egy immár aktuálpolitikai fullánkját vesztett, távoli, mitizált korszakban alkotó költő általánosságokká szelídült programverseinek megjelentetésében kimerülő formális baráti gesztusnak. Különben Friedrich Nietzsche - aki a legjobb indulattal sem nevezhető galamblelkű s halk szavú kritikusnak és a rivális tehetségek önzetlen istápolójának - miért is zenésítette volna meg Petőfi egyik versét? I És mire véljük a forradalmakból és a forradalmárokból mélyen kiábrándult Heine elismerő méltatását?... Azok a szabadon lobogó inggallérok és irtózatosan fiatalon az örökkévalóságba szalajtott viselőjük, az a „sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott arckifejezésű" emberke és azok az utána maradt, „vérrel bemocskolt" irományok számukra nyilvánvalóan többet, mást is jelentettek, mint radikális forradalmi eszméket meglebbentő könnyed, népfis strófákat. Petőfi nemcsak annyi volt, mint amennyinek látszott. És korántsem Petőfi ligetfalui szobra az emlékezés koszorúival Tisztelgés a lánglelkű poéta szobránál pusztán olyan volt, mint amilyennek az évszázados ideológiai rárakódások, az olvasókönyvekben és a nagy számú epigon tollán elkoptatott idilli „népdalai", harcos közéleti költeményei hatása alatt oly méltánytalanul ma már sokszor magunk is hisszük. Az ideológiai ballaszttól alig látjuk már benne a népnemzeti kereteket túlfeszítő európai romantikát (Sőtér István), a francia preabszurdokhoz kapcsolódó szálakat (Lukácsy Sándor), a döblingi Széchenyi kedvenc olvasmányában, a Felhők-ciklus verseiben kavargó egzisztencialista borút, a helyenként József Attilát sejtető, máskor Salvador Dalit idéző képiséget, komorra hangszerelt, dickensi mesevezetésű, ám helyenként igencsak meditatív epikus főművének, Az apostolnak filozofikus-pszichologikus mélyrétegeit. Nem tulajdonítunk különösebb figyelmet a költő művészi-emberi önvallomásának sem, amikor ilyeneket ír: Hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda (...) Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember is meghasonlott önmagával." „Minden egész eltörött" ahogyan mintegy hat évtized múlva Ady fogalmaz. A Petőfire egyébként ugyancsak jellemző biedermeier derűtől nem látjuk az olyan verseket, mint az ifjúházas korában, nem sokkal a Szeptember végén után írt A szerelem országa című opus, melynek zárósorai így hangzanak: „De mindenütt a régi látomány: / Dúlt arcok és öngyiíkolás!... / Csupán csak a táj és az ég mosolygott." Elhitették velünk, hogy Petőfi egyszerűen önazonos, hogy költészetében nyoma sincs a tétovázó, önmagán babráló szellem kétségeinek, hiszen ő az, aki - talán Lord Byron, Shelley vagy Heine hatásának is köszönhetően, ám teljességgel sajátságos módon - a magyar költészetben először állítja a figyelem középpontjába az „én"-t, mégpedig egy végtelenül nyitott, gáncstalan és kristálytisztának mutatkozó „én"-t. Csakhogy jegyezzük meg fokozott nyomatékkal - azért mégiscsak: „költői én"-t. És „költői én"-nek sem valami együgyű módon egyneműt, hanem na... életében mégis az a néhány Pozsonyban töltött hét a fordulópont. gyon is összetettet, olyat, ami az örökkön kereső, önmaga szerepét, lelki karakterét folyton kutató szabad szellemet jellemzi. Hitetlenkedve, oskolás letargiába burkolózva olvassuk a világirodalmi látókörű Németh Lászlót is, amikor azt írja, hogy „a naiv, ösztönös, gyermeki s még isten tudja, milyen Petőfi, halladan ökonómiával, tervszerűséggel és előrelátással dolgozó fölfedező volt". Bizony, a szellem szabadsága mellett a szabadság szomorúsága is ott csimpaszkodik azokon a kihívóan lobogó inggallérokon. És számos, az érdeklődés homlokterébe soha be sem került verse bizonyítja, hogy ez a szomorúság nem is igen rejtőzködik. (Dömötör Ede felvételei) De most még az ingétől megfosztott költő holtteteménél állunk. Elrévedve nézzük a távolodó kozákok nyeregkápái alól ki-kivillanó inggallérokat, melyekben a forradalom lánglelkű költőjét számosan, sok helyütt, sokáig felismerni vélték. A becses férfiing, mely a letiport szabadságharcnak, a nemzeti, polgári és egyéni önmegvalósításnak talán legkifejezőbb szimbóluma, hol „deszkát áruló székely legény, hol „drótostót álruhában" baktató vándor, hol éjjeli szállást kérő utazó, hol meg szibériai ólombányában sínylődő hadifogoly alakjában jelenik meg a szabadságvárók képzeletében. De csak az elrabolt, és azóta is visszavágyott magatartásforma megtestesülését látják Petőfi képében megjelenni a szabadságszerelem csalóka laterna magicájában. Az a Petőfi nincs többé! És nincs sírja sem, ahol a közéleti kegyelet az önsorsrontó honfiúi mélabú krokodilus könnyekkel öntözött malomkeréknyi koszorúit elhelyezhetné, mint ahogy szülőhelye sem egészen bizonyos. Az a Petőfi sincs sehol! Ámde él a verseiben ezer alakváltozatban elénk villanó, lebukó, s újabbnál újabb modulációkban felbukkanó, s a szellemi szabadság keresésére fordított irdatlan energiák mozgatásában mégis egységes „költői én" Petőfije. Az a Petőfi még ma is itt van közöttünk! Elhangzott 1999. július 29-én Pozsonyban, a ligetfalui Petőfi-szobor ünnepélyes koszorúzásakor Az 1848/49-es forradalom csodálatos kantusa