Új Szó, 1999. július (52. évfolyam, 149-175. szám)

1999-07-17 / 163. szám, szombat

ÚJ SZÓ 1999. JÚLIUS 17. A TÉMA: EMBER A HOLDON g A HOLDRASZÁLLÁS ELŐZMÉNYEI Apollo-1: Katasztrófa a próbapadon 1966 végére az amerikaiak készen álltak az új űrhajó első, sze­mélyzettel végrehajtandó próbarepülésére. A legénység (Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffe) feladata az Apollo anya­űrhajó kipróbálása lett volna Föld körüli pályán. Sajnos, 1967. ja­nuár 27-én az indítópadon álló Apollo-űrhajóban próba közben halálos baleset történt. Az Apollo-kabinban az egyszerűség és a súlymegtakarítás kedvéért tiszta oxigén légkört alkalmaztak. Grissom parancsnok széke közelében rövidzárlat keletkezett, majd gyorsan terjedő tűz ütött ki. Mint az utólagos vizsgálat kiderítette, a sok gyúlékony anyagot is tartalmazó kabinban a tűz miatt kelet­kező szén-monoxid okozta az űrhajósok halálát. Az egész 18 má­sodpercig tartott. Az égési sérüléseket az űrhajósok talán túlélhet­ték volna. Az összeégett kabinban egyedül a papírból készült repü­lési dokumentáció maradt épen. Csak a széle pörkölődött meg kis­sé... A balesetet követő vizsgálat után számos javítást és átalakítást végeztek az anyaűrhajón. Az első, emberrel végrehajtott Apollo­űrrepülés mindezek miatt másfél évet késett. Apollo-4, 5, 6: Próbák földközelben 1967 és 1968 folyamán - ember részvétele nélkül - kipróbálták a Saturn-V rakétát és az anyaűrhajót (Apollo-4, 6) a parancsnoki ka­bin hővédő pajzsának viselkedését a 2. kozmikus sebességet (11,2 km/mp) szimuláló rakétás gyorsítás után (Apollo-4). Sor került a holdkomp első startjára is (Apollo-5). A 110,6 méter magas, 2,9 mil­lió kg indítási tömegű Saturn-V rakéta erejéről csak egy adat: a haj­tóművek beindításakor a lökéshullám és a rázkódás összedöntötte a CBS televízió 5 kilométer távolságban lévő közvetítőstandját! Apollo-7: Az anyaűrhajó berepülése 1968. október 11-én a Saturn-IB rakétával indult a világűrbe az el­ső, már ember vezette Apollo-űrhajó. A legénység (Walter Schirra, Donn Eisele és Walter Cunningham) feladata az anyaűrhajó bere­pülése volt. Tizenegy napos útjuk során kipróbálták az anyaűrhajó rendszereit és manőverezőképességét, valamint űrrandevút hajtot­tak végre az S-IVB rakétafokozattal. Először sugároztak tévéközve­títést amerikai űrhajó fedélzetéről, s a feladatokkal túlterhelt le­génység először keveredett vitába az irányítószemélyzettel. A Saturn-V hordozórakéta impozáns látványa (Archívumi felvétel) Neil Armstrong, az Apollo-11 űrhajósa: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek." Az űrhajósok még holdautót is szereltek A legelső ember a Holdon Az Apollo-11 után még öt sikeres expedíció következett, ám az Apollo-13-at majdnem végzetes baleset érte Július 20-án lesz 30 éve, hogy az első ember leszállt a Holdra. E fantasztikus fegy­vertény az 1961-ben meghir­detett amerikai Apollo­program kicsúcsosodásának számított, amelyet még to­vábbi 5 sikeres holdraszállás követett. HÍRÖSSZEFOGLALÓNK Az elsőként a Holdra lépő embernek a NASA Gus Grissomot jelölte ki. Grissom 1967-ben bekövetkezett halála és a rendkívül bonyolult program várható nehézségei azon­ban arra késztették a NASÁ-t, hogy az 1967-ben kijelölt hat legénységet (vagyis tizennyolc űrhajóst) menet­rendbe állítsa, és nejelöljön ki külön leszállólegénységet. A soron levő Neil Armstrong kiváló tesztpilóta­ként és kipróbált űrhajósként reme­kül teljesítette a rendkívüli felada­tot. Ha azonban a program valami­lyen problémája miatt az első leszál­lás későbbre tolódott volna, Pete Conrad, a következő legénység pa­rancsnoka lett volna az első Holdra lépő ember. 1969. július 16-án elér­kezett a történelmi nap: először in­dultak emberek a Holdra! Neil Armstrong, Michael Collins és Ed­win Aldrin útja a Holdig zavartalan volt. Az űrhajórendszer a Hold mö­götti fékezőmanőver után előbb el­liptikus, majd pályamódosításokkal 111 kilométer magas körpályára állt. A szokásos ellenőrzések után Armstrong és Aldrin átszállt az Eagle (Sas) elnevezésű holdkomp­ba, majd leváltak a Columbia hívó­jelű anyaűrhajóról, amelyet ezután Collins egyedül irányított. A hold­komp előbb átmeneti pályára állt, 15 kilométerre megközelítette a Holdat, majd megkezdték a féke­zést a leszállófokozat hajtóművével. A Földön mindenki lélegzet-visz­szafojtva hallgatta, ahogyan Aldrin bemondta az egyre csökkenő sebes­ségi és magassági adatokat. Arm­strong kézi vezérléssel átemelte a holdkompot a 200 méter átmérőjű West-kráter fölött, hogy sima tere­pen szállhasson le, miközben már ** • % Armstrong és Aldrin, az Apollo-11 két űrhajósa a Holdon kitűzi az amerikai zászlót (ČTK/AP-felvétel) csak 30 másodpercre elegendő üzemanyaguk maradt. 1969. július 20-án 20 óra 17 perc 43 másodperc­kor (greenwichi idő szerint) végre elhangzott Armstrong parancsnok várva várt bejelentése: „Houston, itt a Nyugalom tengere-bázis. A Sas le­szállt." A parancsnok szívverése ek­kor százötven volt percenként. A le­szállóhely koordinátái: 0 fok 40,2' északi szélesség, 23 fok 29,2' keleti hosszúság, a Nyugalom tengere dél­nyugati részén. Az első leszállóhely kiválasztásakor a sík, biztonságos terep volt a fő szempont. A repülési terv szerint a leszállás után pihenő következett volna, de az izgatott űr­hajósok kérésére előrehozták a űr­sétát. Alig néhány órával a leszállás után, 1969. július 21-én 2 óra 56 perckor Neil Armstrong, az első em­ber, aki Földön kívüli égitestre tette a lábát, kilépett a Holdra. Ekkor hangzott el a nevezetes mondat: „Kis lépés egy embernek, de hatal­mas ugrás az emberiségnek." Húsz perccel később Aldrin is elhagyta a holdkompot. Az űrhajósok tevé­kenységét egy kamera segítségével az egész világon egyenes adásban közvetítették. Az asztronauták megállapították, hogy a talajt né­hány centiméter vastagságú por (regolit) borítja. Összesen 21 kilogrammnyi talajmintát gyűjtöt­tek. Üzembe helyezték az EASEP (korai Apollo tudományos kísérleti csomag) nevű műszeregyüttest. Aldrin kipróbálta a felszíni járás kü­lönféle módjait, hiszen egy esetle­ges bukásának súlyos következmé­nyei lehettek volna. Armstrong pe­dig meglátogatta és lefényképezte a 60 méterre levő Little West-krátert. A két űrhajós összesen 2 óra 31 per­cet töltött el a holdkompon kívül. A holdkompba visszatérve megpró­báltak aludni (kevés sikerrel). Miu­tán a Holdon 21 órát és 36 percet tartózkodtak, bekapcsolták az indí­tórakétákat, majd a felszállófo­kozattal sikeresen visszatértek a Collins vezette Columbiához. A dokkolás után átrakták a kőzetmin­tákat és a szükséges felszereléseket az anyaűrhajóba, majd leválasztot­ták a holdkompot (ennek becsapó­dásával „mesterséges rengést" kel­tettek a Holdon). Végül az expedí­ció résztvevői a főhajtómű beindí­tásával visszaindultak a Földre. A parancsnoki kabin sikeresen le­szállt a Csendes-óceánra, ahol a Hornet repülőgép-anyahajó vette fedélzetére a biológiai védőfelsze­relésbe öltözött űrhajósokat, akik ezután még 18 napot karanténban töltöttek az esetleges fertőzésve­szély miatt. A holdporban azonban életnek a nyomát nem lelték a kuta­tók. Az első holdexpedíció emléké­re a leszállóhely latin nevet kapott: Statio Tranquillitatis. Csak három olyan ember van, akiről a Hold lát­ható oldalán még életükben krátert neveztek el. A leszállóhely közelé­ben levő három kis kráter neve: Armstrong, Collins és Aldrin. HÍRÖSSZEFOGLALÓ 1969. november 14-én indult az Apollo-12 jelzésű második holdex­pedíció. Feladatuk többek között annak bizonyítása volt, hogy az Apollo-rendszerrel rendkívül pon­tosan le lehet szállni a Hold egy meghatározott pontjára. A legény­ség - Pete Conrad, Richard Gordon és Alan Bean - útja zavartalan volt. A Hold körüli pályára térve Gordon egyedül maradt az anyaűrhajóban, Conrad és Bean pedig olyan ponto­san szállt le az Intrepid (Rettenthe­tetlen) nevű holdkomppal a meg­adott helyen, hogy távolságuk az 1967-ben leszállt Surveyor-3 mű­holdtól mindössze 160 méter volt! Conrad a következő szavakkal lé­pett a Hold felszínére: „Lehet, hogy ez egy kis lépés volt Neilnek, de nagy lépés nekem!" Az expedíció so­rán körbejárták a leszállóhely két fő kráterét, talajmintákat vettek, fény­képeket készítettek. Végül behatol­tak a nagyobbik kráterbe, amelynek belső lejtőjén állt a Surveyor-3. A szondát elérve fényképeket készí­tettek, majd leszerelték a kiszolgált űrjármű tévékameráját és ásókarját, hogy visszahozzák a Földre. Érde­kesség, hogy a Surveyor kameráján lévő Streptococcus mitis baktériu­mok túlélték a szonda felbocsátása előtti hősterilizálást, valamint a Holdon eltöltött két és fél évet, így „ők" voltak az első földi élőlények, „akik" eljutottak a Holdra! 1970. április 11-én már az Apollo­13 indult a Holdra. A start előtt né­hány nappal rubeola miatt változ­tatni kellett a kijelölt legénységen. Így az Odyssey (Odüsszeia) nevű parancsnoki egységben végül James Lövell parancsnok és Fred Haise holdkomppilóta mellett Jack Swigert, a parancsnoki egység tarta­lék pilótája indult útnak. Már 329 000 km-re eltávolodtak a Földtől, amikor a houstoni irányító központ kérte az oxigéntartályok ellenőrzé­sét. A két oxigéntank hőmérsékletét szabályozó fűtőszál bekapcsolása­kor azonban robbanás rázta meg az űrhajót. Az energiaelosztón a fe­A holdautóval elért se­bességi rekordjuk 17,7 km/óra volt. szültség gyorsan esett, megszólal­tak a riasztójelzések, az űrszerel­vény imbolygott, s az ablakon kinéz­ve hópehelyszerű, villódzó fény­pontokjelezték, hogy gáz szökik a műszaki egységből. Az anyaűrhajó rövidesen üzemképtelenné vált. Az űrhajósok életveszélybe kerültek! A három űrhajós átköltözött a hold­kompba, megkerülte a Holdat, a visszaúton a hőmérséklet 4 fokra süllyedt, vészes vízhiány fenyege­tett, Haise belázasodott, s csak a leg­szükségesebb berendezések mű­ködtek... 1971. január 31-én az Apollo-13 műszaki hibáját követő vizsgálat és a szükséges módosítások elvégzése után indult el a következő holdex­pedíció Alan Shepard, Stuart Roosa és Edgar Mitchell részvételével. A fő tudományos célt elérték: mintákat vettek a kráter peremét alkotó fehér sziklákból, amelyek a kráter kelet­kezésekor a mélyből kerültek a fel­színre. 1971. július 26-án indították el az Apollo-15 űrhajót, David Scott, Alfred Wordén és James Irwin űrha­jósokkal a fedélzeten. A Hold körüli pályán maradó Wordén már igazi orbitális obszervatóriumot működ­tetett. Scott és Irwin a Falcon (Só­lyom) elnevezésű holdkomppal cso­dálatos szépségű tájra szállt le a Mare Imbrium keleti öblében. A kül­detés fő célja az Imbrium-medence peremhegységek és a viszonylag fia­tal Hadley-ároknak a geológiai vizs­gálata volt. Az expedíció során - az Apollo-program során először - há­rom autós kirándulást tettek. 1972. április 16-án indult a követ­kező expedíció, az Apollo-16. Célja a Hold felföldjeinek vizsgálata volt. John Young és Charles Duke két friss becsapódásos kráter között szállt le, a Descartes-krátertől északra, míg Thomas Mettingley maradt az anyaűrhajón. A „holdjá­rók" három autóútjukon kőzetmin­tákat gyűjtöttek egy hegyoldalon. Young pormintát vett egy kisebb szikla árnyékos mélyedéséből. A holdautóval elért sebességi rekord­juk 17,7 km/óra volt. Az Apollo-16 a legősibbb, 4,2 milliárd éves kőzet­mintákkal tért vissza a Holdról. 1972. december 7-én az Apollo-17 rendkívül felkészült legénység in­dult útnak: Eugene Cernan, Ronald Evans és Harrison Schmitt. Az utol­só leszállóhelyet igen gondosan vá­lasztották ki: egy 2000 méter magas hegyekkel körülvett szűk völgy volt a Mare Serenitatis (Derültség Ten­gere) délkeleti peremvidékén. Cernan és Schmitt a Challenger (Ki­hívó) nevű holdkomp fedélzetén si­keresen ért talajt a völgy közepén. A geológus Schmitt volt az első - és egyelőre az utolsó - tudós, aki a Hold felszínére lépett. A holdautó­val megtett három útjukon az űrha­jósok minden feladatukat teljesítet­ték: a Déli-masszívum lábánál levő Nansen-kráternél elértek egy hegy­csuszamlást, mintátvettek a Shorty­krátemél talált narancsszínű talaj­ból, és felhajtottak az Északi-masz­szívum oldalán ahhoz a hatalmas sziklatömbhöz, amely a hegyről le­gördülve széles nyomot hagyott, és öt darabra hasadva állt meg. „Ez egy geológus számára paradicsom" ­lelkendezett Schmitt. Még autót is szereltek: John Young instrukciói alapján kijavították a holdautó el­tört „sárhányóját". Az űrhajósok 110 kilogramm kőzetmintával meg­rakodva tértek vissza az America nevű anyaűrhajóhoz. Az utolsó holdexpedíció 301 óra 51 perc 59 másodperc űrrepülés után szállt le a Csendes-óceánra. A politikai indíttatású Apollo­program a kitűzött cél eléréséig, va­gyis az első leszállásig főleg techni­kai jellegű volt. Kiemelkedő az a ha­talmas minőségi változás, amelyet a program utolsó három repülésén el­értek. Az űrhajósok nemcsak átvitt, hanem valós értelemben is mara­dandó nyomot hagytak maguk után, hiszen lábnyomaik évmülió­kig megmaradnak a Hold porában... Apollo-8: Indulás a Naprendszerbe 1968. december 21-én hagyta el az első űrhajó a Föld környezetét. Ez volt egyben a Saturn-V rakéta első indítása emberekkel a fedél­zeten. A merész vállalkozás célja a Hold körülrepülése volt. Frank Borman, James Lövell és William Anders még nem vitt magáva holdkompot. A cél a szovjetek megelőzése volt, ugyanis az USA­ban akkor még nem tudták, hogy Alekszej Leonov és Oleg Makarov az ember nélkül repülő Zond-6 korábbi, sikertelen útja miatt lemaradt a Hold megkerüléséről. Az amerikai legénység 3 nap alatt ért el a Holdig. Az Apollo-8 tíz fordulatot tett meg a Hold körül. Felejthetetlen élmény volt, amint az űrhajósok tévéközvetí­tésben mutatták be a sohasem látott tájakat. Apollo-9: Főpróba a Föld körül 1969. március 3-án kezdődött az a 10 napos kísérlet, amelyben először alkalmazták a holdexpedíció teljes rendszerét. James McDivitt, David Scott és Russell Schweickart százötvenegy Föld körüli fordulat során szimulálta a holdutazás fázisait. Schweickart a holdkomp ajtaján kilépve 37 perces űrsétán próbálta ki a Holdra tervezett űrruhát. Később a holdkomp - McDivitt és Schweickart irányításával - levált az anyaűrhajóról és önálló repülést végzett. Apollo-10: Előkészület a leszállásra 1969. május 18-án Thomas Stafford, John Young és Eugene Cernan indult Hold körüli útra. Ez a második Hold-expedíció már 31 fordulatot tett meg a Hold körül. Szétválasztották az űrhajót, majd Stafford és Cernan a holdkomppal 15 km-re közelítette meg a felszínt. A holdkomp négy önálló fordulat után tért vissza a Young vezette anyaűrhajóhoz, és sikeresen összekapcsolódott ve­le. Az űrhajósok nagyszámú felvételt készítettek a már kiválasztott leszállóhelyről és a Hold egyenlítői vidékéről. A későbbi expedíci­ók navigálásának javítása érdekében nagy pontossággal mérték az űrhajó pályaadatainak a felszín alatti tömegkoncentrációk okozta változását. Az Apollo-10 útjának sikeres befejezése után a NASA vezetői bejelentették: a következő expedíció leszáll a Holdra! Az oldalt szerkesztette Sidó H. Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom