Új Szó, 1999. június (52. évfoyam, 124-148. szám)

1999-06-24 / 144. szám, csütörtök

12 KULTÚRA ÚJ SZÓ 1999. JÚNIUS 24. Mi ösztönözze a fiatal szlovákiai magyar színészeket? A „ragyogó" gázsi? Az állandó tájolás? Vagy talán az időről időre megjelenő ledorongoló kritika? Elmélkedés színházról és egy színikritikáról Ej, de szerencsétlen helyzetben van a színész! Vége az előadásnak, a függöny legördül, felcsattan a taps - ez jó! De ha csak tessék-lássék ütődnek össze a tenyerek, az bizony baj! Mi történt? Lusta a közönség? Nem értette meg az előadás koncepcióját? Talán bennem, a színészben van a hiba? NYÍLT LEVÉL Az lehetetlen! Én mindent megtettem, éjt nappallá téve csak a szerepre készültem. Ezt bizony most azonnal el is mondom a közönségnek! Kilépek a függöny elé, és megmagyarázom a nagyérdeműnek, hogy amit a színpadon elkövettem az miért szép és miért jó, s hogy alakításom „abszolút mai", „abszolút karakterisztikus", és hogy egyedül ő, a közönség nincs azon a szinten, hogy felfogja az én ólommal átszőtt barna hangom által tolmácsolt szerzői-eszmei, művészi-társadalmi mondanivalót. Igen, kilépek és megmagyarázom! Pontosabban megmagyaráznám! - de nem tehetem. Nem úgy a kritikus! Megjelenteti elismerő vagy dörgedelmes színikritikáját, s ha valaki netán válaszként leírja a cikkel kapcsolatos észrevételeit, egy hét múlva megjelenteti azt is. Egyúttal, lépéselőnyét kihasználva, még aznap, ugyanazon az oldalon kifejti véleKomáromban, Rozsnyón, sőt az egyik kassai előadáson is, felállva tapsolta meg a közönség a Bunburyt. Mit gondolhat ezek után Ő a Néző - kificamodott az ízlése? Józsi és Feri az éttermi asztalnál az étlapot böngészi: - Józsi, te mit rendelsz? - Nem is tudom... én még soha nem ettem tökfőzeléket, hát megkóstolnám. -Tökfőzeléket?! Én egyszer ettem, de hányingerem volt tőle! Találós kérdés: Rendel-e ezek után Józsi tökfőzeléket?! Nem értem: hogy mit keres az említett kritikában a „nadrágletolásról, zsidózó-buzizó, vagy erőltetett szóvicceken alapuló humor"-ról szóló kitétel. Mert hogy a Bunburyben senki nem tolja le a nadrágját, az biztos! A Kakuk Marciban viszont annál több a bugyi-lehúzás és a nemi szervekre való erős összpontosítás. Lehet, hogy prűd vagyok, de én bizony nem Az erényekről és a hiányosságokról kellene, hogy szóljon a kritika! „röhögtem" (úgy mint a „harminc éwel ezelőtti közönség"), de még csak nem is nevettem! Megsúgom, nem voltam egyedül. Sőt: a „Marci" próbafolyamata alatt éppen Kassán tartózkodtam, és a színészA Hegedűs a háztetőn egyik jeleneti ményét, megmagyarázva a dőre olvasónak, hogy ő, a kritikus az, akinek a véleménye az egyedüli mérce: ehhez igazodjon színház és közönség! Kohn áll a zsinagóga előtt, félhangosan morfondíroz: „Nem értem, nem értem!" Arra jön a rabbi, megszólítja Kohnt: „Mi van fiam, mi a baj?" „Nagy baj van rabbi - mondja Kohn. - Nem értem" „Hát mondd el fiam, majd én megmagyarázom." Mire Kohn: „Jaj, rabbi, megmagyarázni én is tudom, de nem értem!" Nem értem: hogyha a kritikus „...rosszat csak akkor ír valamiről, ha nagyon muszáj, ezért is hagyta kritika és recenzió nélkül az ominózus Bunburyt...", akkor hogy kerül a Kakuk Marci-előadásról írt kritikába a „rémálomról" szóló fejezet?! Talán a szerző úgy érezte, hogy ezt pont most, pont itt, ezen a helyen „nagyon muszáj"?! Nem lett volna etikusabb és célszerűbb inkább megírni azt a bizonyos rossz kritikát? - természetesen elemezve és megindokolva, mi is az, ami „heves tengelykörüli mozgásokra kényszeríti sírjában Oscar Wilde-ot"? Szakszerű véleményével talán felkeltette volna a közönség kíváncsiságát, s eljöttek volna a színházba egy jót „rémálmodni". De így épp a fordítottját érte el: a Kakuk Marci-kritika megjelenésének másnapján 2 autóbusznyi közönség mondta le a Bunburyt! Vagy talán ez volt a cél? Jóindulatúan föltételezem, hogy nem! Megjegyzem, nem egy alkalommal (Archívumi felvétel) kollégák bizony viszolyogtak ezektől a „művészi megoldásoktól"! „Zsidózás-buzizás" nem hangzott el egyik előadásban sem, ám, hogy ne hiányozzon, azért közöltem a közismert Kohn-rabbi viccet. Hátha valaki „röhög" majd rajta. Ami az „erőltetett szóvicceken alapuló humort" illeti, a Bunbury bizony nem az! Hiszen O. Wilde teremtette meg azokat az alapokat, melyekre később G. B. Shaw épített. Igaz, ez az előadás szövegcentrikus, (de végképp nem erőltetett), melyben nem a cselekmény, hanem a helyzet és az abból adódó szöveg köti le a néző figyelmét. Más „dimenzióba" való áthelyezés nélkül ez határozza meg az előadás stílusát. Megjegyzem, a Kakuk Marci sem „erőltetett szóvicceken alapuló humor"! - akkor meg minek a kritikában a fenti kitétel? (Színházi törvény: ha egy darabban szerepel egy pisztoly, annak az előadás végéig el kell sülnie!) Nem értem, hogy az Örkény által színpadra alkalmazott „Marci házasodása körüli hercehurca" hogyan vált a „világ leggroteszkebb népszínművévé"?! Ahogy Örkényt, a magyar abszurd dráma jeles képviselőjét (írásai révén) ismerem, most szerényen és restelkedve hajtja le a fejét: hol vannak hát az 1840-es évektől a századfordulóig élt jeles képviselői a színjátéktípusnak - Szigligeti, Csepreghy, Tóth Ede?! Ezzel persze nem vonom kétségbe Örkény ragyogó drámaírói képességét, sőt! Nem értem, hogy a „Kurt Weilt idéző zenei megoldások" Vlastimil Tichý és zenekarának, vagy pedig Tisztelt újságírók, rádiósok, tévések! Ha vannak jó ötleteik dramaturgiai tervről, színházi szervezésről, propagációról: arról, hogy fiatal színészeink ne szökdössenek át magyarországi színházakba, osszák meg velünk! Közösen talán rájövünk, hogyan lehet a rosszból jó, s a jóból még jobb! Jöjjön el hozzánk Ön is, kedves Juhász Katalin, várjuk! Hallottam a rádióban a „Szőrös kő"-vel kapcsolatos beszélgetést, melyben kifejti elképzeléseit egy színvonalas szlovákiai magyar irodalmi, kritikai, színházi folyóiratról. Szép tervei vannak! Tiszta szívből kívánom, hogy valóra váljanak! a „zenéért felelős" Szakcsi Lakatos Bélának köszönhetők-e? Nem értem, hogy „a tipikus vígjátéki figurák karikaturisztikus megjelenítése" hogyan egyeztethető össze az „abszolút realista karakterekkel"?! És végül a címről: miféle új dimenziót fedezett fel az előadásban a cikkíró?! Ennyit hát kedves Juhász Katalin az Ön kritikájáról. Ismétlem: a kritikáról - nem a Thália Színház Kakuk Marci szerencséje című előadásról. Mint látja, a dolgok megmagyarázására én is képes vagyok, ami persze nem jelenti azt, hogy mindenben nekem van igazam. Mert, hogy ha nekem nem ízlik a tökfőzelék, nem biztos, hogy az rossz, más még szeretheti. Ha Ön nem magyarázta volna meg B. Siposs Ildikónak, hogy mekkorát téved, én sem fogtam volna tollat a kezembe. Megvallom a kassai Thália Kakuk Marciján én is nagyon jól szórakoztam. Mint minden színházi produkciónak, ennek is megvoltak az erényei, de megvoltak a hiányosságai is - akárcsak a komáromi Bunburynek! Nos, ezekről az erényekről és hiányosságokról kellene, hogy szóljon a kritika! De nemcsak a hiányosságokról, mert a sok, nem mindig indokolt, elmarasztaló vélemény elfojtja a színész alkotóképességét. A színész sikerének vagy bukásának mércéje elsősorban a közönség, melynek véleményét bizonyos mértékig kell, hogy a kritikus is figyelembe vegye. Szerencsétlenebb az az eset, ha a kritikus véleménye merőben eltér a közönségétől. Sajnos ez elég gyakran előfordul. Ám a legnagyobb szerencsétlenség abban rejlik, hogy csak egy (!) magyar napilap, az Új Szó foglalkozik színikritikával, tehát csak egy vélemény jelenik meg. (Igaz, hébe-hóba az IFI-ben is megjelenik egy-egy beszámoló. A Komáromi Lapok rendszeresen közöl színikritikát, de ugye ez nem országos sajtótermék.) Ennyi marad meg az utókor számára a két nyomorúságos körülmények között is alkotó munkát végző szlovákiai magyar színház színészéből. Talán nem is írtam volna, hiszen megszoktam, hogy az utóbbi években a Jókai Színházról elvétve sem jelent meg érdemleges méltatás. Hogy mégis tollat ragadtam, arra Juhász Katalin „megmagyarázó" cikkének utolsó előtti mondata késztetett: „Nincs szándékomban összeugrasztani a két színházat, örülök, ha bármelyik társulat maradandót hoz létre. (Erre egyébként az utóbbi időben Kassán láttam több példát.)" Érdekel, mi az az „utóbbi idő" melyet színikritikai tevékenysége felölel, s ez idő alatt hány darabot látott a Jókai SzínAz Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak címszerepét, Karnyónét alakító Petrécs Anna a darab egyik jelenetében (Salát Richárd felvétele) Tisztelettel, és akár hiszi, akár nem, szeretettel: DRÁFI MÁTYÁS Hazudj igazat - Bunbury (Varsányi Mari, Benkő Géza és Stubendek Katalin). A kritika által ugyancsak ledorongolt, de a közönség által megtapsolt előadás egy részlete (Ladislav Vallach felvétele) ház előadásában? Mert, ha Kassán látott több maradandó értékű előadást, akkor Komáromban nyilván kevesebbet! Melyik az a kevés, legalább egy, amelyet a komáromi társulattól érdemesnek talált volna a megemlítésre, s ha volt ilyen, miért nem említette meg?! (Miért csak a „rémálmot" kellett megemlítenie?!) Örülök, hogy nincs szándékában összeugrasztani a két társulatot, de ez nem is sikerülne. Mi tiszteljük egymás mukáját, ha lehet, segítjük egymást, és ezt egy újságcikk nem tudja megbontani. Kedves Juhász Katalin! Higgye el, hogy nem sértődtem meg, hisz személy szerint nincs miért. Nem is haragszom. Csupán rosszul esik, hogy egy kritika kapcsán „leírja" egy színház produkcióját, és ezzel - lehet, hogy akaratlanul - elijeszti a közönségünket. Példa erre a kritika megjelenésének másnapján a foghíjas nézőtér. Aki viszont nem hagyta magát befolyásolni és eljött, az előadás végén állva-tapsolva köszönte meg az előadást, jelezve, hogy neki bizony „ízlett a tökfőzelék"! Nem ismerem Önt személyesen. Tudom, hogy megjelent két verseskötete, és hogy Ön a „Szőrös kő" c. folyóirat főszerkesztője, valamint azt, hogy színházi kritikát most olvastam Öntől először. (Lehet, hogy írt, és meg is jelent, de én még nem olvastam, legyen ez az én bajom!) Nem tudom, hogyan viszonyul általában a színházhoz. Bánt, hogy bemutatóink után, amikor a szlovákiai magyarság képviselőinek illene együtt ünnepelni az új produkció sikerét, vagy együtt búsulni a sikertelenség felett, a sajtó képviselői szinte rohannak az autóik felé, nehogy valamelyik színésszel találkozniuk kelljen (tisztelet a kivételnek)! Kérdezem én: hol a rádió, hol a tévé, hol a sajtó? Hol a Csemadok és a többi magyar intézmény képviselője? Hangsúlyozom: a bemutató előadásról és az azt követő baráti összejövetelről van szó, magáról az eseményről! S e baráti összejövetel során elbeszélgethetnénk dramaturgiáról, rendezésről, színészi munkáról, sajtóról, politikáról, könyvkiadásról, képzőművészetről és sok egyébről. (Mint ahogy ez valamikor régen, vagy harminc éwel ezelőtt szokás volt). Akkor talán az olvasó is többet tudna meg rólunk. Legalább annyit, mint a külföldi művészekről. Megtudhatná például, hogy abban a magyar filmben, melyben az általam is kedvelt szerb Dzsoko Roszics szerepel, két komáromi színész is játszik, de játszanak színészeink olasz, osztrák filmekben is. Megtudhatta volna, hogy a Thália egyik nyáron végigjárta Magyarország majd összes várszínházát (Segítsd a királyt), s hogy a Jókai Színház Bécsben is tartott előadásokat (Hyppolit, a lakáj). Tudhatnák, hogy vannak köztünk színészek, akik önálló műsoros estet mutattak be Párizsban, New Yorkban, Münchenben. Megtudhatná a kedves olvasó továbbá azt is, hogy az idei kisvárdai felsztiválra nem mi neveztük be a „Hyppolitot", hanem a szervezőbizottság hívott meg bennünket, versenyen kívül, csupán a szórakoztatás kedvéért. (Úgy látszik, ott sem vetik meg a tökfőzeléket!) Megtudhatná azt is, hogy egynéhány helyen inkább magyarországi színház produkcióját veszik meg annak ellenére, hogy a mi színházaink műsorán is sikerrel szerepel (igaz, nem fővárosi színészek énekelnek ,,playback"-ről). Sajnos nem tudják, mert a médiák mostohagyermekként bánnak velünk. Mi ösztönözze hát a fiatal szlovákiai magyar színészt? Talán a „ragyogó" színházi fizetés? Az állandó tájolás? Vagy tán az időről időre megjelenő ledorongoló kritika?! Miből merítsen energiát, mitől lelkesedjen? Mert ha az írásokban érezhető volna a segíteni akarás, a féltés, a szeretet - azmásIDe így?! Én a 40 éves színészi pályafutásom alatt már megedződtem. Részem Komáromi színészek is játszanak külföldi filmekben. volt jóban, rosszban, sikerben, bukásban, több elismerésben, mint elmarasztalásban. A sajtó sem volt hozzám fukar. Amit egy szlovákiai magyar színész elérhet, elértem (a munkánkat megbecsülő fizetésen kívül!). De itt és most a Jókai Színházról (nem kizárólag) van szó, s azokról a tehetséges fiatalokról - Mokos Attilákról, Benkő Gézákról és az utánuk következőkről -, akik hajlandók felvállalni ezt az inkább keserű, mint édes nemzetiségi színészsorsot, és nem futnak el, pedig megtehetnék. Egy vidéki magyarországi színháznál ugyanúgy kapnának szerződést, mint akik már elmentek. De mi lesz, ha mind megkeseredik és másutt keres boldogulást? Hol van a tűrőképesség határa az ő idealizmusuk és a realitás taszítása között? Féltem ezt a színházat, hiszen az egész életemet neki szenteltem.