Új Szó, 1999. június (52. évfoyam, 124-148. szám)

1999-06-09 / 131. szám, szerda

ÚJ SZÓ 1999. JÚNIUS 1857. KULTÚRA E Életről és halálról, szenvedélyről és szenvedésről, elfelejtett és begyógyulatlan sebekről Nádas Péterrel, a kortárs magyar irodalom egyik legjelesebb egyéniségével Sűrű lombok mögött Mindenkinek a maga csendjét, a maga szenvedését, a maga szerelmét, a maga halálfélelmét ajánlja Nádas Péter. Közben elmondja azt is, amit ő érez. Az ő csendjét, az ő szenvedését, az ő szerelmét, az ő halálfélelmét. SZABÓ G. LÁSZLÓ írásaiban háromféleképpen is jelen van. Költőként, tudósként és filozófusként. Tanulmányait vegyipari technikumban kezdte 1956ban, két év múlva azonban már fényképészeti szakmunkástanuló. Előbb fotóriporter, majd újságíró. 1979-ben otthagyta állását, de akkor már kezében az Egy családregény vége című alkotása, amelyről a Neue Zürcher Zeitung kritikusa azt írta: „Ez egy »Nem« kiáltás. Ez a nagypapa »nem«-je az örök zsidó szenvedéstörténetre, de a fiú »nem«-je is a totalitárius elnyomásra. ...Ezzel Simon Péter kilép a történelemből." Esszék, elbeszélések, novellák, színpadi darabok következnek. 1991 tavaszán németül is megjelenik az Emlékiratok könyve. Esszéregénye, az Évkönyv után az Egy családregény végét is németre fordítják. Ez a munkája pár héttel ezelőtt szlovák nyelven is napvilágot látott. írásaival Nádas Péter kezdettől fogva az ár ellen úszott. Ahogy ő mondja: nem ugyanazt tette, mint sokan mások. Keresztbelépett. Hazatérés című esszéjében írja egy helyütt, hogy „A búcsúra, az elmúlás élvezetére hajlamos lelki beállítottságom..." Mit olvas a fejemre? Hogy pár sorral lejjebb már bevallja: „A halált, pedig túlságosan félem..." Nincs egy kis ellentmondás a két idézet között? De a mondat teljes egészében úgy hangzik, hogy: „A halált pedig túl ságosan félem, ismerem és remélem ahhoz, hogy élvezzem végtelen telét, bár csodálom zártságát, szigorát, jegességének mérnöki világát." Kiszakítva tehát nem érvényes a gondolat. Nem tudom, mikor írtam ezeket a sorokat, talán harminchárom vagy harmincöt éves lehettem, a halál pedig a legkisebb gyerekkorától foglalkoztatja az embert. Furcsamód, háromés ötéves korunk között már egészen világos képünk van róla. Énnek ellenére nem nagyon tudjuk hova tenni. S amivel most szembesített, az egy fázis. Kacér fázis. Kacérkodás a halállal? Igen. Tizennyolc és huszonöt éves korunk között olyan problémákkal szembesülünk, amelyekkel nem nagyon lehet megbirkózni, mert nincs is rájuk lényeges megoldás, legfeljebb fegyelem és derű. És mit csinál ilyen időszakában az ember? Kóstolgatja a halált. Nagyon sokat gondol az öngyilkosságra. Nem véletlenül vagyunk e téren listavezetők. Valószínűleg osztrák-magyar monarchikus örökség ez is, hiszen az osztrákok is szeretnek öngyilkolni. Én abban a szerencsében részesültem, hogy a klinikai halálból hoztak vissza néhány évvel ezelőtt. Szívinfarktusom volt, szinte úgy rángattak vissza az életbe. Azóta más viszonyban vagyok a halállal, s a tudatom is átrendeződött. Bekerültem ugyanis a halál előszobájába, ami az anyaméh. Tehát abban a pillanatban, amikor meghal az ember, visszatér az első élményéhez, a szülőcsatornához. De a végén, amit nekem már nem sikerült „megélnem", a megsemmisülés van. Ezért nagyon sokan, akiket visszatérítenek, második megsemmisülésről beszélnek. Mi volt erősebb élmény az „előszobában"? Az érzések impulzusa vagy a képek tisztasága? Van a képeknek, a tudatnak és az érzésnek egy furcsa egyidejűsége. Testi érzése ugyan már nincs az embernek, de az, hogy ettől megszabadult, megnyugtató állapot. Az öngyilkosok, állítólag, nem érzik ugyanezt, a visszatérítettek minderről másképp számolnak be, és nem pozitív, hanem negatív előjellel beszélnek róla. Ón meglehetősen korán találkozott a halállal, s ez mint „élmény" meg is pecsételte az életét. Gyakorlatilag kihalt mellőlem az egész családom. Plusz jött a háború, ötvenhat, nagyon sok halál volt körülöttem. Ezt nem könnyű feldolgozni. Ezzel az ember egy életen át küszködik. Ehhez jön még aztán a dolgok egyidejűsége. Hogy miközben mi itt szépen beszélgetünk, nem is olyan messze tőlünk embereket vernek, gyilkolnak, üldöznek. Az események tehát paralel zajlanak, s bár földrajzilag aránylag távol állunk a történésektől, a hatásuk utolér. Ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Ez tehetetlenséget eredményez, és éppen ezért könnyen cinizmushoz vezet. „Egyesek ridegnek, mások kegyetlennek, megint mások tárgyilagosnak szoktak mondani, valójában azonban olyan érzelmes vagyok, mint egy vajas-mézes kenyér..." - írja. Tehát leplezi, milyen is valójában. Félek a szentimentalizmustól, de mint minden ember, én is hajlamos vagyok rá. Az érzelmesség ugyanis védtelenné teszi az embert. A védekezés pedig - „zseniális" pedagógiai ötlet - sok esetben atyai pofonokkal kezdődik. Tehát van egy társadalmi szabályozása az érzelmesség megfékezésének, illetve kordába terelésének. Nekem ilyenben nem volt részem. Én egyetlenegyszer kaptam egy nagy pofont az apámtól. De létezik egyfajta önfegyelmezés is, amikor az ember rájön, hogy nem engedhet állandóan az érzelmeinek. Csak ritka pillanatban, nem akárkinek nyithatja ki a kisajtóit. És akkor is csak óvatosan, hogy bármelyik pillanatban vissza tudja csukni. Ez rengeteg energia. Igen. Mikor, mennyit, kivel, hol, hogyan. Ezt tudni kell. Nem véletlen, hogy élete végén az ember Életrajzi és szakmai adatok Budapesten született 1942-ben Édesapját 1955-ben, édesanyját 1958-ban veszítette el Esti egyetemen filozófiát hallgat, Berlinben a századforduló történetét tanulja 1978 - Füst Milán-jutalom 1980 - Mikes Kelemen-díj 1985 - József Attila-díj 1988 - Déry Tibor-jutalom 1990 - Krúdy-díj 1992-Kossuth-díj 1992 - Ósterreichischer Staatspreis für Europäische Literatúr 1995 - Leipziger Buchpreis is ismerek olyan írót, akit a nyelv visz, nem az érzelem." vagy teljesen bezárkózik, vagy nagyon érzelmes lesz. Vagy mind a kettő együtt. Régebben egyébként sokkal érzelmesebb voltam. Most már nem annyira. Hűvösebb lett? Érzéketlenebb. Azért ír olyan érzékenyen? Maga az írás agymunka is. Mindaz, amiben az ember napközben érzéketlenebbnek mutatkozik, az íróasztalnál máshogy néz ki. Ott kell a végére járni az érzéketlenségnek. Lehet hűvösen, hideg fejjel írni, kikapcsolva mindennemű érzékenységet? Lehet. Az írás erősen szellemi tevékenység. Másrészt meg lehet a nyelvre hagyatkozni. Én is ismerek oiyan írót, akit a nyelv visz, nem az érzelem. Esterházy Péter. Mélyen érző ember, s a prózája is ilyen, de ő maga, nem a személyes pszichológiájára bízza magát, hanem arra a tudattartalomra, amit a nyelv hordoz. És miután a nyelv nagyon sokat hordoz, sőt majdnem mindent, hiszen közös alkotásból és közös tapasztalatból származik, bőségesen lehet rá hagyatkozni. Shakespeare nagyon érzelmes szerző, Racine nem annyira. Ó is érzelmekkel foglalkozik, de inkább csak érzelmi alapállásokkal, s azokkal játszik, mint a dominóval. Én erősen pszichológiai érdeklődésű író vagyok, akinek a fő területe, ha tudományosan akarom meghatározni, az érzelmi reflektivitás. Tehát a pillanat adta érzelmeket és tudattartalmat minél sokszínűbben reflektálni, minél több szem„A film nem az én műfajom..." pontból megvizsgálni. Ami megint csak érzelmi azonosulást jelent azokkal, akiknek a szemével nézem ezt vagy azt. Mesterének Mészöly Miklóst vallja, fiatal éveiben Déry Tibor volt a nagy kedvence. A csehek közül Bohumil Hrabalról és Ladislav Fuksról írt elismerő hangon. Hrabalt inkább Esterházy szereti. Nekem locsog. Értem a locsogását, szórakoztat is nagyon, de rettenetes mennyiségű ismétlés van benne. Engem pedig fáraszt a monotónia. Talán azért, mert én is monoton vagyok. De gazdag is Hrabal, hihetetlenül gazdag. Ezt a teljes közép-kelet-európai káoszt, a dolgok teljes súlytalanságát, jelentésnélküliségét nagyon erősen tudja megragadni. Ami nagyon érdekes: nálunk mélyebb hatása van, mint akárhol másutt. Fuksszal más a helyzet. Ót kevésbé ismerik. Számomra a Mundstock úr és a Változatok sötét húrra a fő műve. Nem A hullaégető. Az mesterséges ötlet. Abban szinte semmit sem adott magából. Matematikus aggyal, nagyon jól megírt könyv az is, csak nem látok benne embereket. Azok képletek. A Változatok... még a Mundstock úrnál is mélyebb. Az egy atmoszféra, fülledt, pállott tenyészet, ami legalább olyan sűrű és tömör, mint Hrabalé, csak az extenzív, Fuksé pedig intenzív. Befelé működik. Fuksnál minden parázslik és fortyog, és nagyon szenvedélyes. Találkoztam vele személyesen is. Bizarr ember volt, aki nagyon nem illett az akkori szürke, kopott Prágá\\ Én nem vagyok bizarr ember, de nagyon szeretem azokat, akik nem férnek bele az általánosan elfogadott képletbe. « ba. Bent lakott a szocialista realizmus egyik panelházában, éppen ezért rettenetesen üdítő volt. Én nem vagyok bizarr ember, de nagyon szeretem azokat, akik nem férnek bele az általánosan elfogadott képletbe. Valószínűleg nekem nincs bátorságom nem beleférni. Fél? Félek kilógni. Ez nem gyávaság. Egyszerűen félénk vagyok. Szerintem Fuks is az volt. Operákat hallgatott, maszkokat gyűjtött, besötétített lakásában különböző fényekkel, rejtett lámpákkal játszott, de a háború sokkját így sem tudta kiheverni. Én is ilyen vagyok, úgyhogy ezt pontosan értem. Filmről és színházról is beszélhetünk. Gaál István Holt vidék című rendezésének ön írta a dialógusait, A Bibilia című novellájából Maár Gyula készített tévéfilmet. Gaál Istvánnak nagyon meg akartam felelni. Kiszuggerálta belőlem azt, ami én vagyok, aztán mégis csak azt hagyta meg a papíron, ami neki megfelelt. Számomra nem igazán jó élmény a Holt vidék. írtam egy szöveget, ennek ellenére úgy éreztem, hogy kimaradtam belőle. Ami én vagyok, az Gaál Istvánnak túl extrém volt. Levagdosta. Én magam végeztem el a húzást, de a megmaradt szöveghez már nincs sok közöm. Vadidegen, zavaró, ahogy hallgatom. És Törőcsik Maritól is egy életre megkaptam a magamét. Ez nagyon mély hatással volt későbbi pályafutásomra. Ahol ugyanis már végképp nem tudtam mit kezdeni Gaál István követelményeivel, ott mindig három pontot tettem a dialógusban. Lesz, ami lesz. Ott majd gondol valamit a színész. És akkor a forgatás egyik napján Törőcsik Mari azt mondta, hogy „Utálom, gyűlölöm a maga három pontjait, nem bírom elviselni őket. Ha megmondják, hogy mir hallgassak el, azt el tudom hallgatni, de maga nem mondja el." Pontosan érzékelte ugyanis az írói tehetetlenséget. Hogy én a semmit jelölöm három ponttal, azt, amivel nem lehet mit kezdeni. Van olyan film, amelyhez több köze van? Nincs. A Bibliát sem szeretem. Azt végképp nem. A film nem az én műfajom. Én gyerekkoromban is inkább olvasni szerettem. A mozi nem nagyon érdekelt. A színház és a zene ma is nagyobb élmény számomra. Takarítás című darabja Győrben és Pécsett volt nagy siker, a Találkozást a Pesti Színház mutatta be Ruttkai Évával és Hegedűs D. Gézával, a Temetést a Szkéné közönsége láthatta először Gaál Erzsivel és Székely B. Miklóssal. Ez utóbbi nem futott be akkora ívet, mint az előbbi kettő. Megfejtette, miért nem? Én nem tudom megítélni. A barátaim szerint sem olyan jó, mint a másik kettő. Én nem látok benne nagyobb problémát, csak amennyi mindegyikben maradt. Nyomasztó, kilátástalan darab. Talán az a baja. A Takarítást legutóbb Londonban játszották. Jó előadás volt. Szerettem. A Találkozást most Athénban fogják bemutatni. A Pesti Színház-i előadás zavaróan pontatlan volt. A színészi játék is. Benéztem párszor a próbákra, igyekeztem egy-egy mondattal segíteni. Nem volt foganatja. Különben is. Ott a rendező. Ez az ő dolga. Ha mindenki susog a színész fülébe, hogy mit kell csinálni, az katasztrófa. Az első próbák általában mindig nagyon izgalmasak, ha az én darabom bemutatójára készülnek, (Dömötör Ede felvételei) aztán a színészek valahogy menetrendszerűen összeomlanak a vállukon levő súlytól. Feladják. És abban a pillanatban, ahogy elvesztik egymást, a darab is összeesik. Ilyenkor önmagamtól is undorodom. írótársa, Bereményi Géza filmet is, színházat is rendez. Én nem vágyom ilyesmire. A rendezés külön mesterség. Nem akarok kísérletezni. Most ismét regényt ír. Igen. VV Már ifjú koromban rájöttem, hogy ha a hozzám legközelebb álló embernek akár csak egy mondatot is elmondok a készülő könyvemből, utána már nem tudom megírni soha. Kert és fal lesz benne? Nem olyan sok, de lesz. Az éden, a dzsungel, a labirintus minden írásában érzéki közegként van jelen. Vagy a bűnbeesés, vagy a kiűzetés, vagy az elidegenedés színhelyéül szolgálnak. „A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra... .. .akantuszlevelek... ... a sűrű lombtól nem láttam a szomszéd kertbe... komor borostyánlevelek kúsztak a magasságba, halálos ölelésbe szorítva az ecetfát. Fényes, zsíros leveleiken leszánkáztak a vízcseppek, átcsúsztak egy másik levélre..." Szeretem az ilyen sorait. Az új regényében... ... arról semmit. Van, aki elmondja, miről ír és boldog. Figyeli a reagálásokat és ahhoz képest mozog benne a dolog. Én már ifjú koromban rájöttem, hogy ha a hozzám legközelebb álló embernek akár csak egy mondatot is elmondok belőle, utána már nem tudom megírni soha. Kész. Kifullad. Akkor meg minek ez az egész cirkusz? Cirkusz az írás? Nem egy természetes állapot. Mint ahogy a kötéltánc vagy a bűvészkedés sem. Beül az ember egy üres szobába, ahelyett, hogy társaságba Elmegy önmagához. Ez is kérdés. Hogy van-e önmaga. El kell dönteni. Napról napra, mondatról mondatra. És ha van is, átcsúsztatható-e másik személybe? Cirkusz. Mondom, hogy cirkusz.