Új Szó, 1999. június (52. évfoyam, 124-148. szám)

1999-06-08 / 130. szám, kedd

ÚJ SZÓ 1999. JÚNIUS 8. KULTÚRA E Szakadozott és fakó az a Puskin-kép a szlovákiai magyar publicisztika tükrében, amely arró

l vall, hogy miként igyekezett kisebbségünk szellemi birtokba venni az orosz költőóriást Mi is magunkénak mondhatjuk? A fenti címre megnyugtató választ csak a Puskin-művekből választott, ugyancsak gyér számú szlovákiai magyar fordításvállalkozás elemzése adhadna. De ez a poétika-szakértők feladata. KISS JÓZSEF Az érdemleges válaszkeresés nyilván nem nélkülözheti az irodalomtörténeti megközelítésnek a befogadás és értelmezés társadalmi-politikai közegével kapcsolatos szerepét szem előtt tartó vizsgálódást. Ennek a tényleges terepe a szakirodalmi háttérrel rendelkező és ugyanakkor a közélettel érintkező publicisztikai lecsapódás. Szlovákiai magyar vonatkozásokban, tulajdonképpen szakirodalmi recepciók híján csak ez utóbbi alapján kirajzolódó Puskin-kép körvonalainak megragadására nyílik lehetőség. A lapok hasábjain Puskin egyénisége iránt a szlovákiai magyar sajtóban érdemleges érdeklődés csak a 30-as évek végén mutatkozott, jobbára a kommunista lapok részéről. A végnapjait élő, ekkor már Munkás-ként megjelenő volt Kassai Munkás 1937. március 7-i számában Puskin és Petőfi címmel jelentetett meg szerző nélküli, feltehetőrendez, amelyen Holéczy Miklós állami reálgimnáziumi tanár tart előadást Puskin életművéről. A közleményben az is szerepel, hogy az előadás díjmentes, de szívesen fogadnak el a költségek fedezésére adományokat a város polgárságától. Ez a napilap is, mint ismeretes, a kommunista párt kiadásában jelent meg, de minden politikai célirányossága mellett az antifasiszta összefogást szorgalmazó rugalmasságot és meglehetős szellemi nyitottságot tanúsított - kiváló publicisztikai színvonalat képviselve. A lapban az évforduló alkalmából két írásmű is megjelent Vass László tollából. Igaz, ezek sem mentesek a politikai szándékoktól, amelyek a cári rendőrök felügyeletével az éjszaka leple alatt történt temetés 100. évfordulójában a „szovjet szövetségen belüli feltámadást" igyekeztek láttatni, de ez mértéktartásra törekvő hangoltsággal és pallérozott publicisztikai eszköztárral jutott kifejezésre. Az elkötelezettség őszinte hangneme az egyébként jeles pártonkívüli, az ideológiai hamisságot korán megsejtő publicista esetében kiváltképp fájdalmas személyes megcsalatásnak tekinthető, annak tudatában, hogy a sztálini Szovjetunió Puskin-kultuszának látványos kulisszái mögött ott húzódott az épp akkor tetőző koncepí^y -eVA költő kezevonása en szerkesztőséginek szánt cikket a nagy orosz költő halálának 100. évfordulója alkalmából, amit az akkori Szovjetunióban Puskin-évnek nyilvánítva nagyszabású, a Puskinkultusz ápolását afféle népünnepélynek szánó rendezvények sorozatával, számtalan szoboravatással együttjáró megemlékezések kísértek. A Munkás-beli írás a forradalmi eszmeáramlatok jegyében vívott szabadságharc két lantosát és cselekvő résztvevőjét egymás mellé állítva vont olykor erőltetett párhuzamot történelmi szerepük között. Bármennyire is megpróbált ekkor már a lap az antifasiszta népfrontpolitika igényeihez igazodó alkalmazkodást és politikai-eszmei beállítottságot érvényesíteni, továbbra is magán viselte a merev osztályharcos szemlélet nyomait. S ez a cikk hangvételében is tükröződött. Felülkerekedett benne az osztályharcos pátosz frazeológiája, azt igyekezve bizonygatni, hogy Puskin öröksége a szovjet valóságban ölt testet, Puskin úgymond „korát száz esztendővel megelőzte". Talán az ilyesfajta kisajátítással szembeni elutasítással is magyarázható, hogy a két akkori szlovákiai magyar polgári napilapban, a Prágai Magyar Hírlapban és a Magyar Újságban a Puskin-évfordulónak nincs nyoma, csupán az utóbbiban, a Hodzsa miniszterelnök által pártfogolt kormánypárti orgánumban jelent meg egy versfordítás. A népfrontpolitika szolgálatába állította tucatnyinál több közleményét a Puskin-centenáriumról több számában is megemlékező baloldali Magyar Nap. A lap arról is hírt adott, hogy a rimaszombati községi közművelődési bizottság az ipartársulat nagytermében kórusok és szavalók műsorával tarkított matinét ciós perek elvetemült gátlástalansága. Sinkó Ervinnek a korabeli moszkvai állapotokat megörökítő, híres Egy regény regényé-bői ismeretes: alig pár héttel a Puskin-ünnepségek előtt, 1937 elején a villamos a több napon át tartó RadekPjatakov per időtartama alatt nem állt meg a katonai bíróság épületénél, s az utasok őrizkedtek attól, hogy ezt észrevegyék. Ha Vass László szóbanforgó cikkei nélkülözik is veretes publicisztikai és esszéírói kvalitásainak felvonultatását, mégiscsak Puskin nagyságát a napilap olvasóközönségéhez közelhozó, s talán a szlovákiai magyarság körében az elsők közé tartozó publicisztikai kezdeményezésnek számítanak. Ebben a tekintetA 60-as években csupán didaktikus megemlékezések láttak napvilágot. ben kiváltképp figyelemreméltó a Puskin és a magyar irodalom címmel megjelent írása, melyben ha nem is filológiai alaposságú, de vázlatos pillanatképekben is érzékletesen felvillantja a Puskin iránti magyar érdeklődés néhány fontos mozzanatát. Az Anyegint elsőként átültető Bérczy Károly fordításának előszavából a puskini műben ostorozott orosz társadalomnak a magyarral rokon voltára utaló megfogalmazást idézi. Szerb Antal modern irodalomtörténetéből arra hívja fel a figyelmet, hogy az orosz írók részéről milyen, a magyar irodalmi tudatba behatoló ösztönzések érhetők tetten. Említést tesz annak a Dosztojevszkij-beszédnek a magyar kiadásáról is, amelyet a nagy orosz regényíró 1880-ban tartott Puskinról az Orosz Irodalomkedvelők Társaságában. Kosztolányi Dezső tanulmányában Vass Lászlót az ragadta meg, hogy a toll magyar mestere Puskin költészetében „az élet képeskönyvét" látva az „alkotás csodájának" nevezte azt. S az akkoriban a Magyar Napban is szereplő, „a legfiatalabb magyar írói nemzedék egyik legkitűnőbb alakjaként" aposztrofált Fejtő Ferenc tanulmányából azt emelte ki, hogy „az Anyegin a költészet diadala a vörös ceruzák és a felügyeletek fölött". Az esztétikai látásmódot a szociális érzékenységű megközelítéssel párosító igényről tanúskodott a szlovákiai szociáldemokrácia magyar nyelvű hetilapjában, a Csehszlovákiai Népszavában az évforduló alkalmából Puskin a szabadság költője című, Párizsból küldött, szerzőként Beregi Tibort feltüntető írás. A romantikát fokozatosan realizmusba oltó puskini szemlélettel kapcsolatban figyelemreméltó, hogy az ember és a világ közötti összefüggések megjelenítésében kifejezésre jutó puskini realizmust a szerző a „karakterformálás művészetének ökonomikus hozzáadásában" látta. Ilyen felismerésekre jutottak e kérdéskör legutóbbi kutatói is. Puskin alakja - az ideológiai szorításokban Hivatalos irodalompolitikai hátteret kapott Puskin életének és műveinek közkinccsé tétele a szlovákiai magyarság körében az 1948 utáni időszakban. De a hontalanság éveinek emberi és szellemi állományt taroló csapásai nyomán kiaszott az a mégoly szerény kisebbségi intellektuális termőtalaj is, amelyen az egyetemes magyar és cseh, valamint szlovák intellektuális forrásokból is táplálkozó törekvések gyökeret ereszthettek. Pedig a szándék alighanem megvolt. Ma már megmosolyogtató, hogy Sas Andornak az 50-es évek elején megjelent, Puskinnal foglalkozó cikkeiben az Új Szó hasábjain Puskin Verne Gyulához hasonlóan magyaros keresztnévvel, Sándorként szerepel. Ebben alighanem közrejátszott a lelki közelség kisebbségi közegben meghatványozódó óhaja is. Főként olyan helyzetben, amikor személyes kockázatot jelentett, hogy Pozsony legalább történelmi közegbe ágyazódva Pozsonyként szerepelhessen, s amikor a szlovákiai magyar helységnevek használata is a felsőbb utasítást adók változó hangulatától függött. A korszellem ugyancsak rányomta bélyegét azokra a cikkekre, amelyek megírására sokáig csak az a Sas Andor volt képes, aki művelődéstörténeti polihisztor szerepvállalására kényszerülve ennek történészkutatóként, tanárok új nemzedékét útnak indító pedagógusként és a napilapok szükségleteihez alkalmazkodni kénytelen publicistaként igyekezett eleget tenni. Puskinról szóló írásai a filológiai felkészültség mellett sem kerülhették el az ideológiai szorítások korabeli tehertételeit. Ma már nehezen állapítható meg, hogy ebbe mennyire játszottak bele a túlzott egyéni óvatosságból származó késztetések, a fenyegető közéleti elvárások és a közvetlen szerkesztőségi pressziók. A kifinomult stílusú megfogalmazások közé sokszor funkciótlanul ékelődtek be a lenini imperializmusértelmezések pártiskoiai közhelyei, Sztálin nyelvtudományi „leleményei" és a vezércikkek stílusában fogant frázisok. Mindazonáltal Sas Andor írásai révén a szlovákiai magyarság megtartó erejét jelentő, felemelkedésre vágyó plebejus rétegek legalsó régióiban sokan ekkor találkozhattak először Puskin nevével. Mai szemmel nézve viszont a kor ideológiai lenyomatán túl épp Puskin kapcsán ébredhet kíváncsiság a folytonosság megszakadására, a kisebbségi bezárkózásra utaló jelek valóságos okai iránt. Sas Andor ugyan említést tesz arról, hogy a Magyar írók Szövetsége által Anyegin-fordításra kiírt pályázaton az első három közé Vozári Dezső is bekerült, de utalás sem történik a Budapesten élő Vozárinak a polgári Csehszlovák Köztársaság idejébe visszanyúló irodalmi múltjára. Pedig a „szlovákiai városiasság" költői attitűdjének a kiábrándultságot tükröző iróniája ugyancsak eredeti módon átmentetett Vozári Anyegin-fordításkísérletébe. Talán személyes kapcsolatok hiánya okozta ezt? Vozári Dezső a 60-as években egy budapesti szerkesztőnek írt levelében elmondta, hogy az Anyegin 2. fejezetét már 1941-ben, a szovjetunióbeli emigrációban a moszkvai Új Hang részére lefordította, s a poéma hősét a magyar hagyományokkal ellentétben nem Anyeginnek, hanem Onyeginnek nevezte, mert szerinte a név az Onyega-tó elnevezéséből vezethető le, mintha nálunk Balatoninak hívnának valakit. Ugyancsak furcsa, hogy a tájékozott Sas Andor írásainak tanúsága szerint nem tudott Puskin családi életének egyik olyan felvidéki vonatkozásáról, melyről 1947-ben jelent meg felfedezésszámba menő írás a Slovenské pohľadyban. Szalatnai Rezső Az én öregeim című miniatűrjeiben megírta, hogy mikor beszámolt róla az orosz-magyar Puskin-válogatást készítő Radó Györgynek, kiderült, erről magyar írástudónak nem volt korábban tudomása. Tudniliik arról, hogy Puskin feleségének Alexandra nevű nővére, akit feleségül vett egy pétervári osztrák diplomata, 1851ben férjével átköltözött a Nyitra és Bars megye határán fekvő Brogyán (Brodzany) nevű falucskában vásárolt kastélyba, ott haláláig őrizve a közte és a költő közötti vonzalom írásos és egyéb emlékeit. A brogyáni kúriában második házassága idején Puskin felesége is megfordult. Elgondolkodásra késztető az 1949 júniusából származó, az akkor a magyar nyelvterületen is nagy ünnepségekkel járó születési centenárium alkalmából az Új Szóban közzétett Sas Andor-cikk egyik kitétele. Ebben Puskinnak a magyar irodalmi műveltségre gyakorolt hatását ismertetve szerepel: „Egy irodalomtörténész a két világháború között írt munkájában azzal próbálta magyarázni Puskin hatását a magyar olvasókra a kiegyezés után, hogy bizonyos hasonlóság áll fenn az orosz és a magyar födbirtokos társadalom életformái és helyzete között... Az következnék belőle, hogy a nemesi társadalom megszűntével Puskin hatásának is gyengülnie kellene. Pedig ez nincs így". Vajon miből eredhetett ez a leszűkítő, rövidre zárt, félremagyarázó értelmezés Szerb Antal megállapításával kapcsolatban? Mert ez a ViPuskin portréja lágirodalom története című kötetének tanúsága szerint alighanem tagadhatatlanul rá vonatkozhatott. Pedig ez idő tájt még korántsem indult meg teljes nekilendüléssel a polgári értékek elleni gőzhenger. Az 50-es évek elejének terméke Fábry Zoltánnak az Új Szóban napvilágot látott, a címe alapján ugyancsak megdöbbentő írása: Puskin és Lenin. Pedig ebben Fábry ideológiai-politikai környezetbehatástól ugyan nem érintetlenül, de alapjában a filológiai tisztesség mellett szállt síkra. Annak kapcsán, hogy a hidegháború kiélezett viszonyai között egyes nyugati megnyilatkozások az akkori szovjet Puskin-kultuszt (nem alaptalanul) mesterséges túlfokozásnak beállítva azt a A brogyáni kúriában Puskin felesége is megfordult. tényt hozták fel bizonyítékul: Lenin műveinek 30 kötetében egyszer sem szerepel Puskin neve. Fábry az ilyesfajta érvelést elutasítva az államférfik, politikusok irodalmi perekre kiterjesztett illetékességét is megkérdőjelezte, s kimutatta, hogy Lenin műveiben ott van Puskin neve, hatása, sőt „kívánalma". Sőt, idézte Leninnek azt a fiatalok között tett kijelentését, hogy - Puskin nagyobb, mint Majakovszkij. Foghíjas évek Bármennyire is hihetetlennek tűnik, az elkövetkező évtizedek folyamán a szlovákiai magyar sajtóban mindmáig nem jelent meg érdemleges írás Puskinról. Apró jegyzetként beszorítva és csupán szignóval ellátva kapott helyet a Szabad Földművesben 1968 nyarán a szlovákiai magyar irodalmi hagyományok (Verne rajza nyomán) szorgalmas ápolójának, Mártonvölgyi Lászlónak a címe alapján ugyancsak ígéretesnek szánt megemlékezése Puskin és Turgenyev magyar fordítójáról, a nyitrai Váry Albertről. Nem váltott ki kutakodói szándékokat a brogyáni kastélyhoz fűződő Puskin-emlék sem, pedig Puskin ideköltözött sógornőjének lánya 1937-ig élt, s a kastély igazi művésztanyává vált, ahol gyaníthatóan magyar tollforgatók is feltűnhettek. De talán még inkább gondolkodóba ejtő, hogy a 60-as években, amikor az „egyszeműek" színrelépése után a szlovákiai magyar irodalomban megjelent a szövegközpontú kritikai szemlélet igénye, Puskinról csupán tankönyvszövegek és lexikonból vett megfogalmazásokra épülő didaktikus megemlékezések láttak napvilágot. S vajon felfigyelt valaki is arra, miután Zalabai Zsigmondnak megjelent a trópusokról írt nemzetközi visszhangot kiváltó értekezése, miként is érzett rá Simkó Tibor a „kép nélküli költészetre" még 1957-ben a Hét hasábjain közzétett Ja ljubil... első négy sorának fordításában, s miként birkózott meg azzal a felismeréssel, hogy e versszakban egyetlen trópus sem szerepel? S vajon csak egyéni ízlés játszott közre abban, hogy Rácz Olivérnek a 70-es években az Irodalmi Szemle hasábjain közzétett Puskin-fordításait a népies formák szépsége ihlette meg? Épp ekkortájt a Filológiai Közlönyben Péter Mihály a Puskinnal szembeni szövegcentrikusság szükségességét vizsgálva arra a felismerésre jutott, hogy a költői szöveg mélyebb megértése megkívánja az „irodalmon kívüli környezet" hatásának vizsgálatát is. S ez alighanem a szlovákiai magyar Puskin-kép hézagosságának megértésére is igaz. Száz évvel ezelőtt felavatták, 1930-ban eltávolították, múlt héten pedig újra ünnepélyesen felavatták Puskin szobrát Szentpétervárott, az Orosz Irodalmi Intézet épülete előtt (TA SR/AP-felvétel)