Új Szó, 1999. május (52. évfolyxam, 100-123. szám)

1999-05-05 / 102. szám, szerda

ÚJ SZÓ 1999. MÁJUS 1410. S

PO

RT £ 5 Bodó Viktor: „Bizonyos szituációkat máshogy kell megélnem, mint ahogy személy szerint én megélném. Itt az író szava a döntő. Vagy a karakter „kívánsága". Hajnalban álmatlanul dobálom magam az ágyban. Szájam keserű, testem feszes és nyugtalan. Ma kéne először megszólalni a pacsirtának. De hiába fülelek. Milyen messze lehet még a tavasz? Závada Pál: Jadviga párnája, 20. oldal Ondris, a „kiválasztott" Jadviga szereti Ondrist. Ondris szereti Jadvigát. Jadviga szereti Francit is. Franci is szereti Jadvigát. Jadviga Apovkát is szerette. Apovka is szerette Jadvigát. SZABÓ G. LÁSZLÓ • Ondris Jadviga férje, D

e ha Apovka Jadviga apja, akkor Ondris a féltestvére is. A képlet egyszerű. A kapcsolatok bonyolultabbak. A titok pedig titok marad. A filmben ugyanúgy, mint a könyvben. Film készül ugyanis Závada Pál két év alatt négy kiadást megért regényéből, a Jadviga párnájából. A rendező, Deák Krisztina finom érzékkel választott színészeket a nagy ívű történethez. A címszerepet Tóth Ildikóra bízta, akivel korábbi filmjében, A ködben már együtt dolgozott. Jadviga titkos szerelmét, Francit a Madridban élő szlovák színész, Roman Luknár alakítja. Ondris, az érzelmeiben és szenvedélyében fékezhetetlen férj: Bodó Viktor. Ő a legfiatalabb hármuk közül. Másodéves főiskolás Budapesten. Persze csak akkor, ha éppen nem dolgozik. Ami mostanában, illetve azóta, hogy felvették, nem nagyon fordul elő. Brecht Baalját játssza telt Kamra előtt a Katona József Színház égisze alatt. Sas Tamás Kalózok című produkciójában ő az egyik főszereplő. Színjátszócsoportjával nagylélegzetű előadásokat rendez. A jelzőkről, amelyeket a neve mögé raknak, hallani sem akar. Harmadik évét harmadik filmfőszerepével kezdi majd, valamikor szeptemberben. Kivételes helyzetet élvez, mert kivételes tehetség. Rendezői és partnerei szerint egy a „kiválasztottak" nem éppen népes csapatából. Felírtam egy mondatát a minap. „Véleményem szerint kétféle színjátszás létezik - állította. Az egyik az, amikor karaktert ábrázol a színész, és a megfigyelései alapján eljátszik egy jelentet, a másik pedig, amelyet filmszínészetnek is nevezhetünk, a helyzetek megélésére épít." Ondris életre keltésében, mivel filmről van szó, ezek szerint az utóbbi módszert választotta? Igen. A helyzetek megélését. Bizonyos szituációkat természetesen máshogy kell megélnem, mint ahogy én, Bodó Viktor megélném. Itt az író szava a döntő. Vagy a karakter „kívánsága". Ondris esetében azonban az is megtörtént, hogy már a forgatókönyv születésekor rám gondolt a rendező. Ami a valóságban azt jelenti, hogy Závada Pállal közösen megpróbálták rám írni a szerepet. Egyetlen apróságot említek csupán. Az utánzást. Deák Krisztina ugyanis látta a főiskolai felvételimet, ahol neves színészkollégákat utánoztam. Ez adta neki az ötletet ahhoz, hogy Ondris, barátai szórakoztatására, megmutassa Bacovszky, a tót atyafi jellemvonásait. S akkor kitaláltam egy formát, amelyet fel is vettünk. Született egy karikatúra, amelyből talán az is kiderül, hogy miért tud Ondris bárkit sikeresen utánozni. A regénybeli és a filmbeli figura között a szélsőségekben is van egy-két különbség. Amikor elolvastam a könyvet, két ízben is beszéltem a rendezővel Ondrisról. Mondtam neki, hogy én nem lennék annyira suta és bárgyú, mint ő. Deák Krisztina azonban meggyőzött arról, hogy itt nem bárgyúságról van szó, hanem inkább arról, hogy Ondris mindent rosszkor csinál a házasságában. Későn vagy korán. Tehát nincs neki semmi baja, teljesen normális fiatal, aki, ha más nővel találkozik, bizonyára boldogan él, amíg meg nem hal. Jadvigával viszont, aki pár évvel idősebb nála, nem tud megbirkózni. Tóth Ildikó is idősebb Bodó Viktornál. Köztünk is történt sok minden a forgatás során. Veszekedtünk, sőt még jeleneteket is csináltunk. Nagyon sok feszültség van köztünk, és épp a korkülönbség miatt, bár Ildikó ezt nem nagyon tudatosítja. Én kezdettől fogva érzem, hogy Ondris mit érezhetett.... nekem bivv Észrevettem maga" mon azokat a tüneteket, amelyeket, a regényt olvasva, először ostobaságnak tartottam. \\ zonyítanom kell, hiszen én vagyok a fiatalabb. Kimondani nem fogom soha, de a természet így adja. Itt van egy érett nő, és itt vagyok én. Ezért kapkodok, ezért szólok hamarabb, mint kellene. Észrevettem magamon azokat a tüneteket, amelyeket, a regényt olvasva, először ostobaságnak tartottam. Húsz, huszonegy, húszon... ... hogy hány éves vagyok? Húsz. Belső arcát sokkal érettebbnek látom. Lehet az ember alapvetően érett. De nem érettebb egy nála idősebb nőnél. Visszatérve Óndrisra: amikor elolvastam a regényt, megdöbbentett, hogy miért nem hagyja ott Jadvigát, miért nem szakítanak. Annyira szereti, hogy nincs ereje hozzá. Nemcsak ezen múlik. Én nagyon szerettem egy lányt és mégis otthagytam, mert tudtam, hogy ez így nem megy tovább. Iszonyatosan nehéz volt, de szakítottam vele, mert éreztem, hogy úgy, ahogy mi Ondris fia, vagy Francié? (Bodó Viktor) élünk, nem lehet élni. Ma is nyögöm, hogy szétmentünk, de ha folytatjuk, minden lehetett volna, csak jó nem. Ondris képtelen hasonló döntésre. Erre mondja Jadviga Francinak, hogy „ő kétszer nagyobb ember, mint mi együttvéve". De eszébe sem jut, hogy szakítsanak. Van egy jelenet a filmben, amikor Ondris finoman azt mondja, hogy ennek semmi értelme, hagyjuk abba. De amint Jadviga panaszkodni kezd, már vigasztalja is, hogy „ne keseredj el!", tehát még csak gondolatban sem jut el odáig, hogy valami végzeteset tegyen. Két embert azonban nem csak a szeretet vagy a szerelem, hanem nagyon sok esetben az elérhetetlenség is összekötheti. Ha a férfi nem kapja meg a nőt, mondjuk egy héten vagy egy hónapon belül, akkor még erősebben ráhajt, és bizonyítani akar. Küzd a végsőkig, de ez is csak részelem Ondris életében. Itt nem egy harcról van szó. Erről tanulmányt lehetne írni. Hogy mi játszódik le ilyen esetben egy férfi agyában, lelkében. Mintha Freudnak lenne egy Ondris című könyve. És ami ugyancsak érdekes számomra: Ildikó és én kezdünk belebonyolódni a szerepbe. Sehogy sem jó... Nem tudom elmondani, mi van most köztünk színészileg. Csak érzem, hogy valami hasonló mint Jadviga és Ondris között. Ha teljesen azonosul a szereppel, akkor fennáll a veszélye, hogy Ondrist egészen az őrület határáig kíséri. Kísérletező vagyok. Megőrülni természetesen nem szeretnék, de ha ez kell hozzá, ettől lesz tökéletes az alakításom, akkor Isten neki, rajtam nem múlik. Bár ahogy megfejtettem: Ondris szerintem nem őrül meg. Épp az ellenkezője történik vele. Az utolsó pillanatban megtisztul. Nagyon fontos momentum a filmben a templomjelenet. Amikor leteszi az üveget, és nem iszik tovább. Színészileg talán ez a legnagyobb pillanat, hiszen nem olyan szentimentális dühöngésről van szó, hanem egy nagyon fontos momentumról, amikor hirtelen minden kitisztul előtte. Keresztülmegy valamin, megért valamit, de nem jön rá a megoldásra. Mindig ugyanarra a pontra jut vissza. Hogy Jadvigát nyugtatja. Pedig neki kellene lecsillapodnia. De az a jó a szerepben, hogy ezáltal érdekes a figura. Olyan emberről szól, aki az őrületéből nem ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult, hanem egy sokkal magasabb szintre. Nem tudom, el lehet-e ezt nak minden egyes pontját, az már matematikai képlet lenne, és dögunalmas számomra. Ondris nemcsak szenvedni - nevetni is tud. Szenvedni, nagyon szenvedni azok szoktak, akik azt is tudják, mi az öröm, a boldogság. A humorérzék hatalmas adottság és nagyon jó emberi tulajdonság. Ez is egy árnyalat Ondris figurájához. Ezt teszi érdekesebbé a kettőjük közti háborút. Még néhány nap, és vége a forgatásnak. Vissza kell mennie a főiskolára. Mindegy most, hogy pár hétre vagy másfél hónapra, hiszen szeptembertől újabb film várja, Jadviga párnájáról vissza kell térnie a valóságba. Nehéz lesz, érzem. Félek is tőle nagyon. Unni fogom és utálni, az biztos, de most a riport kedvéért elmondom a főiskola előnyeit. Akármennyit játszom is már „kint", gyűjtenem kell az energiát és a tapasztalatot. Van még mit tanulnom, ezt is tisztán látom, és ugye, kell a diploma. Másrészt pedig van egy korosztályom, vannak fiatalok, akikkel együtt kell lennem. Mert az sem normális, hogy jó ideje alig látom őket. Akárkire nézzek is, itt a stábban mindenki idősebb nálam. Jadviga és Ondris, azaz Tóth Ildikó és Bodó Viktor (Kende Tamás felvételei) tettél, ezért itt halok meg az öledben", hanem az, hogy „végre otthon vagyok". Ondris esetében egyébként nincsenek végletes döntések, csak csapkodások. Küzd, miközben újabb és újabb pofonokat kap. Paradox helyzet: ha elbizonytalanodik a játékban, megkérdezheti az írót, az élő klasszikust, aki válaszra kész a kamera mellett. Amikor a múltkor pár szót kellett írnom a könyvébe, a legszívesebben azt írtam volna: „W.S. F.M.D. és Z.P. Bodó Viktor." Vagyis William Shakespeare, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és Závada Pál. Németh László Gyász című regénye óta most találkoztam másodszor magyar írónál a mélylélektani realizmussal. Závadánál ez misztikummal és szentimentalizmussal vegyül. Hogy mikor kérdezem őt és mikor nem? Nagyon sokszor úgy érzem, nem szabad őt faggatnom, mert lehet, hogy elfogult, hiszen a „gyerekéről" kérdezik. Arról nem is beszélve, hogy írt egy emberről, aki ő maga. Vagy csak egy képzelt figura. Szerintem ezt ő sem tudja eldönteni, illetve nem is meri bevallani magának, hiszen kétszer gátlásosabb, mint mi, színészek. így aztán maradnak a ráérzések, a megérzések. Különben is... mi nem egy az egyben a regényt ültetjük Igaz, hogy elszorult a torka, amikor Deák Krisztinától megtudta, hogy öné a szerep? Igen, valóban ez történt. Szeretem ezt a könyvet. Jó anyag, hatalmas élmény. Dosztojevszkijjel is így voltam, a Bűn és bűnhődéssel. Felértem a Déli pályaudvarhoz a metrón, amikor éppen kiolvastam. Ott álltam, kezemben a könyvvel, becsuktam és izzadtam. Fújt a szél, és fél órán keresztül mozdulni sem bírtam. Egy hónappal később kimondtam, hogy én ezt meg akarom csinálni színházban. A Jadviga párnáját sokkal nehezebb volt elolvasnom. Sokszor letettem. Gyűlöltem Ondrist. Nem értettem, miért nem hagyja már ott Jadvigát. Hogy lehet így élni? Zavarban voltam, mert úgy éreztem, hogy Úristen, ez tényleg nekem való feladat. De ez most nevetségesen hangzik, mert előtte szóltak, hogy behívnak a szerepre. A forgatókönyvet olvasva rögtön megérezte, hol vannak a figura súlypontjai? Nem. Egyvalamit azonban biztosan tudtam. Hogy én Jadvigától függök nagyon. Dramaturgiailag is, hiszen ha nem ment volna el Francihoz, akkor nincs történetem, játékban pedig főleg, mert hiszen Jadvigáért vagyok. Lélektanilag megpróbálom úgy felépíteni a figurát, hogy a néző fokozatosan lássa, honnan gyűlik össze ebben az emberben ennyi feszültség, hogy egyszer csak nem lesz ura annak, amit csinál. Épp ma kérdeztem Ildikótól egy nagyon fontosat. Hogy miért megy egyáltalán játszani, de van egy elképzelésem, és azt szeretném megvalósítani. A halál pillanatát, az utolsó mondatokat már felvettük. Ondris akkor sem részeg. Arcán ott a pusztulás, a dekadencia jele, de a belső béke, a megnyugvás is. Nem az van a nézésében, hogy „vége a szenvedésnek, most megbosszulom rajtad, amit velem Ondrishoz Jadviga? Miért jön vissza Németországból Tótkomlósra? Miért akar itt élni? Ezekre a kérdésekre csak a nő tudja a választ. Gyerekkori szerelem. Ezt értem. Jadviga, a felnőtt kislány. Ehhez jön a nagy homály, Apovka és Jadviga szerelme, amelyről Ondris nem akar tudni. Ez olyan, mintha látnád a feleséged bemenni egy szállodába, de nem mész utána megnézni, hogy kihez siet, hanem továbbhajtasz a taxival. Én ezt így zártam le magamban, így könnyebben játszom el azokat a jeleneteket, amikor Jadviga elkezd Apovkáról beszélni. Nem vágok sem gyanakvó, sem ideges arcot, hanem leintem őt, hogy nem akarok erről tudni. Elvégre az Apámról és a feleségemről derülne ki valami, ami biztosan rossz lenne. így viszont marad a feszültség, még egy ok a végre. De ha ismerném Ondris tragédiájáát, hanem filmet csinálunk a regény alapján. Ezt mindenkinek tudnia kell. Aki majd a regényt kéri számon rajtunk, csalódni fog. Ha elvárások nélkül ül be a moziba, akkor nem biztos. Závada is egy emberről beszél, és én is egy embert mutatok. Ezen a ponton kell hogy találkozzon kettőnk igazsága. Így nem is vitázunk semmin. Nekem az a legtisztább helyzet, hogy ő is engem választott a szerepre. Innentől kezdve szabad kezet kaptam, léteznem kell, megélnem ezt-azt, és van egy kisagyam, hogy megrendezzem magam. De ha valami nagyon fontos változtatást akarok véghezvinni, akkor azt a rendezővel és az íróval is megbeszélem. Volt már példa erre is? Igen. Amikor megállok Apovka sírköve előtt. Tudni akartam, hogy levegyem-e a kalapomat vagy sem. Hogy mennyire foglalkozom apám emlékével, hogy mennyire tisztelem őt, vagy mennyire haragszom rá. Hogy van-e valamiféle kulturált embersége Ondrisnak, vagy egy nagyon egyszerű parasztfiú - aki ember. Ezek apróságok, de ha Závada azt mondja, hogy igen, itt le kell vennem a kalapot, akkor megint megértettem valamit a szerepből. Mert, ha nem venném le, akkor Jadviga tolná le a fejemről, azzal a gondolattal, hogy „buta tót kisfiú, nem tudja, mit kell tennie". És az még rosszabb lenne.