Új Szó, 1999. május (52. évfolyxam, 100-123. szám)

1999-05-15 / 110. szám, szombat

ÚJ SZÓ 1999. MÁJUS 18. GAZDASÁG ÉS FOGYASZTÓK - A TEJ VILÁGNAPJA Monori Lili, akit több magyar film főszerepében láthattunk, évek óta nem nyilatkozik. Nem mintha nem lenne mondanivalója... Az alábbiakban nemcsak a pályájáról beszél Macbethné tyúkokkal Ritkán látni és ritkán hallani mostanság Monori Lilit. Mintha fedezékbe vonult volna. Sokak látószögéből olyannyira eltűnt, hogy már csak a Kilenc hónap „egyenes adásban" szülő asszonyát emlegetik vele kapcsolatosan. SZABÓ G. LÁSZLÓ Monori Lili azonban ez idő tájt is dolgozik. Hulinánét, az Osztatníház cselédasszonyát játssza Deák Krisztina készülő filmjében, a Jadviga párnájában. Élettársával, Székely B. Miklóssal pincét bérel Budapest belvárosában, ahol most Macbethet adják M. II. emelet 6. címmel. Mészáros Márta új filmjében, a Kirgíziában forgatandó Kis Vilmában magát a rendezőt kelti majd életre. Első közös munkájuk, az 1976-ban bemutatott Kilenc hónap óta az Ók kettenben, az Örökségben, majd hosszú szünet után a Naplóban és A magzatban dolgoztak együtt. Kapcsolatuk mára, finoman szólva, meglazult. Mintha olyan hinta-palinta lenne a pályája. Fentről gyorsan le, lentről gyorsan fel. Nem szédül? Amikor visszajöttem Franciaországból, ez akkor indult el. Akkor indult le? Igen. Addig szinte menekülnöm kellett, idegileg sem bírtam annyit dolgozni, amennyit kellett volna. Ez közvetlenül a Visszaesők előtt volt. Utána már csak két-három évente kaptam szerepet. Az volt a baj, hogy eljöttem, hazajöttem Párizsból. Igazából persze senki sem volt kíváncsi arra, hogy mi történt. Ha jól emlékszem, azzal „vádolták", hogy meg akarta úszni a világhírt. Ilyeneket mondtak, de nem ez volt a valódi történet. „Már ez sem jó? Ez sem kell?" - kérdezték. Nem kellett. Nem akartam én ezt olyan nagyon-nagyon. Kihívott a Goumont-cég három hónapra, hogy tanuljak meg franciául, aztán majd meglátjuk. Látták a filmjeimet, tetszettem nekik, és el akartak indítani a nemzetközi pályán. Természetesen francia alkotásokkal. Két hónap után azonban azt mondtam, hogy elég. Éheztem, pénzt nem adtak, harmincévesen arra vártam, hogy mikor csönget a postás, és mikor hozza az alamizsnát. Itthon meg várt a gyerekem, aki eltörte a kulcscsontját. Állandóan telefonálgattak, hogy „mikor jössz már?". Két hónap elteltével tehát kilopakodtam a házból, ahol laktam, csakhogy az Orlyn, Párizs repülőterén, kijön velem szembe? Mészáros Márta. Micsoda véletlen! Azt hittem, megőrülök. Ráadásul Isabelle Huppert is ott volt, akivel az Örökségben játszottam, s bizonyos fokig neki köszönhettem a párizsi meghívást. Ő utazott Amerikába, Márta meg haza, én meg éreztem, hogy gyorsan el kellene bújnom egy oszlop mögé, hogy ne vegyenek észre, de már késő volt. „Mi van? Most jössz haza, amikor az éjjel majdnem bevonultunk Lengyelországba?" - kérdezte Márta nem éppen barátságosan. Én meg kezdtem mondani, hogy engem itt megaláztak, nekem erre semmi szükségem, az ösztöndíjam kevés, szinte semmi, de még azt sem adták ki, úgyhogy befejeztem, nekem ebből elegem van, ha maradok, megzavarodok, főleg a magánytól. Jártam franciaórára, arra befizettek. Reggel héttől este fél tizenkettőig ültem az iskolában. vs. A nőket nem akar** ták beengedni a vetítésre, de volt, aki lefátyolozott arccal mégis belógott. Utána mindig meg kellett hallgatnom Vologyát, a háziak kedvencét, Viszockijt, ahogy rekedten ordít a lemezről. Én minden héten haza akartam szökni, de Pascalék, Jancsó Miklós ismerősei, szó szerint kirángatták a kezemből a bőröndöt, hogy „Maradj, ne menj még!" Most már tudom, hogy anyagilag átvertek. Éhbérből éltem, mert a pénz valahogy sosem tudott megtalálni. Bemutattak Godard-nak, mondták neki, hogy milyen tehetséges vagyok, valamilyen olasz filmről beszéltek, hogy abban kellene kezdenem, ott nem lenne baj, hogy töröm a franciát. Lett volna egy dalocska is Mastroianni mellett, de nem jött össze. Lina Wertmüllernek elküldték a fotóimat, és azt ígérték, hogy játszani fogok nála. Minden olyan hihetetlen volt. Gondoltam, hogy asztalnál villognak, a valóságban pedig semmi nem lesz, csak megint nem eszem. Húszévesen ebből sem csináltam volna gondot, meg ha nincs a kisgyerek itthon... így viszont teljesen belefáradtam. „Éheztem, pénzt nem adtak... Mire hazajött, már az is elterjedt a szakmában, hogy az Orlyn, becsípve, Mészáros Mártának esett. Nem voltam becsípve. Reggel volt. Nem ittam semmit. Márta, az alatt a két hónap alatt, kéthetente kint volt Párizsban, és én mindig jeleztem neki, hogy még mindig nem kaptam meg a pénzt, szóljon az illetékeseknek Budapesten. De soha nem szólt senkinek. Akkoriban nagyon utált engem. Mindig azt mondta, hogy „Gazdag amerikai nő leszel, aztán majd szóba sem állsz velem." Mintha ilyennek ismertvolna... Az Örökség után hosszú évekig nem is dolgoztak együtt. Ezen a franciák is csodálkoztak. Itthon, amikor találkoztam vele a filmgyár udvarán, köszönt, hogy „Jó napot!", és ment tovább, mintha nem is látott volna. Amikor Cannes-ban bemutatták az Örökséget, azt mondta, egy sort sem írtak rólam. Később megtudtam, hogy „tanulmányok" születtek a játékomról. Tiltakoztak a nézők a fesztiválpalotában, amikor megtudták, hogy nem én kaptam a legjobb női alakítás díját. A párizsi metróban mindenütt óriásplakátokon láthattak az utasok. A francia tévében egész nap úgy ment a „Meddő vagyok, igen...", mint ma a szárnyasbetétreklám. A Kézdi Kovács Zsolttal forgatott Visszaesőkkel is meghívtak Cannes-ba. Mindenkitől ugyanazt az egy szót hallottam. Hogy csodálatos. Gondolkoztam, hogyan válaszoljak. „Valóban?" Erre a szóra még emlékeztem. Frusztrált lett, ezt is akkoriban hallottam. Megcsúsztam és nekiestem a szállodában a mosdónak, öklömnyi monokli volt a szemem alatt, úgy mentem el meghajolni. Itthon ezt is másként magyarázták. A Kilenc hónapot az arab világban is bemutatták. Képzelem, hogy fogadták... Az ott őrületes eseménynek számított. Tömegverekedés volt a mozijegyekért. A nőket nem akarták beengedni a vetítésre, de volt, aki lefátyolozott arccal mégis belógott. Algírban mindent elő kellett készíteni, nehogy lincshangulat legyen. Emlékszik a magyar kritikákra is? Csak arra, hogy nem fogadták hozsannázva. A Film Színház Muzsikában azt kérdezte egy kritikus, hogy „Mit gondol a rendező, lehet ezt az arcot kilencven percig nézni?" Nem szerették Mészáros Mártát, ezért engem sem szerettek. Mártát mellesleg ma sem szeretik. Itthon jót még nem írtak róla. A Kilenc hónapot, hosszú idő után, most láttam újra, a tévében. Azt hittem, nagyon rossz vagyok benne. Lenin Kohászati Művek... mintha történelmi leckét néztem volna. Lehet, hogy a múlt mindent megszépít, mindenesetre úgy láttam, némely jelenetben nem is voltam olyan rossz. Nagy rábeszélés eredménye volt, hogy a film végén kamera előtt szülte meg a gyerekét? Nem. Márta ezt elég jól vezette fel. Elmesélte, hogy Agnes Varda, a franciák híres rendezőnője, a saját szülését vitte filmre, és olyan sokkoló zenét vágott alá, hogy a nézőnek a hideg futkosott a hátán. Emlékszem, ültünk az Emkében, amikor ezt Márta elmesélte, és hirtelenjében nem találtam benne semmi kivetnivalót. Fel sem fogtam, hogy ez gyakorlatilag mit jelent. Nem vagyunk mi állatok, hogy csak úgy elbújva, istállóban szüljünk! De az itthoni visszhang rettenetes volt. Szinte mindenki elítélt érte. Teheránban és Cannes-ban viszont óriási elismerés fogadott. Isabelle Huppert-ről akkor azt ír„Ügy érzem, résnyire nyitottam egy vasajtót. Ez tart most életben ták, hogy majdnem olyan jó, mint a magyar színésznő. Ó már akkor is sztár volt. Hogyan reagált erre a kritikára? Azt mondta, számára ez nagy megtiszteltetés, mert magyar származású. A párizsi kinttartózkodásomat is részben neki köszönhetem. Az ő közbenjárásának. Ö már Cannes-ban szólt, hogy maradjak kint mint menekült. Ötéves volt a fiam, dehogy akartam én kintmaradni. Főleg nem menekültként. A gyerekemről hallani sem akartak. Ot nem vihettem volna ki. Azt mondták, előbb teremtsem meg az egzisztenciámat. Sok mindent beígértek. Volt rendező, aki este tizenegyre rendelt magához. Fel a lakására. Szereposztó dívány? Semmi közöm hozzá! Felejtsen el! Nem mentem. Találkoztam magyarokkal is. Vacsora, bableves, sírás. Hogy milyen jó nekem, én még láthatom az Engels teret. Éreztem, hogy nincs erőm kintmaradni. Tíz évvel ezt megelőzően Németországban is volt egy hasonló lehetőségem. Azzal sem éltem. Mészáros Márta meg nyilván úgy gondolta, hogy hülye vagyok, maradnom kellett volna Párizsban, mindent végigcsinálni. De nem vagyunk egyformák. Semmiben az égadta világon. Ez rögtön a Kilenc hónap első forgatási napján kiderült. Csak valahogy mégis úgy jött ki a lépés, hogy csináltunk három filmet. Most pedig felkért, hogy játsszam el őt az új filmjében. A magzatban is ott volt, igaz, már csak epizódszereplőként. Előtte a Naplóba is elhívott. Azt mondta, testre szabott szerepet ad. Én voltam az áruló. Gondol még egyáltalán Párizsra? Az „elszalasztott" lehetőségre? Nekem ez már Atlantisz. Elsülylyedt idők. Nem foglalkozom ezzel. Hazajöttem és elkezdtem színházat csinálni a Szentkirályi utca 4ben. Olyan Stalker-helyszín. Tarkovszkij. Közben Balázs Béla-díjat kaptam. Negyedszerre megadta az Aczél. Valamikor régen arra vágytam, hogy nekem csak annyi legyen, mint Latinovitsnak. Balázs Béla- és Jászai Mari-díj. Semmi más. Ez most megvan. A Matinéval díjat nyertünk az országos színházi szemlén. Sokan látták, szépeket mondtak róla. A Műtétet is a pincében játszottuk. Nyirkos falak között egy férfi és egy nő, nem tudnak már szólni egymáshoz. Kezüknek vécépumpa... Mint az idegbaj, olyan volt. Csurgott a hátunkon a víz. Igyekeztem őszinte lenni, ehhez pedig nagyon mélyre kellett ásni magamban. A Matinét Mészáros Márta is látta. Lejött a pincébe, és akkor szólt, hogy Kirgíziában szeretne forgatni. Ez is olyan visszaemlékezés lesz a családjára. Jó, örülök, mondtam, bár... ... mégse? Az utazástól félek. Kirgizia messze van. Be akarom oltatni magam. Mártától nem fél? Tőle nem féltem soha. De ismerek embereket, akik még ma is tartanak tőle. Röviden és tömören: erőteljes egyéniség. A hetvenes évek második felében nem nagyon szerették a színészek. Sok kifogása volt velem szemben is. Akkor miért hívta? Nem tudom. Ezen én is elcsodálkoztam. A legnehezebb helyzetbe az Örökségben hozott. Magas sarkú cipőben kellett eljátszanom a nagypolgári nőt. Kellemetlen érzés volt. Ehhez jött pluszban az ő furcsa viselkedése. Jobb az olyan rendező, aki szereti az embert, és bizalmat szavaz neki. A magzatban valami rokon nőt játszottam. Ott még csak izgulnom sem volt miért. Pár nap, és már be is fejeztem. Céllövölde, Erózió, Szeressük egymást, gyerekek. Sopsits, Surányi, Jancsó. Tessék! Dolgoztam én másokkal is. A gyerekeim meg közben felnőttek. Huszonnégy éves a fiam, tizenhat a kislányom. Kisorosziban élünk. Nekünk az a világ közepe. Kilencvenben, amikor a Játékszínben játszottam, valahogy elveszettnek (Kende Tamás felvételei) éreztem magam. Bolyongtam öszszevissza. Aztán kimentem Kisorosziba, és ott, a Duna-parton jöttem rá, hogy minden kétségbeesésem legmélyén van egy szilárd alap, ami valószínűleg az a három év, amelyet Törökszentmiklóson töltöttem, ahol születtem. Ami úgy véd, mint a bunker. Freud is azt írja, hogy az első három év a döntő. A védettség. Nem voltak szüleim, a nagymamám nevelt, semmiféle konfliktusba nem kerültem senkivel. A Duna-parton is ez tört fel bennem, egy válságos helyzetben. Leültem a szigeten, néztem a vizet, a kavicsokat, és feljött a múlt. Szeretem Kisoroszit. Kocsiba ül az ember, aztán révvel átjön a Dunán. Vagy hajókázhat egy-két ingabusz után. Ilyenkor romantikus. Télen, ha zajlik a jég és süvít a szél, úgy kifagy az ember az alatt az öt perc alatt, amíg átér, hogy egész nap fázik. Az árvíztől féltem, de nem volt baj, szerencsére. Van egy kis kertünk, udvarunk, örököltünk vagy hét diófát, egy görbe törzsű körtefát, amely gyönyörű, csak nem lehet megenni a gyümölcsét. A diót minden évben elajándékozzuk. Karácsonyra ezt kapja a baráti kör. Kisorosziban nincs rohanás. A volt moziban van egy próbaterem; ott sok minden született már. A Szentkirályi utcai pincében, ahol most tizenhat tyúkkal a Macbethet játsszuk, úgy érzem, résnyire nyitottam egy vasajtót. Ez tart most életben. Hogy kapok-e filmszerepet vagy sem, az más kérdés. Ennek már nincs is jelentősége számomra. A pince a fontos. Mi lesz, ha elveszik? Pokol. A saját pénzünkből csináltattuk meg a padlófűtést, pedig tudtuk, hogy bontási kategóriában van. Mindenesetre sokan pályáznak rá. Kaszinó, rulett-terem lehetne. Másoknak. Sokáig azt hittem, nekem a színház már régesrég halott. Erre kiderült, hogy nem. Kerülőúton visszatért az életembe. Mint terápia? Terápia? Áz is. De inkább áramlás. Olyan furcsa áramlás, ott legbelül.