Új Szó, 1999. április (52. évfolyam, 76-99. szám)

1999-04-30 / 99. szám, péntek

12 A TÉMA MÁJ US 1 ÚJ SZÓ 1999. ÁPRILIS 30. ESEMÉNYNAPTÁR A rendőrség 1886. május 3-án vérbe folytotta a chicagói munkásság 8 órás munkanapot követelő tüntetését. A város Haymarket terén rendezett másnapi tiltakozó megmozduláson bomba robbant hét rendőr és négy munkás halálát okozva. Nyolc munkásvezért letartóztattak és közülük négyet a nemzetközi tiltakozás ellenére a következő év novemberében kivégeztek. Az Amerikai Munkásszövetség 1888-i Saint Louis-i kongresszusán elhatározta, hogy a chicagói események emlékére 1890. május elsején agitációs kampányt indít a 8 órás munkaidőért és a jobb munkafeltételekért. AII. Internacionálé kongresszusa 1889-ben R.F. Lavigne francia küldött javaslatára kimondta, hogy a munkások minden országban és minden városban egyidejűleg, egy meghatározott napon követeljék a 8 órás munkanap bevezetését. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-i első kongresszusa határozatot hozott, miszerint május elsejét minden évben megünneplik. Budapesten csak 1899-ben engedélyezték az első felvonulást. AII. Internacionálé 1891-i brüsszeli kongresszusa úgy döntött, minden ország munkásai maguk határozzák meg, mikor és hőgyan tartják a munka ünnepét. Ezt követően Nagy-Britanniában és több más országban május első vasárnapjára tűzték ki az ünneplés időpontját, hogy elkerüljék az akciókkal járó általános munkabeszüntetést. 1894-től az Egyesült Államokban és Kanadában szeptember első vasárnapján tartják a munkásünnepet, vagyis a Labor Dayt. Az első világháborút követően több ország munkaszüneti nappá nyilvánította május elsejét, mint a munka ünnepét. Május első napja a hitleri Németországban is hivatalos ünnepnek számított. Májusnak van egy egészen más jellegű különlegessége is. A szerves élet ekkor éri el tetőpontját, s a tavasz nyárba csap át Shakespeare és a munkásosztály Ha azt halljuk, május elseje, a legkisebbek kivételével szinte mindannyiunknak egy másik félmondat is automatikusan eszünkbe jut: „a munka ünnepe". SÓKI TIBOR Meg persze az is, hogy éljen a béke, éljen a párt (Hurrá! Hurrá! Hurrá!). Hiába, az elmúlt rendszer (a '89 előtti) oly sok más, tulajdonképpen jó dologhoz hasonlóan a május elsejét is bemocskolta. Számunkra automatikusan összekapcsolódik a tribünön tetszelgő önimádattól elvakult pártfunkcionáriusokkal. Jobbik esetben a virslivel, lacipecsenyével, meg a sörrel és borral, amivel az öntudatos dolgozó népet megpróbálták kicsalogatni az utcára. Május sokunk számára egyet jelentett a kényszerfelvonulásokkal. Néhányan még arra is emlékszünk, hogy Husákék akkor is kihajtottak bennünket a térre, amikor a csernobili katasztrófa után pár nappal minden, kicsit is normálisabb országban lefújták a cirkuszt. Pedig ezt a napot nemcsak a kommunista diktatúra idején ünnepelték. Május elsejének gazdag hagyománya van. Ami a munkásmozgalmi vonalat illeti, e napon a nemzetközi munkásszervezetek a nyolcórai munkaidőért tüntettek. Akkoriban, az úgynevezett farkaskapitalizmus legkeményebb éveiben volt miért küzdeni. Nem véleden, hogy a kommunizmus és más ideológiák termékeny talajra találtak a munkásfejekben, hiszen az egyszerű ember élete kemény harcot jelentett a mindennapi kenyérét, amelyet sokszor embertelen körülmények között kellett megvívni. A sors iróniája, hogy a munkások mennyországát ígérő kommunista diktatúra bukása után ma sok kelet-európai dolgozónak ugyanilyen gondokkal kell küzde... a rendőrség pedig gumibotokkal válaszolt a megmozdulásokra nie, míg a „kapitalista" Nyugaton az emberek nagy része élvezi a századforduló és a századelő munkásharcainak minden gyümölcsét. Ott sem volt azonban mindig így. A munkaadók eleinte elbocsátásokkal, a rendőrség pedig gumibotokkal válaszolt a megmozdulásokra. Májusnak azonban van egy egészen más jellegű különlegessége is. A szerves élet ekkor éri el tetőpontját, s a tavasz nyárba csap át. Ezt az emberek mindig megünnepelték. A hóJEGYZET Burleszkek a munkások paradicsomba juttatásáról DUSZA ISTVÁN Nem voltam sem ellenálló, sem alámerülő közömbös, mert egy faluval találtam volna magamat szembe, ahol mégiscsak megszülettem, és sok sorstársamnak hazudtak szebb jövőt a celulózgyárban. Ennek ellenére, tudásom akkori állapota szerint is tudtam, hogy a letűnt kommunista rendszerben alaposan besározódom. Be is sározódtam nyakig, annak ellenére, hogy édesanyám kemény akaratával komfirmáltam. Meg aztán az sem lehetett sokáig titok előttem, hogy mindaz, amit újságíróként később kötelezően dicsőítenem kellett volna, valójában világraszóló hazugság volt. Jellemhiba? Lehet. Ezzel szemben mégiscsak izgalmasnak tetszett, amikor néhány kollégámmal - egy kezem is elég utólagos számbavételükhöz - kerestük a módját a sorok között az olvasóval való összemesélésnek. Micsoda képzavar! Sebaj, volt már ennél nagyobb is a május elsejei vezércikkekben. Az azonban kérdés: Hány hozzám hasonló van a magukat mostanában bársonyköpönyeget forgató forradalmárnak mondó európerek és álneves nemzetiek között, akik legalább ennyit beismernek. Tehát volt, ami volt. A dolgok ilyetén való látása sem mentett meg attól, hogy némely május elseje előtt orgonaillatú jegyzetet írassanak velem a munkásosztály paradicsomba juttatásáról, pedig már ők is tudták, hogy legfeljebb rothadt paradicsomba ülhet a melós. Persze, csak miután felhörpintette a féldeci rumot, megette a virslit vagy a gulyást, majd bedöntötte a krigli sörét is. Mindezt a szakszervezet osztogatta jegyekre. Már ahol osztogattak jegyeket is, nemcsak zászlócskát, lufit, Picasso-békegalambot meg efféléket. Gyermek- és kamaszkorom örömteli élményei voltak ezek. Akkor még közösen főzték a gulyást, de a legérdekesebb mégiscsak az volt, ha a főszakácsról hetekig beszélték, hogy több kiló húst vitt haza. Ejnye, bejnye! A dőre még a szomszédasszonyának is adott belőle, gondolván, hogy az majd nem pletykálja ki a faluban. Tehette, mert a gulyásban a hús, a krumpli és a víz arányát néhány kiló hagymával, erős paprikával egész ügyesen lehetett szabályozni, főleg a piás melósoknak május elsején. A többi meg a soványak és kövérek focimeccs után már nem számított, hiszen, aki közben megszomjazott, kifutott a partvonal mellé állított hordóhoz, és csapolt magának. Mire aztán már a bíró sem bírta cérnával, akarom mondani kiszáradt a nyál a fütyülőjéből, és lefújta a soványak győzelmével véget érő meccset, nem volt józan ember a sportolók között. Minden olybá tűnt, hogy két lábra állt majmok fociznak egymással. Ezek a felhőtlen örömöket és ingyen kaját, piát hozó május elsejék előbb elvesztek a feledés homályában, mintsem azt hitték. Volt annak némi munkásmozgalmi vadromantikája is, hogy a kövérek között focizott a pártelnök meg a nagyfejű tisztviselőgárda (ez nem vicc, így hívták őket), a soványak között meg szinte csak melósok játszottak. Amíg az előbbiek egyáltalán hajlandók voltak „lealacsonyodni" az utóbbiakhoz. Később, a konszolidáció sűrejében már csak fenyegetésekkel meg százkoronásokkal kötelezővé tett felvonulások mutattak némi egyenlőséget. A kövérek is ugyanúgy vitték a kötelező zászlót vagy transzparenst, mint a soványak. Annyi különbséggel, hogy a soványak mindig előbb lógtak meg, mert tudták, hol állt meg a teherautó, amire fel lehetett dobálni az egész tárgyi hazugságot. És mondja még valaki, hogy nem volt burleszk az egész! ... Tony Blair szokott-e bridzselni a szakszervezetekkel, megemelték-e a pilóták veszélyességi pótlékát Koszovó miatt? Anziksz elsején, avagy: „Hol vagy, régi pártom, a bunlcócskát könnyezve várom" BUCHLOVICS PETER Épp Londonba küldenék egy levéltetűt (?!), barátomnak, Téglának, tudják, ő ott a beépített ügynököm, intelligens, szervilis, naná, a munkapiacon, már kérdezném, hogy áll a munkáspárt, szakad-e még vagy toryk, Tony Blair szokott-e bridzselni a szakszervezetekkel, megemelték-e a brit pilóták veszélyességi pótlékát Koszovó miatt, és hogy kézre kerítette-e már Sherlock Holmes a londoni szögesbomba-gyártókat, akikben idegengyűlölet mellett vélhetően a munka- és területféltés, meg több lórúgásnyi whiskyadag is dominál. Nos, ekkor rámtelefonál a kedvenc szerkesztőm. 'Ugyanmá dógozná, firkancs, de csak pontosan, szépen, úgy érdekes, az idő pénz, az inflációt meg a sánta kutya se éri utói.' Nemhiába csukják (?) le sorban a mečiari díszprivatizálás közepes (?) halacskáit. A nagyokat (még) nem lehet, azok felvonulni mennek. Majd lesz sör is, na nem ingyen, ezért se akar ünnepelni a szoci álságos jólététől máig szédült melós, nemcsak a kettőbuszas tejhiánya miatt, de egyes szakszifunkcikban majd biztos felhabzik a morál, kis amnéziával feledve, hogy még alig egy éve is kinek gazsuláltak, milyen kormánynak. Nem gond, dörgölődzésért cserébe politikai posztokon villoghatnak, sőt parlamenti helyek is gazdára találtak, mermá' nagyon hiányoztak onnan, ők. A gazdaság, hát éppen az nem hevert romokban tavaly, mindent ezek az újak csesztek el, valami nyúédzzs, lehet rástartolni ezerrel. Zászlót bonts, fel vörösök, proletárok, ma még csak a szockó meg a munkanélküli-segély a miénk, de lesz ez másképp is! Tessék má' újraindítani a fegyvergyártást, vagy építeni még egy Bőst, Mohit, mittudomén, csak a Tessék má' újraindítani a fegyvergyártást, vagy építeni még egy Bőst... betevő falatot, kérjük szépen. Valami grandióziusat kellene, valami gigantikusát, hogy több ezer ember dógozhasson jó sokáig, mondjuk piramist, az játéknak se rossz. Ha lehet nyugdíjig, meg lopni is lehessen onnan, a közösbű. Mer' így nemtok az onokámnak kuglert venni, jó ruhában járni-kelni, ha aztat látom, hogy a drága egy munkaadóm má megin' pízt sikkasztott el a munkahivataltú', nem fizette értem a szociális és betegbiztosítást, oszt' indok nélkül kivágott, mint macskát ...-ni, két hónap után. Az unokaöcsém fölkötötte magát a pionírnyakkendőjére, a rendszerváltás áldozata az is, alig bírtuk levágni, de még azért időben, a maflát. Hogy kinyílik ilyenkor a bicskám a lajbiba', még a segélyemet se hagyják nyugodtan elinni. Vagy állíthatnánk több ezer májusfát a régi szokásokat sem feledve, mennyi embert lehetne ezzel is foglalkoztatni, a Slotáék meg ráakasztgathatnák sorban a valósnak vélt ellenségeiket, de egy részüket a NATO-vonatok elé hajigálnák, jaj, ezt hagyjuk. Barnavörös rémképek a munkásöntudat alagsori zugaiból, anno... Inkább nézzük a majáiisi mulatozást, na ne Szinyei-Mersével, kérem, már a Kun Béla is megmondta Kosztolányinak, hogy művészekre semmi szükség a proletárállamban (persze, ha elkötelezik magukat, az más tészta). De Kun Béla elröpült, oda, Moszkvába, a művészekre és az értelmiségiekre meg azóta is furcsán néznek a böcsületes kétkeziek. Nyugtázzuk, Az unokaöcsém fölkötötte magát a pionírnyakkendőjére... nem mind. De félre ezzel is. Rendezzünk ma műveltséggyarapító vetélkedőket, aki fél liter pálinka után kimondja, hogy szociáldemokrácia meg posztkádárizmus, az nyert. Újabb féllityit. Búsongjunk szép nóta mellett: „Hol vagy, régi pártom, a bunkócskát könynyezve várom." Ám ilyenkor, elsején a legjobb mégis az lesz, ha huszadikáig kölcsönkérünk a barátunktól. Újgazdagoktól és nomenklatúrás vállalkozóktól nemá', mert azok úgyse adnak. Ők már nagyon önelégülten oktatnak ki rablókapitalizmusból és szabadversenyből. Jut eszembe, Tégla nem írta meg a londoni címét, most telefonálhatok nyakra-főre. De ki fizeti a számlát? nap első napján májusfát állítottak a legények, vagy egy hosszú sima póznára díjtárgyakat akasztottak, melyek azé lettek, aki fel tudott mászni értük. Az igazi májusi ünnep, a majális tehát amolyan ősi eredetű örömünnep, mellyel a felburjánzó életet üdvözölte az ember. Külön érdekesség, hogy mivel a május elsejei májusfakereső erdei bolyongás kicsapongásokra adott alkalmat, az uralkodók a középkorban és a reneszánsz idején több rendelettel is tiltották. Ezekből a rendeletekből tudjuk, hogy Shakespeare Szentivánéji álom című műve is az akkori májusi bohóságokat örökíti meg. Őseink tehát tudták, hogyan kell önfeledten ünnepelni. Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy a munkásmozgalmak pont e napra időzítették e legnagyobb felvonulásaikat, hiszen joggal várhatták, hogy az összesereglett tömegek közül is a tüntetőkhöz csapódnak néhányan. Ma pedig újabb választási lehetőségünk is adódik. Végre magunk dönthetjük el, hogy hol akarunk ünnepelni. Folytatjuk-e az osztályharcos, esetleg az üresen felvonulós munkás-kommunista hagyományokat a városok aszfaltútjain, avagy inkább átadjuk magunkat a bohóságok, a májusfák és az önfeledt mulatozások örömeinek. Felvonulás - valamikor a rendszerváltás előtt (Archívumi felvétel) (Archívumi felvétel) Egry József (1883-1951): Május 1., 1910