Új Szó, 1999. április (52. évfolyam, 76-99. szám)

1999-04-29 / 98. szám, csütörtök

UJ SZO 1999. ÁPRILIS 29. PANORÁMA G] Az amerikaiak önbizalma egyebek mellett abból is táplálkozik, hogy a gyerek már akkor is oklevelet kap, ha egy hónapon át nem hiányzik az iskolából Televízió és autó nélkül is szép lehet az élet Amikor Cséfalvay Zsolt érte­sült arról, hogy pályázati nyertesként fél évet az Ari­zona állambeli Tuscon város egyetemén vendégkutató­ként dolgozhat, nem sejtet­te, hogy Amerika legjobb lo­gopédiai tanszékére, a legis­mertebb tudósok társaságá­ba kerül. PÉTERFI SZONYA - Nagy izgalommal, várakozással vágtunk neki az útnak. Úgy tervez­tük, hogy Chicagóban, feleségem bátyjánál akklimatizálódunk. Na­gyon jó ötletnek bizonyult, némi átmenettel csöppentünk bele a nagy amerikai valóságba, az ide­gen nyelvi közegbe, a merőben más körülmények közé. Zsuzsa és a három gyerek két hétig élvezte a nagyvárost, jómagam négy nap el­teltével Arizonába utaztam, hogy előkészítsem leendő otthonunkat - elevenítették fel a még friss em­lékeiket Cséfalvay Zsolt és felesé­ge, Zsuzsa, akik nehezen bár, de kezdik megszokni a hazai viszo­Zsolt szívesen beszélt arról, hogy a hivatalos ügyintézéskor készséges segítőkre talált. - Az egyetemhez tartozó 400 családi házból álló ne­gyedben béreltünk egy kis házat mi is, amit tévedésből berendeztek. Puritánul, de a célnak megfelelően. A házakhoz úszómedence is tarto­zott, amit persze kihasználtunk. El­utazásunk előtt mindenki ajánlotta, szerezzem meg a jogosítványt, hi­szen autó nélkül nem létezhetünk, Amerikában alig van tömegközle­kedés. Első teendőim egyike tehát az autóbérlés volt. „Friss" sofőrként automata sebességváltós kocsit bé­reltem, ám kiderült, hogy a város és a háznegyed között rendszeres a buszjárat, a gyerekeket pedig isko­labuszok szállítják. Amikor megér­kezett a családom, szomszédaink és kollégáim legnagyobb megdöbbe­nésére lemondtunk a személyautó használatáról. Nem értették meg, hogy számunkra a kocsi és a tévé nem létszükséglet. Ugyanis mi té­vét sem vettünk. Nem hiányzott, mert rengeteget sétáltunk, beszél­gettünk. A házastársak egymást kiegészítve meséltek szomszédaikról. - Arab, A Grand Canyon szépséget édesapja hátizsákjából csodálta nyokat. - Talán hihetetlen, de úgy látjuk, idehaza minden szürke s nem éppen tiszta, az emberek mo­gorvák. Biztosan így volt ez eluta­zásunk előtt is, de mert nem ismer­tünk mást, számunkra is ez volt a természetes. mexikói, kínai, indiai, dél-kóreai, cseh és egy magyar házaspár élt mellettünk, valóban egy nemzet­közi közösség. És mert családosak voltak, feltételeztem, szabad időnkben együtt sétáltatjuk gyere­keinket. Nem így volt. Míg az enyéim iskolában voltak, Zsolt pe­dig az egyetemen, hathónapos Dá­niel fiamat egyedül sétáltattam. A szomszédasszonyok ki sem jöttek a házukból - jegyezte meg Zsuzsa. Talán a járdák hiánya tűnt fel első­nek, amit furcsállták, majd meg­szoktak. Rájöttek: a járdák azért feleslegesek, mert az emberek nem járnak gyalog. A házuktól öt percre található parkba is autón te­szik meg az utat. A környéken élők azért is csodabogárnak tartották az öttagú családot, mert ahová csak lehetett, gyalog mentek. Ké­sőbb megszokták a látványt, és au­tójukból kihajolva barátságosan köszöntötték őket. Zsuzsa és Zsolt kissé vonakodva fo­gott neki az amerikai oktatási vi­szonyok méltatásába. - Az iskola­választást megkönnyítette, hogy csak fél évet töltöttünk Ameriká­ban. Anna alapfokú állami iskolája néhány percre volt, reggelenként én kísértem el, délután pedig Zsu­zsa és Dániel várta. Andrást iskola­busz szállította az úgynevezett fel­ső tagozatú intézménybe, engem szintén busz vitt az egyetemre. A 30 perces út kellemesen telt, vagy beszélgettem a nagyon barátságos és érdeklődő utasokkal, vagy olvas­tam. Az egyetem pedig kész csoda volt. Kis helyen a világ gyűlt össze. Az oktatók, a kutatók, a dokto­randusz hallgatók sokszínű nem­zetközi közösséget alkottak - me­sélte a házigazda. - Anna és András számára nem jelentett gondot a be­illeszkedés. Talán két hétig tartott a nyelvi átállás, természetesen elő­fordult, hogy egy-két kifejezést nem értettek meg azonnal. Két hó­nap elteltével viszont gondtalanul kommunikáltak, karácsonykor an­gol könyveket olvastak, a film tar­talmát pedig angolul mesélték el nekünk. Érdekes viszont, hogy szinte azonnal átvették a többiek hanglejtését, idiómahasználatát. Bár reggel kilenctől délután fél ötig tartott a tanítás, az átvett tananyag mennyiségével és minőségével nem voltunk elégedettek nemcsak mi, hanem gyerekeink sem. A nap jelentős részét szórakozással töl­tötték, jól érezték magukat. Nem állítjuk, hogy közben nem tanultak valamit, de az kevés és felszínes volt. Az itthonról vitt tudásuk két­három évfolyammal meghaladta az ottaniakét. A pedagógusok nem győzték dicsérni tudásukat, szor­galmukat. Kilónyi oklevelet hoz­tunk haza, ott azért is oklevél járt, ha valaki például egy hónapon át nem hiányzott a tanításról! Nyom­ban megértettük, hogy az amerika­iaknak mitől van akkora önbizal­muk! Az oklevelek olvasása köze­pette egy matricára lettem figyel­mes. - „Az én gyerekem tehetsé­ges" feliratút a legtöbb szülő az au­tójára ragasztja. Mert valóban büszke csemetéjére! - közölte nyo­Audrey Holland professzornő jóságos nagymamaként játszott Dániellel (A család archívuma) Az egyetemi város pálmafái alatt matékkal a háromgyermekes csa­ládanya. Elmesélte, hogy amikor a cseh anyuka arra kérte a tanítónőt, kizárólag az ő fiának több házi fel­adatot adjon - neki sem felelt meg az amerikai színvonal -, a pedagó­gus mosolyogva, kedvesen ugyan, de nyomatékosan kioktatta: egy­részt ne terrorizálja a gyereket, másrészt ő a szakember, ő tudja, mennyi feladattal terhelje a tanuló­kat. Mellesleg András és Anna is érezték, hogy idehaza jóval maga­sabbak a követelmények, ami köz­rejátszhatott abban is, hogy szom­batonként szorgalmasan és becsü­letesen láttak hozzá a hazai tan­anyag elsajátításához. A szülők lát­ták az alapoktatás hiányosságait, mégis állítják: bár a gyerekek tár­gyi tudása nem nagyon gyarapo­dott, megtanulták, mi a tolerancia. Talán nem tudatosan, de tudat alatt biztosan egy életre beléjük ivódott. Tusconban számtalan nemzetiségű, színű és vallású em­Tusconban számtalan nemzetiségű, színű és vallásű ember él. ber él, relatív békességben. Ez per­sze nem jelenti azt, hogy a várost kikerülik a gyilkosok vagy a rablók. A Cséfalvay családnak néhány na­pon belül fel sem tűnt, hogy az an­gol feliratozás alatt ott a spanyol is. A gyerekek osztálytársai között is sok volt az arab, a mexikói, a kínai vagy az indián. Eleinte furcsállták, de néhány napon belül észre sem vették a különbséget. Megszokott dolog, hogy a módosabb réteg gye­rekeinek betegellátását kizárólag indiai orvosok végzik. Mellesleg az itthon sokat bírált egészségügyről a legnagyobb elismeréssel szóltak. - A nagyon kellemes klíma ellenére - fél évig szinte szvetter sem kellett - Dániel többször volt beteg. Kór­házba vittük, ahol az orvosok civil­ben gyógyítottak. Apróságnak tű­nik, de mielőtt meghallgatták vol­na a gyerek légzését, kezükkel megmelegítették a fonendoszkó­pot, a műszerre pedig figyelemelte­relés miatt apró játékokat aggat­tak. Az orvos vizsgálat közben han­gosan gondolkodik, mert úgy tart­ja, a szülőnek joga van hallania gondolatmenetét. Dániel esetében képes volt arra, hogy a Chicagóban élő gyermekorvos sógornőmmel konzultálja fiam gyógyítását. Az orvoslátogatás egyértelműen pozi­tív élmény, illő fogadtatásban ré­szesültünk, az orvos partnerként kezelt - mondta Zsuzsa, majd meg­jegyezte: kismamaként sehol nem éreztem magam hátrányos helyzet­ben. Kérésemre állítását bővebben is kifejtette. Bár volt munkavállalá­si engedélye, kizárólag a féléves fia miatt nem élt ezzel a lehetőséggel. Bár ha akart volna dolgozni, a gye­reke mellé szerezhetett volna jobb­nál jobb babysittert. Hiszen az ilyen fajta magas szintű szolgálta­tások elérhetősége közismert. - Mi­alatt angolon voltam, a tanfolya­mon részt vevő anyukák csemetéi­ről szakápolónő gondoskodott, de az uszodában is volt gyermekmeg­őrző. Amikor templomba men­tünk, ugyancsak leadtuk Dánielt, így figyelemmel kísérhettük a mi­sét. Igaz, kaptunk egy kis készülé­ket, amelyen - ha a gyerek sírt ­megjelenik az egyes szám. Ha a ba­ba megnyugszik, a szám is eltűnik, ha viszont jobban rázendít, a ké­szüléken megjelenik a kettes. Ilyenkor a szülő a gyerekéhez siet. Sok-sok apróság könnyíti meg az ottaniak életét. Nézzük a bevásár­lást. Nem tagadom, Pozsonyban nem nagyon szerettem vásárolni. Mivel a Zsolt béréből és a gyesből élünk, oda kellett figyelnem a ki­adásokra. Tusconban kizárólag a bőség zavara okozott gondot, mel­lesleg az anyagi függetlenség na­gyon kellemes érzés. A közelünk­ben élő magyar családdal szoro­sabb kapcsolatot tartottunk, pén­tek esténként együtt bonyolítottuk le a heti bevásárlást. Megtömtük az autó csomagtartóját, mégsem köl­töttem 100 dollárnál többet. Pedig volt ott üdítő és gyümölcslé, az al­mán, narancson és banánon kívül szőlő és eper is. Szerencsére, a gyü­mölcs íze nem tért el az idehaza megszokottakétól, sajnos a kenyér, de sok más élemiszer íze is más volt. A margarin sósnak tűnt, a túró pedig... Meglepett, hogy míg a marhahúsválaszték óriási volt, ott, ahol mi vásároltunk, disznóhúsból a kínálat szegényesebbnek tűnt. A mosás külön élményt jelentett. Mi­vel nem vettünk, illetve béreltünk mosógépet, a filmekből ismert kö­zös mosodát vettem igénybe. A nagyteljesítményű automata mo­sógépek fél óra alatt patyolat­tisztára mosták a ruhákat, a szárí­tóból kiemelt holmit pedig nem kellett vasalni. A családtagok előre megbeszélték a hét végi program alakulását. Gyakran az uszodában kötöttek ki, majd az óriási ldterjedésű bevásár­lóközpontban néztek körül. Hét­köznap Zsuzsa főzte az ebédet, szombat-vasárnap gyakran étte­remben ettek, hiszen négyük ebéd­je csupán 15 dolláros kiadást jelen­tett. - Mi annak is nagyon örül­tünk, hogy megtaláltuk az érzésvi­lágunknak megfelelő presbiteriá­nus, protestáns gyülekezetet, ahol az intellektuális lelkész prédikációi „európaiak" voltak, összecsengtek a mi hitünkkel - vette át ismét a szót Zsolt. - A gyülekezetet látoga­tó családokkal - ötvenen-hatvanan lehettünk- szinte azonnal összeba­rátkoztunk, kiváló embereknek tartjuk őket. Egy példa a sok közül. A lelkész felesége gyemekorvos, akit agyrákkal műtötték meg. A be­tegek ilyenkor számvetést készíte­nek életükről, ezt tette ő is. És elha­tározta, segíteni fog másokon. Jel­lemző a házaspár áldozatkészsége, hiszen gyerekeket fogadtak örök­be. Három dél-kóreai beteg gyere­ket; az egyik epilepsziás, a másik csonkakezű, a harmadik fogyaté­kos. Szerények maradtak, noha va­gyonos emberekről van szó. És úgy, mint szinte mindenkit, őket is a jó­kedv, mosoly jellemzi. Hogyan fogadtak az egyetemen ? ­kérdeztem Zsolttól, aki boldogan és szuperlativuszokban beszélt kollégáiról. - Hihetetlenül boldog vagyok, hogy közöttük lehettem, hogy befogadtak. Bevallom, a ma­gas színvonalú kutatómunka ele­inte bénítóan hatott rám. Az első hónapban feszült voltam, s ezt Zsuzsa is érezte. Idehaza sok mindenhez nem jutottam hozzá, ezért ezt pótolni akartam. Beástam magam a könyvtárba, ahol korlát­lan lehetőségeim voltak: hozzáfér­tem az afáziát taglaló irodalom­hoz, a könyvekből bármit fénymá­solhattam. Olvastam, tanultam, olvastam, konzultáltam a kollé­gákkal, akik készségesen segítet­tek. Karácsonyig behoztam a lema­radást, januártól már a produktív munkacsoportba soroltak. A tan­széken tizenhatan foglalkoztunk az afáziával, az agysérülés követ­keztében beállt beszédzavar keze­lésével, három hónapig csoportte­rápiát végeztem a sérültekkel. Amikor megemlítette Audrey Hol­land professzor nevét, hangjából is kiéreztem a tiszteletet. - Az ősz hajú hölgy a világ legismertebb afázia-szakembere, az eltelt 30 év alatt fantasztikus sikereket ért el. A munkahelyen nem ismert tréfát, megközelíthetetlennek tűnt, bár engem kitüntetett figyelmével: gyakran együtt ebédeltünk és ez­alatt is tanácsokkal látott el. Csalá­dostul meghívott a házába is, va­csoravendégek voltunk otthoná­ban, ahol jóságos nagymamaként ölelte magához Dánielt. Szakmai­lag elmondhatatlanul sokat kap­tam a fél év alatt. Lényeges persze, hogy a tanultakat Pozsonyban is hasznosítani fogom. Az egyetem mellett tanácsadót nyitunk, és az ottani módszerekkel foglalkozunk majd az afáziás betegekkel. Azzal, hogy hazatértünk, nem szakadt meg a kapcsolatunk, az Interneten keresztül „beszélgetünk". Az otta­ni légkör nagyon hiányzik, nehéz volt kiszakadni a jóból. A gyerekek viszont örömmel tértek haza. Más a mi értékrendünk, mások a kötő­déseink. A lányomnak, a fiamnak hiányoztak a barátaik, az osztály­társaik, az iskola. Kijelentették, hogy ha ismét Amerikába szólít a hivatásom, ők maradnak. Mi, fel­nőttek is más látószögből nézzük a hazai eseményeket. Van, amit job­ban értékelünk, becsülünk, meg­nőtt a családi háttér, a barátok sze­repének értéke és vannak dolgok, amelyek megváltoztatására még törekednünk kell.

Next

/
Oldalképek
Tartalom