Új Szó, 1999. április (52. évfolyam, 76-99. szám)

1999-04-27 / 96. szám, kedd

UJ SZO 1999. ÁPRILIS 27. A TÉMA: LOCKERBIE-ÜGY Több mint tíz év telt el a borzalmas merénylet óta Dióhéjban a történet ÖSSZEFOGLALÓ Hamisítatlan karácsony előtti csúcs­forgalom volt a londoni reptéren 1988. december 21-én. Mindenki kapkodott, sietett, vitatkozott, bosz­szankodott. Feltehetően éppen erre számítottak azok is, akik rádióké­szüléknek álcázott robbanószerke­zetet helyeztek el egy utas nélküli poggyászban, s feladták az amerikai PanÁm légiforgalmi társaság New Yorkba tartó, 103-as járatára. A po­kolgép röviddel a felszállás után a skóciai Lockerbie felett felrobbant. A repülőgép fedélzetén tartózkodó 259 személy - köztük 188 amerikai - életét vesztette, de meghalt Lockerbie 11 lakosa is, mivel a ron­csok lakóházakra zuhantak. Csak jóval később terelődött a gya­nú két líbiai állampolgárra: a fel­robbant poggyász útját követve ju­tottak el a nyomozók a líbiai légifor­galmi társaság máltai irodájának két munkatársához, akikről rövide­sen kiderült, hogy a líbiai titkos­szolgálat tisztjei. Abdel Baset el­Meghrahit és A1 Amin Kalifa Femah-t azonban Tripoli nem volt hajlandó kiadni sem Nagy-Britanni­ának, sem az Egyesült Államoknak. A két leginkább érintett ország, a Biztonsági Tanács állandó tagjai el­érték, hogy az ENSZ átfogó szankci­ókkal sújtsa az észak-afrikai álla­mot. Először csak légiforgalmi tila­lomról volt szó, később gazdasági és fegyverszállítási embargó egészí­tette ki a büntetőintézkedéseket. Kadhafi kezdetben nagyon hetyke volt, azt állította, Líbiát nem lehet térdre kényszeríteni. Négy-öt év elteltével változott a helyzet, Tripoli kezdett kísérleti léggömbö­ket felbocsátani: hol egy afrikai, hol egy arab ország vezetőjével, vagy éppen a BT-tag Oroszország­gal „üzent" a világszervezetnek, hogy kész tárgyalni. A felajánlott engedmények azonban olyan je­lentéktelenek voltak, hogy azokat sem Washington, sem London, de még az ENSZ sem tudta tárgyalási alapnak tekinteni. Tavaly ősszel kezdődött el az a fo­lyamat, amely végül is - több csa­tornán keresztül folyó titkos és nyilvános egyeztetések után - egy valóban kompromisszumos meg­oldáshoz vezetett. Megszületése érdekében Kadhafi még arra is vál­lalkozott, hogy fogadta a lockerbie-i áldozatok hozzátarto­zóinak küldöttségét, csakhogy be­bizonyítsa a világnak: a megoldás nem rajta múlik. Valójában mégis rajta múlott. Feb­ruárban vált bizonyossá a meg­egyezés elérése, amikor Nagy-Bri­tannia nagyon nyomatékosan ar­ról biztosította a líbiai vezetőt, hogy a skót jogrend szigorú, a bíró­ság valóban csak a merénylettel összefüggésben fogja kikérdezni a két gyanúsítottat, csak ők fognak a vádlottak padján ülni, s nem a líbi­ai rezsim. Kadhafi arra is biztosíté­kot kapott, hogy nemcsak az orszá­got, de még a titkosszolgálatot érintő ügyek sem fogják a kihallga­tás tárgyát képezni. Ezután kezdte el közvetítését az ENSZ főtitkára, Nelson Mandela dél-afrikai állam­fő, s a szomszédos Egyiptom elnö­ke és külügyminisztere. Líbia számára persze legalább eny­nyire fontos volt, hogy Kofi Annan ígérete: a gyanúsítottak átadásá­nak napján az ENSZ felfüggeszti az 1992-ben elrendelt szankció­kat, s 90 nap elteltével vissza is vonja. E egy órával a gyanúsították átadása után a felfüggesztés meg is történt. Ám Washington nyom­ban bejelentette: a tárgyalás befe­jezéséig számára ez az intézkedés „csak papíron létezik", (gzs) A két gyanúsított: Al- Amin Kalifa Femah (balra) és Abdel Baset el-Megh­rahi. (TA SR/AP) A PanAm-gép roncsai Lockerbie-ben. A felvétel a katasztrófa másnapján készült. A két líbiait 270 rendbeli előre megfontolt gyilkossággal vádolják Víziók és realitások (TA SR/AP) Líbia ősellenségei az ameri­kaiak, hiszen nemcsak mos­tanság fordultak az ország ellen, hanem kiirtották a té­vesen rézbőrűeknek neve­zett őslakókat is, akik való­jában a Kanári-szigeteken keresztül az Újvilágba vető­dött líbiai törzsek leszárma­zottjai voltak. GÖRFÖL ZSUZSA Ez nem egy akut témahiányban szenvedő hírlapíró elkeseredett próbálkozása az olvasó érdeklő­désének felkeltésére, hanem Moamer Kadhafi líbiai vezető számtalan történelmi „felfedezé­sének" egyike. Ezt például tény­kent osztotta meg a világgal, de van úgy, hogy továbbgondolásra méltónak tartott vízióival áll elő. A Hitványak állama című könyvében feltételezi, hogy éve­ken belül összeomlik az Egyesült Államok, miközben Németország létrehozza a Negyedik Birodal­mat, amely revánsot akar venni a második világháborúért. A kutya­szorítóba került, nyomorgó, rette­gő amerikaiak Kadhafit kérik meg, hogy bírja jobb belátásra né­metbarátait... Valahol itt, Kadhafi víziói és a realitás közti összefüggésekben kell keresni az okát annak, miért húzó­dott hosszú évekig a Lockerbie-ügy. Líbia vezetője nyilván képtelen volt felmérni, milyen következmények­keljár majd országa számára a szin­te totális nemzetközi embargó. A BBC televízónak októberben adott nyilatkozatában azonban már elis­merte, hogy országa nagy árat fize­tett a szankciókért, s kizárólag a gazdaság talpraállítása érdekében döntött a gyanúsítottak kiadatása mellett. Tripoli már abban a levél­ben, amelyet 1997 júniusában inté­zett az ENSZ-hez - válaszul az amerikai-brit követelésre az áldo­zatok hozzátartozóinak megfelelő kártalanítását illetően - 23,5 milli­A vádlottak előtt felol­vasták az összes áldozat nevét. árd dolláros ellenkeresetet jelentett be. Ez az összeg azóta csak növe­kedhetett, s talán nem is annyira ir­reális. Irreális viszont feltételezni, hogy ezt az összeget Líbia meg is kapja, hiszen a követelést - mond­hatnánk hivatalból - csak az Arab Liga támogatja. De Kadhafinak még ez is kevés, azt szeretné, ha most, a szankciók feloldása után kapna még kb. 14 milliárd dolláros nem­zetközi támogatást országa infrast­ruktúrájának nagyvonalú fejleszté­sére, s további milliárdos összege­ket a szankciók miatt összeomlott olajipar rekonstrukciójára. Líbia va­lóban szorult helyzetben lehetet, hiszen Kadhafi már jóval a kiadatás előtt jelezte: bízik abban, hogy visszatérnek országába az amerikai és a brit cégek is, és segítséget nyúj­tanak az új olajmezők felkutatásá­hoz és feltárásához. Egyelőre azon­ban az amerikai és a brit vezetők csak arról nyilatkoznak, hogy a szi­gorú szankciók politikája meghozta gyümölcsét, s ha a két líbiai bűnös­sége bebizonyosodik, akkor Tripoli­nak benyújtják a számlát. Zeistben közben beindult a hosz­szúnak ígérkező eljárás. A két gya­núsítottat, Abdel Baset el-Meghra­hit és Al Amin Kalifa Femah-t már kiadatásuk másnapján, április 6­án meghallgatta a bíróság. Ismer­tették velük a vádat, amely nagyon súlyos: 270 rendbeli előre megfon­tolt gyilkosság, továbbá a repülés­re vonatkozó nemzetközi jogsza­bályok megsértése. A vádlottak ­akik előtt felolvasták az összes ál­dozat nevét - ártatlannak mond­ták magukat. Ténéré-sivatag Megismételt merénylet Márciusban egy különleges párizsi esküdtszék hat líbiai állampolgárt fogott perbe és ítélt el - távollét­ében. Ä vádlottak élén Abdallah Szenuszi, Kadhafi sógora, a líbiai titkosszolgálat második számú ve­zetője állt. 1989 szeptemberében ugyanis gyakorlatilag megismétlő­dött a lockerbie-i eset: az UTA francia légitársaság Brazzaville és Párizs között közlekedő DC-10-ese Niger felett felrobbant, életét vesz­tette a 156 utas és a 14 főnyi sze­mélyzet. A gép roncsai a Ténéré­sivatagban 80 kilométeres körze­tében szóródtak szét. A francia ha­tóságok az FBI szakembereivel együttműködve gyűjtötték össze és elemezték a maradványokat, amelyek „vallottak", s minden két­séget kizáróan bebizonyították: Lí­bia állt a merénylet mögött. Brazzaville-ben egy felbérelt kon­gói polgár adta fel a Samsonite márkájú bőröndöt a gépre, amely­re aztán ő maga nem szállt fel. A pentrin nevű robbanóanyagot tar­talmazó bombát egy időzítő szer­kezet hozta működésbe, amelyet egy németországi fedővállalat sezrzett be a líbiai titkosszolgálat számára, (m) ESEMENYNAPTAR Egy évtized huzavonájának állomásai 1991. november 14. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia letar­tóztatási parancsot adott ki a líbiai titkosszolgálat két tisztje, Abdel Baset el-Meghrahi és Al-Amin Kali­fa Fahima ellen a PanAm társaság Boeing 747-es gépének 1988 de­cemberi felrobbantásában való részvétel miatt. Líbia a vádat el­utasította. 1991. devember 4. A líbiai hatósá­gok közölték, hogy mindkét gya­núsítottat letartóztatták, de kiadá­sukat az Egyesült Államokba vagy Nagy-Britanniába egyértelműen elutasították. 1992. január 21. Az ENSZ Bizton­sági Tanácsa 731. számú határoza­tában a gyanúsítottak Egyesült Ál­lamokba, Nagy-Britanniába vagy Franciaországba való kiadására szólította fel Líbiát. 1992. március 1. Ibrahim Bisari lí­biai külügyminiszter bejelentte, hogy országa kész a két gyanúsí­tottat kiadni egy semleges állam­nak. 1992. március 23. Líbia javasolta, hogy az Arab Ligának adja ki a gya­núsítottakat. London és Washing­ton ezt nem fogadta el, ragaszko­dott a BT-határozat követeléséhez. 1992. március 26. Moamer Kadha­fi líbiai vezető a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, hogy akadá­lyozza meg az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát az országa el­len tervezett szankciók alkalmazá­sában. Kérését a testület elutasí­totta. 1992. március 31. A Biztonsági Ta­nács elfogadta a 748. számú hatá­rozatot, amely légiforgalmi és ka­tonai együttműködési tilalmat rendelt el Líbiával szemben mind­addig, amíg amerikai vagy skót bí­róságnak ki nem adja a két gyanú­sítottat. 1992. június 23. A líbiai Általános Népi Kongresszus (parlament) egyetértett egy „igazságos és meg­vesztegethetetlen bíróség" létre­hozásával egy, a világszervezettel vagy az Arab Ligával kötött megál­lapodás alapján. 1993. szeptember 29. Líbia közöl­te, egyetért azzal, hogy a két gya­núsítottat Skóciában állítság bíró­ság elé. Egyben bejelentette, igyekszik elérni, hogy a két gyanú­sított is elfogadja ezt a javaslatot. 1993. november 11. 883. számú határozatával a Biztonsági Tanács további szankciókat rendelet el Lí­bia ellen; befagyasztotta külföldi vagyonát, megtiltotta az olajipari berendezések eladását az észak­afrikai országba és a líbiai olaj szállítását. 1997. szeptember 25. Washington és London elutasította néhány afri­kai vezető és Oroszország kérését, hogy a merénylettel gyanúsított lí­biaiakat ne az Egyesült Államok­ban vagy Nagy-Britanniában, ha­nem semleges területen állítsák bí­róság elé. 1997. október 13. Az ENSZ hágai Nemzetközi Bírósága Líbia kérésé­re eljárást indított a Lockerbie feleletti bombamerényletről. A testület nem foglalkozott magával az esettel, hanem azzal a brit és amerikai állásponttal, hogy a há­gai bíróság nem illetékes az ügy­ben, illetve annak lehetőségével, hogy a két ország elfogadja Líbia itteni tárgyalási kérését. 1998. február 27. A hágai nemzet­közi Bíróség úgy döntött, hogy a Lockerbie-ügy a hatáskörébe tar­tozik. 1998. augusztus 26. A líbiai külügy­minisztérium közölte, elfogadja az amerikai és a brit kormány vélemé­nyének módosulását azt követően, hogy Washington és London java­solta: a skót jogrend szerint Hágá­ban legyen a bírósági tárgyalás. 1998. augusztus 28. Az ENSZ Biz­tonsági Tanácsa jóváhagyta a Líbia elleni szankciók felfüggesztését azzal a feltétellel, hogy Kadhafi haladéktalanul kiadja Hollandiába a két gyanúsítottat. 1999. február 13. Líbia elfogadta a javaslatot, hogy ha bebizonyoso­dik bűnösségük, a merénylet elkö­vetésével gyanúsított két személy skót börtönben töltse le bünteté­sét. 1999. február 26. Washington és London egyhónapos ultimátumot adott Tripolinak a két gyanúsított kiadatására. Líbia másnap eluta­sította az ultimátumot. 1999. március 19. Kadhafi bele­egyezett abba, hogy Hágában bíró­ság elé álljon a két gyanúsított azon garanciák mellett, melyeket Nelson Mandela dél-afrikai állam­főtől, illetve Fahd szaúd-arábiai uralkodótól kapott. 1999. április 5. Tripoli repülőterén a világszervezet képviselőinek hi­vatalosan átadták a két gyanúsí­tottat, akik Hans Corell, az ENSZ jogi hivatala képviselőjének fel­ügyelete alatt Hollandiába repül­tek. Az átadási ceremónián több arab és afrikai tisztségviselő is megjelent. (Forrás: ČTK) Különleges bírói testület A skóciai felső bíróság három bírájából létrehozott testület dönt a skót törvények szelle­mében a két líbiai bűnösségé­ről. Az ügy érzékenysége miatt döntöttek úgy a brit hatósá­gok, hogy nem polgári szemé­lyekből alló esküdtszék fog ítélkezni. A vád nem lesz könnyű helyzetben, mivel a Tripolival kötött, a vádlottak kiadására vonatkozó egyez­mény értelmében Líbiából nem idézhet meg további ta­núkat. Ugyanakkor feltételez­ni lehet, hogy a védelem nagy számú tanút fog felsorakoztat­ni. Az eltérő feltételek ellenére a vádra és a védelemre egy­aránt vonatkozik a skót jog­rend, melynek értelmében a bíróság csak olyan bizonyíté­kokat fogad el, amelyek több forrásból származnak. A tár­gyalás végén a bírák többségi szavazással hozzák meg ítéle­tüket. A vád felkészülése a perre akár egy évet is igénybe vehet, maga a per pedig több évig is elhúzódhat. A tárgyalás költségeit a brit kormány állja. Ideiglenes skót terület Kadhafi végül is elfogadta, hogy a skót törvények alapján valósuljon meg az eljárás, azt azonban már nem, hogy a helyszín is Skócia legyen. Bi­zalmas források szerint azt már súlyos presztízsveszteség­nek érezte volna tíz évig tartó makacs elutasítás után. Hágá­ból engedett, de Hollandiából, mint semleges helyszínből nem. így született egy eddig példátlan megoldás: az Ut­recht közelében lévő Zeist légi­támaszpontját, melyet koráb­ban az amerikaiak használtak, most alaposan átalakították ­szuperbiztos börtönt, tárgyaló­termet hoztak létre - és ideig­lenesen skót területté nyilvání­tották. Mire meghozták a vád­lottakat, már több mint száz skót rendőr és börtönőr érke­zett a támaszpontra, ENSZ­megfigyelőkkel együtt őrzik a líbiai foglyokat. Ha bűnössé­gük bebizonyosodik, bünteté­süket már skót börtönben kell letölteniük - ugyancsak ENSZ­megfigyelők felügyelete alatt, az előzetes megegyzés erről is megszületett. Nem lesz egyenes adás A brit és az amerikai tévétár­saságok egymást túllicitálva igyekeztek megszerezni a szó szerint „bombasztori" közve­títésijogát. Hoppon marad­tak: a skót törvények nem te­szik lehetővé a tárgyalás tévé­közvetítését. A világméretű érdeklődésre való tekintettel a bíróság mégis tett egy en­gedményt: a tévéállomások sugározhatják a per kezdetét. Az utolsó vitás kérdés Miután Tripoli elfogadta a skót bíróság illetékességet, megszületett a faramuci dön­tés a helyszínről is, még nyit­va volt az esetleges büntetés letöltésének helyszíne. Lon­don Skócia legszigorúbban őrzött börtönét, a glasgow-i Barlinnie börtönt ajánlotta fel. Ennek egyik szárnyát ENSZ-felúgyelet alá helyez­nék, és ENSZ alkalmazottakat vonnának be a foglyok fel­ügyeletébe. Az oldalt összeállította Görföl Zsuzsa

Next

/
Oldalképek
Tartalom