Új Szó, 1999. március (52. évfolyam, 49-75. szám)

1999-03-29 / 73. szám, hétfő

10 SPORTVILÁG ÚJ SZÓ 1999. MÁRCIUS 29. Bili Clinton is kíváncsi a Washington Capitals jégkorongcsapatának mérkőzéseire; a klubhoz több szlovák játékos (köztük Bondra és Zedník) neve fűződik Európai sztárok felelnek a fővárosért Olaf Kölzig kapus nem adja be könnyen a derekát (TA SR) Tavaly az észak-amerikai profi hokiliga cirkuszának talán legkellemesebb meg­lepetése a Washington Capitals volt. Peter Bondra és Richard Zedník nem kis szerepet játszott abban, hogy a csapat bejutott a Stanley Kupa döntőjébe. MAREK SVÁTEK Az alapszakasz lebonyolítása után az Aüanti Divízióban a har­madik helyről várták a folytatást (a Keleti Főcsoportban az ötödik helyen végeztek), majd a ráját­szás első fordulójában a Boston Bruinsot 4:2 arányban búcsúztat­ták. Következett a Keleti Főcso­port elődöntője, melyben két fő­város csapata mérte össze erejét. A csata presztízskérdéssé vált, hi­szen az Ottawa ellen kellett bizo­nyítani. Bili Clinton amerikai el­nök sem akart kimaradni, végül az ő emberei győztek 4: l-re. Más tészta volt a konferencia utolsó összecsapása, a finálé. Itt a Capi­tals a Buffaloval került szembe. Mindenki a két kapust tartotta a mérkőzések kulcsfiguráinak: O­laf Kölzig a Washington, Dominik Hašek a Buffalo hálóját őrizte. Rajtuk kívül három szlovák játé­kosnak, a Sabres legjobb góllövő­jének, Miroslav Šatannak, illetve a már említett Zedníknek és Bondrának is nagy beleszólása volt a dolgokba. A legfontosabb­nak a harmadik találkozó bizo­nyult, amelyet a fővárosiak 4:3 arányban nyertek meg. Bondra és Zedník fejenkét két gólt ütött. A sorozat a Washington számára végződött szerencsésebben, a klub történetében először nyert konferenciát. A végeredmény 4:2. Ez természetesen feljogosí­totta a Stanley Kupa-döntőben való részvételre, ahol egy rendkí­vül fegyelmezett társaságba, a címvédő Detroit Red Wingsbe botlott. Yzermen, Shanahan, Fe­tyiszov, Larionov és társai min­denben fölülmúlták a Washing­tont, sima 4:0-ra Yzermanék nyerték a finálét. A washingtoni hoki kezdetei a II. világháború idejére nyúlnak visz­sza. Mike Uline építtette föl az Uline Arena stadiont, ahol saját csapata, az American Hockey League-ben szereplő Washington Ulines játszotta mérkőzéseit. Ké­sőbb megalapította a Washington Lions nevű klubot, amelyet az Eastern Amateur League-ben fut­tatott. Az NHL előtt azonban zár­va maradt a kapu. Hogy miért? Az ok prózai, nem volt elég nagy befogadóképességű a hokicsar­noka. Csak 1972-ben javult a helyzet. Abe Pollin, a Baltimore Bullets kosárlabdaklub elnöke új tervet dolgozott ki egy megfelelő stadion felépítésére. A Capital Center Maryland állam Landover nevű városában kapott helyet, és csaknem 20 mülió dollárjába ke­rült a klubnak. A csapat fölvette a Capitals nevet és semmi sem állt útjában, hogy felsorakozzon az NHL legjobbjai mögé. Az első sze­zonban a „Caps" a bajnokság több statisztikájának az élére került. Negatív értelemben; 71 mérkőzé­sen csak 21 pontot kapart össze, 67 találkozót elveszített. Szá­mokban ez 0,131 %-os eredmé­nyességet jelent. Idegenben pe­dig csupán egyszer tudott győzni. A következő rekord a zsinórban elveszített mérkőzések száma volt: 17. Ugyanebben a szezon­ban 446 kapott gólt kapott. Optimizmban nem volt hiány, hi­szen ennél rosszabb már nem jö­hetett. Müt Schmidt főmenedzser minden tőle telhetőt megtett: sorra cserélte le az edzőket, de a hiba nem bennük, hanem a játé­kosokban volt. A Capitals kima­gaslóan a legpocsékabb kerettel rendelkezett. Senki nem lepődött meg, hogy a Washington a követ­kező idényben is csak 36 pontot szerzett, s a táblázatban utolérhe­tetlenül az utolsó helyen végzett. Erre elfogyott a klub tulajdonosa­inak türelme, Schmidtnek távoz­nia kellett. Max McNab került a hélyére. A csapat ebben az idő­szakban elsősorban az 1960-as olimpiai bajnok Tommy Wiliamsre, valamint a Washing­ton 7-es számú mezének egyedü­li viselőjére, Yvon Labre-re tá­maszkodott. Guy Charon szemé­lyében McNab új erősítést szer­zett. Bemutatkozó idényében Charon 76 ponttal a bajnokság legeredményesebb játékosa volt. A klub többek közt neki köszön­heti első valamirevaló eredmé­nyét. A Washington végre nem lett utolsó, legalább egy hellyel följebb kapaszkodott. 1981-ig szakvezető szakvezetőt váltott. Ekkor Bryan Clarence Murray ke­rült a kispadra, és csak 1990-ben távozott. Azért a sorozatos kudar­coknak is van értelme: a gyen­gébb csapatok mindig előbb vá­laszthatnak játékost a draftolá­son. így épült be a Washingtonba Bob Carpenter, Mike Gartner és Chris Valentin. A klub ered­ményességi rekordembere, Den­nis Maruk a Minessotától érke­zett. Az 1981/82-es idényben 136 pontot szerzett a kanadai pontozásban. Érett a csapat, s csak idő kérdése volt, mikor tör be. Kilenc évet kellett eltöltenie az NHL-ben, hogy túljusson az alapszakaszon. Erre az 1982/83­as idényben került sor. Azóta, az 1996/97-es szezon kivételével egyszer sem maradt ki a play­offból. A 80-as években azonban sorozatos pechje volt: öt alkalom­mal a New York Islandersszel hozta a sors, s valamennyiszer a fővárosiak húzták a rövidebbet. A Washington 50 győzelemmel és 7 döntetlennel zárta az alapsza­kaszt 1987-ben (107 pont máig klubcsúcsnak számít). Egy évvel később Michal Pivoňka is csatlakozott a társasághoz. Ti­zenkét évet húzott le a klubnál - e tekintetben csúcsembernek szá­mít a Washington történetében. Először 1990-ben villant fel a csa­pat a playoffban. Miután mindkét New Yorkot (Rangers, Islanders) eltakarította az útból, bejutott a konferenciadöntőbe. Itt aztán 0:4 arányban alulmaradt a Bostonnal szemben. Dino Cicarelli, Michal Pivoňka, Calle Johanson és Dale Hunter tudománya nem volt elég az üdvösséghez. Hunter is kitett magáért, rosszfiúként 1901 per­cet töltött a büntetőpadon. Ha ehhez hozzáadjuk a quebeci éve­it, 3446 percet kapunk. Le a ka­lappal, ez összesen 57 mérkőzés­nek felel meg. A 90-es évek elején újabb erősítés érkezett Washing­tonba Csehszlovákiából, a 21 esz­tendős Peter Bondra. Nem volt egy nagyravágyó típus, de amit a fővárosban produkált, az minden pénzt megért. Az utóbbi években az NHL leggólképesebb játékosa két szezonban is 52 gólt ütött; az 1995/'96-os rövidített évadban 34 találatával ő volt a gólkirály. Honfitársával, Zedníkkel és az orosz Nyikolisinnel, valamint a védelem támpilléreivel, Mironov­val és Goncsarral oroszlánrészt vállalt a tavalyi döntőbejutásban. Olaf Kölzig kapus jelenléte is bi­zonyítja, hogy a Washingtonban, az Égyesült Államok kormányzá­sának központjában európai ho­kisokra támaszkodnak. Bondrán kívül még három csehszlovák küldött neve fűződik a Capshez, Svejkovskýé, Bulisé és Zedníké. Befejeződött a sí Világ Kupa-sorozat, két számban csak a múlt héten, Holmenkollenben avattak győztest; Vik és Dáhlie hazájában félistennek számít Szilárd norvég hegemónia, szerény német beleszólással ingatni a trónját. A huszonhét éves oslói hölgy apja, Odd Mar­tensen nyomdokaiban jár. Az apa az 1968-as grenoblei olimpián ezüstérmet szerzett a 30 kilomé­teres sífutásban és aranyat a vál­tóban. A lány öt éve versenyez a Világ Kupában, és az 1996/97-es idényben hívta fel magára a fi­gyelmet, amikor összesítésben a hatodik helyen végzett. A követ­kező szezonban a milánói kerék­párstadionban rövid távon nyert, három napra rá Va di Fiemmében a klasszikus ötösben duplázott, a Világ- Kupában összesítésben a második helyet szerezte meg. Közben beteljesült élete nagy ál­ma: a naganói olimpián kedvenc távján, az öt kilométeres klasz­szikus versenyen bronzérmet, a váltóban pedig aranyérmet szer­zett. Martinsen erősségge a ke­gyedenül kemény hajrá, ennek köszönheti világbajnoki győzel­mét is. Ramsauban (Ausztria) élete első egyéni győzelmét sze­rezte, imét az öt kilométeres tá­von. Addigi legjobb eredménye egy bronz a váltófutásban (1997­ben szerezte Tondheimben). Be­bizonyította, a korcsolyázás nem az erőssége, a kombinációs „tízes­ben" a nyolcdik helyre szorult. Ezzel veszélybe került VK-győ­zelme, ám szerencséjére Belmon­dót a lehető legrosszabbkor hagy­ta el ereje. Sokkal könnyebb helyzetben volt Bjorn Dáhlie. Minden idők legsi­keresebb sífutójának VK-győzel­me már tavasszal, Lahtiban el­dőlt. A15 kilméteres szabad stílu­sú futótávon 46. VK-győzelmét aratta, és a két utolsó szám előtt elegendő előnyt szerzett két nagy vetélytársa, az osztrák Mihail Botvinnik és a finn Miko Myllyl előtt. Ráadásul két csúcsot is megdöntött: az orosz Jelena Vjal­beováét, aki 45-ször nyert VK-t és a svéd Gunde Svanét, aki ötszö­rös a Kristályglóbusz-tulajdonos. A sífutás norvég királya 1992­ben, 1993-ban, valamint 1995­97 között nyete meg az összetett versenyt, utána minden erejét a ramsaui világbajnokságra össz­pontosította. Sajnos, álma nem vált valóra, meglehet, korábbi be­tegsége miatt „csak" ezüstérmes lett a váltóban. Bjarte Engen Vik a norvég siker­csapat következő tagja. Az olim­piai bajnok címvédő futását a finn Hannu Manninen keserítette Björn Dählie győzelme már tavasszal eldőlt. meg a legjobban, aki a tél elején remekelt az északi összetettben. Hétszer indult, ötször ált a dobo­gó legmagasabb fokán, s a Chaux Neuve-i fiaskó sem rengette meg vezető pozícióját: a 28 éves nor­vég már az utolsó előtti verse­nyen megnyerte a Világ Kupát. Kilencedszer is győzött, pályafu­tása során összesen 19 győzelmet ért el, s ezzel utolérte a japán Kenji Ogiwart. A vüágbajnoksá­gon sem talált legyőzőre. Planicében, a síugró Világ Kupa győztesének kiléte az utolsó pilla­natig kérdéses volt. A pálmát vé­gül az idény felfedezettje, a 21 éves német Martin Schmitt vitte el. Sem Obersdorfban, sem Gar­misch-Partenkirchenben nem akadt vetélytársa, s bár Ausztriá­ban a negyedik helyen végzett, egy csapásra Németország egyik legnépszerűbb sportolója lett. Bischofshofenben, a világbajnok­Martin Schmitt hetett világcsúcsának. Ezt más­nap a norvég Tommy Igebrigsten 219,5 méterre javította. Martin Schmitt útja a csúcsra nem volt kifejezetten könnyű. Bátyja, Throsten ösztönzésére próbálta ki a síugrást, 1996-ban vették be a válogatottba. Mind­össze néhány Kontinens Kupán indult, de nem tűnt ki ugrásaival. A következő évben két győzelmet aratott ebben a kupában, de a né­met válogatottba csak a trondhei­mi világbajnokság előtt került be. Itt a bronzérmes csapat tagja volt. Szerepelt a naganói ezüstcsapat­ban, és 14. lett a négysáncver­senyen. A nyári Szuper Kupán je­lezte, milyen a formája. Bjarte Engen Vik ságon azonban már minden né­met sportrajongó szívébe belopta magát: nagysáncon világbajnoki címet szerzett egyéniben, és hoz­zájárult a német csapat aranyá­hoz is. A középsáncon nagy bána­tára csak a hetedik helyen vég­zett, nem sikerült beállítania Nykkanen csúcsát, aki mindhá­rom sáncon első lett. A VK­győzelemért az utolsó pillanatig nagy csatát vívott a finn Janne Ahonnennel. Az első nap után 21 pontnyi különbség volt köztük, Schmitt 214,5 méteres ugrásával megdöntötte a norvég Ottesen vi­lágcsúcsát. Az első körben a 219 méternél landolt, de ugrása ér­vénytelen volt. Nem sokáig örül­szerzéséhez, mivel az olasz „kor­csolyás királynő", Stefania Bel­mondo másodikként ért célba, de csak pontszámban tudta behozni vetélytársnőjét. A döntetlen a norvég lánynak kedvezett, mivel ő négy győzelmet aratott az idényben, az olasz pedig csupán kettőt. Bente Martinsen tökélete­sen kitöltötte azt az űrt, amely elődei, Marita Mikkelsplas és Truda Dybendal-Hartz távozása után tántongott. Ók az előző évadban vettek búcsút a norvég válogatottól. Martinsen Olaszor­szágban ünnepelte első győzel­mét, s a következő versenytől kezdve senki sem volt képes meg­MARIÁN PÁLEŠ Négy klasszikus számban ért vé­get a múlt héten a sí Világ Kupa­sorozat, kettőben csak most dőlt el, ki lesz a győztes. A legdráma­ibb küzdelem a női sífutásban folyt. Holmenkollenben (Norvé­gia) a hazai Bente Martinén in­dult az első helyről, 67 ponttal ve­zetett az olasz Belmondo előtt, de a végső győzelemre nem ő volt a legesélyesebb. Martinsen ugyanis kifejezetten a klasszikus számok­nak hódol, az utolsó viszont a 30 kilométeres szabad stüus volt. Végül a 22. helyezés is elég volt számára a Kristályglóbusz meg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom