Új Szó, 1999. március (52. évfolyam, 49-75. szám)

1999-03-29 / 73. szám, hétfő

10 SPORTVILÁG ÚJ SZÓ 1999. MÁRCIUS 29. Bili Clinton is kíváncsi a Washington Capitals jégkorongcsapatának mérkőzéseire; a klubhoz több szlovák játékos (köztük Bondra és Zedník) neve fűződik Európai sztárok felelnek a fővárosért Olaf Kölzig kapus nem adja be könnyen a derekát (TA SR) Tavaly az észak-amerikai profi hokiliga cirkuszának talán legkellemesebb meglepetése a Washington Capitals volt. Peter Bondra és Richard Zedník nem kis szerepet játszott abban, hogy a csapat bejutott a Stanley Kupa döntőjébe. MAREK SVÁTEK Az alapszakasz lebonyolítása után az Aüanti Divízióban a harmadik helyről várták a folytatást (a Keleti Főcsoportban az ötödik helyen végeztek), majd a rájátszás első fordulójában a Boston Bruinsot 4:2 arányban búcsúztatták. Következett a Keleti Főcsoport elődöntője, melyben két főváros csapata mérte össze erejét. A csata presztízskérdéssé vált, hiszen az Ottawa ellen kellett bizonyítani. Bili Clinton amerikai elnök sem akart kimaradni, végül az ő emberei győztek 4: l-re. Más tészta volt a konferencia utolsó összecsapása, a finálé. Itt a Capitals a Buffaloval került szembe. Mindenki a két kapust tartotta a mérkőzések kulcsfiguráinak: Olaf Kölzig a Washington, Dominik Hašek a Buffalo hálóját őrizte. Rajtuk kívül három szlovák játékosnak, a Sabres legjobb góllövőjének, Miroslav Šatannak, illetve a már említett Zedníknek és Bondrának is nagy beleszólása volt a dolgokba. A legfontosabbnak a harmadik találkozó bizonyult, amelyet a fővárosiak 4:3 arányban nyertek meg. Bondra és Zedník fejenkét két gólt ütött. A sorozat a Washington számára végződött szerencsésebben, a klub történetében először nyert konferenciát. A végeredmény 4:2. Ez természetesen feljogosította a Stanley Kupa-döntőben való részvételre, ahol egy rendkívül fegyelmezett társaságba, a címvédő Detroit Red Wingsbe botlott. Yzermen, Shanahan, Fetyiszov, Larionov és társai mindenben fölülmúlták a Washingtont, sima 4:0-ra Yzermanék nyerték a finálét. A washingtoni hoki kezdetei a II. világháború idejére nyúlnak viszsza. Mike Uline építtette föl az Uline Arena stadiont, ahol saját csapata, az American Hockey League-ben szereplő Washington Ulines játszotta mérkőzéseit. Később megalapította a Washington Lions nevű klubot, amelyet az Eastern Amateur League-ben futtatott. Az NHL előtt azonban zárva maradt a kapu. Hogy miért? Az ok prózai, nem volt elég nagy befogadóképességű a hokicsarnoka. Csak 1972-ben javult a helyzet. Abe Pollin, a Baltimore Bullets kosárlabdaklub elnöke új tervet dolgozott ki egy megfelelő stadion felépítésére. A Capital Center Maryland állam Landover nevű városában kapott helyet, és csaknem 20 mülió dollárjába került a klubnak. A csapat fölvette a Capitals nevet és semmi sem állt útjában, hogy felsorakozzon az NHL legjobbjai mögé. Az első szezonban a „Caps" a bajnokság több statisztikájának az élére került. Negatív értelemben; 71 mérkőzésen csak 21 pontot kapart össze, 67 találkozót elveszített. Számokban ez 0,131 %-os eredményességet jelent. Idegenben pedig csupán egyszer tudott győzni. A következő rekord a zsinórban elveszített mérkőzések száma volt: 17. Ugyanebben a szezonban 446 kapott gólt kapott. Optimizmban nem volt hiány, hiszen ennél rosszabb már nem jöhetett. Müt Schmidt főmenedzser minden tőle telhetőt megtett: sorra cserélte le az edzőket, de a hiba nem bennük, hanem a játékosokban volt. A Capitals kimagaslóan a legpocsékabb kerettel rendelkezett. Senki nem lepődött meg, hogy a Washington a következő idényben is csak 36 pontot szerzett, s a táblázatban utolérhetetlenül az utolsó helyen végzett. Erre elfogyott a klub tulajdonosainak türelme, Schmidtnek távoznia kellett. Max McNab került a hélyére. A csapat ebben az időszakban elsősorban az 1960-as olimpiai bajnok Tommy Wiliamsre, valamint a Washington 7-es számú mezének egyedüli viselőjére, Yvon Labre-re támaszkodott. Guy Charon személyében McNab új erősítést szerzett. Bemutatkozó idényében Charon 76 ponttal a bajnokság legeredményesebb játékosa volt. A klub többek közt neki köszönheti első valamirevaló eredményét. A Washington végre nem lett utolsó, legalább egy hellyel följebb kapaszkodott. 1981-ig szakvezető szakvezetőt váltott. Ekkor Bryan Clarence Murray került a kispadra, és csak 1990-ben távozott. Azért a sorozatos kudarcoknak is van értelme: a gyengébb csapatok mindig előbb választhatnak játékost a draftoláson. így épült be a Washingtonba Bob Carpenter, Mike Gartner és Chris Valentin. A klub eredményességi rekordembere, Dennis Maruk a Minessotától érkezett. Az 1981/82-es idényben 136 pontot szerzett a kanadai pontozásban. Érett a csapat, s csak idő kérdése volt, mikor tör be. Kilenc évet kellett eltöltenie az NHL-ben, hogy túljusson az alapszakaszon. Erre az 1982/83as idényben került sor. Azóta, az 1996/97-es szezon kivételével egyszer sem maradt ki a playoffból. A 80-as években azonban sorozatos pechje volt: öt alkalommal a New York Islandersszel hozta a sors, s valamennyiszer a fővárosiak húzták a rövidebbet. A Washington 50 győzelemmel és 7 döntetlennel zárta az alapszakaszt 1987-ben (107 pont máig klubcsúcsnak számít). Egy évvel később Michal Pivoňka is csatlakozott a társasághoz. Tizenkét évet húzott le a klubnál - e tekintetben csúcsembernek számít a Washington történetében. Először 1990-ben villant fel a csapat a playoffban. Miután mindkét New Yorkot (Rangers, Islanders) eltakarította az útból, bejutott a konferenciadöntőbe. Itt aztán 0:4 arányban alulmaradt a Bostonnal szemben. Dino Cicarelli, Michal Pivoňka, Calle Johanson és Dale Hunter tudománya nem volt elég az üdvösséghez. Hunter is kitett magáért, rosszfiúként 1901 percet töltött a büntetőpadon. Ha ehhez hozzáadjuk a quebeci éveit, 3446 percet kapunk. Le a kalappal, ez összesen 57 mérkőzésnek felel meg. A 90-es évek elején újabb erősítés érkezett Washingtonba Csehszlovákiából, a 21 esztendős Peter Bondra. Nem volt egy nagyravágyó típus, de amit a fővárosban produkált, az minden pénzt megért. Az utóbbi években az NHL leggólképesebb játékosa két szezonban is 52 gólt ütött; az 1995/'96-os rövidített évadban 34 találatával ő volt a gólkirály. Honfitársával, Zedníkkel és az orosz Nyikolisinnel, valamint a védelem támpilléreivel, Mironovval és Goncsarral oroszlánrészt vállalt a tavalyi döntőbejutásban. Olaf Kölzig kapus jelenléte is bizonyítja, hogy a Washingtonban, az Égyesült Államok kormányzásának központjában európai hokisokra támaszkodnak. Bondrán kívül még három csehszlovák küldött neve fűződik a Capshez, Svejkovskýé, Bulisé és Zedníké. Befejeződött a sí Világ Kupa-sorozat, két számban csak a múlt héten, Holmenkollenben avattak győztest; Vik és Dáhlie hazájában félistennek számít Szilárd norvég hegemónia, szerény német beleszólással ingatni a trónját. A huszonhét éves oslói hölgy apja, Odd Martensen nyomdokaiban jár. Az apa az 1968-as grenoblei olimpián ezüstérmet szerzett a 30 kilométeres sífutásban és aranyat a váltóban. A lány öt éve versenyez a Világ Kupában, és az 1996/97-es idényben hívta fel magára a figyelmet, amikor összesítésben a hatodik helyen végzett. A következő szezonban a milánói kerékpárstadionban rövid távon nyert, három napra rá Va di Fiemmében a klasszikus ötösben duplázott, a Világ- Kupában összesítésben a második helyet szerezte meg. Közben beteljesült élete nagy álma: a naganói olimpián kedvenc távján, az öt kilométeres klaszszikus versenyen bronzérmet, a váltóban pedig aranyérmet szerzett. Martinsen erősségge a kegyedenül kemény hajrá, ennek köszönheti világbajnoki győzelmét is. Ramsauban (Ausztria) élete első egyéni győzelmét szerezte, imét az öt kilométeres távon. Addigi legjobb eredménye egy bronz a váltófutásban (1997ben szerezte Tondheimben). Bebizonyította, a korcsolyázás nem az erőssége, a kombinációs „tízesben" a nyolcdik helyre szorult. Ezzel veszélybe került VK-győzelme, ám szerencséjére Belmondót a lehető legrosszabbkor hagyta el ereje. Sokkal könnyebb helyzetben volt Bjorn Dáhlie. Minden idők legsikeresebb sífutójának VK-győzelme már tavasszal, Lahtiban eldőlt. A15 kilméteres szabad stílusú futótávon 46. VK-győzelmét aratta, és a két utolsó szám előtt elegendő előnyt szerzett két nagy vetélytársa, az osztrák Mihail Botvinnik és a finn Miko Myllyl előtt. Ráadásul két csúcsot is megdöntött: az orosz Jelena Vjalbeováét, aki 45-ször nyert VK-t és a svéd Gunde Svanét, aki ötszörös a Kristályglóbusz-tulajdonos. A sífutás norvég királya 1992ben, 1993-ban, valamint 199597 között nyete meg az összetett versenyt, utána minden erejét a ramsaui világbajnokságra összpontosította. Sajnos, álma nem vált valóra, meglehet, korábbi betegsége miatt „csak" ezüstérmes lett a váltóban. Bjarte Engen Vik a norvég sikercsapat következő tagja. Az olimpiai bajnok címvédő futását a finn Hannu Manninen keserítette Björn Dählie győzelme már tavasszal eldőlt. meg a legjobban, aki a tél elején remekelt az északi összetettben. Hétszer indult, ötször ált a dobogó legmagasabb fokán, s a Chaux Neuve-i fiaskó sem rengette meg vezető pozícióját: a 28 éves norvég már az utolsó előtti versenyen megnyerte a Világ Kupát. Kilencedszer is győzött, pályafutása során összesen 19 győzelmet ért el, s ezzel utolérte a japán Kenji Ogiwart. A vüágbajnokságon sem talált legyőzőre. Planicében, a síugró Világ Kupa győztesének kiléte az utolsó pillanatig kérdéses volt. A pálmát végül az idény felfedezettje, a 21 éves német Martin Schmitt vitte el. Sem Obersdorfban, sem Garmisch-Partenkirchenben nem akadt vetélytársa, s bár Ausztriában a negyedik helyen végzett, egy csapásra Németország egyik legnépszerűbb sportolója lett. Bischofshofenben, a világbajnokMartin Schmitt hetett világcsúcsának. Ezt másnap a norvég Tommy Igebrigsten 219,5 méterre javította. Martin Schmitt útja a csúcsra nem volt kifejezetten könnyű. Bátyja, Throsten ösztönzésére próbálta ki a síugrást, 1996-ban vették be a válogatottba. Mindössze néhány Kontinens Kupán indult, de nem tűnt ki ugrásaival. A következő évben két győzelmet aratott ebben a kupában, de a német válogatottba csak a trondheimi világbajnokság előtt került be. Itt a bronzérmes csapat tagja volt. Szerepelt a naganói ezüstcsapatban, és 14. lett a négysáncversenyen. A nyári Szuper Kupán jelezte, milyen a formája. Bjarte Engen Vik ságon azonban már minden német sportrajongó szívébe belopta magát: nagysáncon világbajnoki címet szerzett egyéniben, és hozzájárult a német csapat aranyához is. A középsáncon nagy bánatára csak a hetedik helyen végzett, nem sikerült beállítania Nykkanen csúcsát, aki mindhárom sáncon első lett. A VKgyőzelemért az utolsó pillanatig nagy csatát vívott a finn Janne Ahonnennel. Az első nap után 21 pontnyi különbség volt köztük, Schmitt 214,5 méteres ugrásával megdöntötte a norvég Ottesen világcsúcsát. Az első körben a 219 méternél landolt, de ugrása érvénytelen volt. Nem sokáig örülszerzéséhez, mivel az olasz „korcsolyás királynő", Stefania Belmondo másodikként ért célba, de csak pontszámban tudta behozni vetélytársnőjét. A döntetlen a norvég lánynak kedvezett, mivel ő négy győzelmet aratott az idényben, az olasz pedig csupán kettőt. Bente Martinsen tökéletesen kitöltötte azt az űrt, amely elődei, Marita Mikkelsplas és Truda Dybendal-Hartz távozása után tántongott. Ók az előző évadban vettek búcsút a norvég válogatottól. Martinsen Olaszországban ünnepelte első győzelmét, s a következő versenytől kezdve senki sem volt képes megMARIÁN PÁLEŠ Négy klasszikus számban ért véget a múlt héten a sí Világ Kupasorozat, kettőben csak most dőlt el, ki lesz a győztes. A legdrámaibb küzdelem a női sífutásban folyt. Holmenkollenben (Norvégia) a hazai Bente Martinén indult az első helyről, 67 ponttal vezetett az olasz Belmondo előtt, de a végső győzelemre nem ő volt a legesélyesebb. Martinsen ugyanis kifejezetten a klasszikus számoknak hódol, az utolsó viszont a 30 kilométeres szabad stüus volt. Végül a 22. helyezés is elég volt számára a Kristályglóbusz meg-