Új Szó, 1999. február (52. évfolyam, 25-48. szám)

1999-02-01 / 25. szám, hétfő

10 SPORTVILÁG - EREDMÉNYEK ÚJ SZÓ 1999. FEBRUÁR 1. Hašek hiába próbált meg bekerülni a Chicago Blackhawks kezdőcsapatába, Roenicket elcserélték, Belfour Dallasba ment, Chelios pedig már nem a régi Szent számok és szétszórt sztárok Ha a klub vezetői jobban meggondolták volna döntésüket, ma Dominik Hašek védené a Chicago hálóját Négy madártoll és egy indi­ánfej - évek óta ez a Chica­go Blackhawks jégkorong­csapatának jelképe. A Feke­te Héjáról elnevezett klub 1926-tól tagja az NHL-nek, amikor a profi üga szerve­zőitől hivatalos engedélyt kapott. MAREK SVÁTEK Pete Muldoonnak hívták a csapat első edzőjét. Bár a Blackhawks megnyerte első mérkőzését (a Chicago Coliseumban a Toronto ellen 4:l-re), a későbbiekben azonban semmi különöset nem produkált, ezért a szezon végén Muldoonnak és a klub tulajdono­sának, Frederic McLaughlimnak kitették a szűrét. Muldoon elbo­csátása nem ment gond nélkül. A „monda" szerint a kitagadott tré­ner kijelentette, hogy a Chicago soha nem fog Stanley Kupát nyerni. , Az első néhány idényben úgy is tűnt, mintha tényleg átok ülne a klubon. Unalmasan, fantázia nél­kül játszott, a csapatok általában a kötelező győzelem tudatában léphettek jégre ellene. Nem cso­da, hogy ebben az időszakban több negatív csúcs is született, amely egyelőre megdönthetet­lennek tűnik. Az 1927/1928-as évadban, hazai pályán a Chicago két árva mérkőzést volt képes megnyerni - 20 alkalommal pe­dig a statiszta szerepére kénysze­rült. A következő évben 44 talál­kozón 33 gólt lőttek a Héják. Az új környezet új színt hozhat ­vélték a vezetők. Ebből kiindulva 1929-ben a csapat a Chicago Stadiumba költözött. A jégszen­telőn, december 15-én 3:1 ará­nyú győzelmet aratott a Pitts­burgh Penguins ellen. Kezdték összeszedni magukat a játékosok, hamarosan megszülettek az első említésre méltó eredmények. A Blackhawks 1931-ben bejutott a Stanley Kupa döntőjébe, ellenfele a kétszeres győztes Montreal Ca­nadiens volt. A Chicago dereka­san harcolt, 2:2-ig bírta, de végül bedobta a törülközőt. Három év­vel később, Tommmy Gorman vezetésével megint bejutottak a döntőbe, az ellenfél ezúttal is egy nagyágyú, a Detroit Red Wings volt. Ezt a lehetőséget a Héják már nem engedték elúszni, 3: l-re nyertek. Persze, nem volt könnyű dolguk, az utolsó mérkőzésen 60 perc játék után is gól nélküli dön­tetlen volt az állás. A második hosszabbításban Harold „Mush" March gólja azonban szertefosz­latta a kételyeket. Két hónapra rá váradan csapás érte a csapatot: Charlie Gardiner, a kétszeres Vezina Trophy-díjas kapus agy­daganat következtében meghalt. Az 1936/'37-es évadban a Héják nem jutottak be a rájátszásba. An­nál nagyobb volt a meglepetés, amikor a következő szezon végét a Stanley Kupa-döntőben töltöt­ték. Bill Stewart edzősködése alatt Earl Soibert volt a közönség kedvence. A Kupáért ezúttal a Az új vezetés az utánpótlásra helyezte a hangsúlyt. Torontóval kellett megküzdeni; a Chicago 3:l-re győzött, így másodízben vésték a nevét a ser­legre. Ezután a csapat nem sok vizet zavart. Bár 1944-ben beju­tott a playoff-döntőbe, a Mont­real Canadiensszel nem tudta felvenni a versenyt. Az ered­mény 4:0 a Canadiens javára. Ugyanebben az esztendőben el­hunyt Frederic McLaughlin, a klub tulajdonosa. Az utódját Bili Tobinnak hívták, aki 1952-ben J. és J. D. Norrisnak, valamint A. M. Wirtznek passzolta tovább a tulajdonát. Ebben a korszakban született meg Bili Mosienka re­kordja: 21 másodperc alatt mes­terhármast ért el. Az új vezetés az utánpótlásra he­lyezte a hangsúlyt. A feltörekvő nemzedéket Robby Hull, Stan Mikita, Glenn Hall, Kenn Whar­ram és Ab McDonald képviselte. Wharram, McDonald és Mikita alkotta minden idők egyik leg­eredményesebb csatársorát az NHL-ben, az úgynevezett Scooter line-t. Phil Esposito kapus a hát­térbe szorult, mivel kapusként kevés dolga akadt. (Az ő ideje ké­sőbb a Boston Bruinsban jött el.) Rudy Püous irányította a Black­hawst, a kapitányi szalagot Ed Litzenberger viselte. A „zenekar" egész évben kristálytisztán mu­zsikált, aminek sorrendben a har­madik Stanley Kupa lett az ered­ménye. A vörös-fekete-fehér me­zes Héják 4:l-gyel múlták fölül a Detroitot. Egy évre rá a Chicago megvédhette volna kupagyőzel­mét, ám a Toronto ellen 2:4-re veszített. Egyhangúlag Stan Mikita és Bobby Hull volt a hatvanas évek két legjobb hokisa. Futószalagon kapták a díjkat és sokat javítottak a bajnokság statisztikáin. Bobby Hull 610 gólt lőtt pályafutása so­rán, ezzel minden idők hatodik leggólképesebb csatára lett. Mikita csak két hellyel áll lejjebb az előkészítők rangsorában. Hull 18 évesen szegődött a Chicago­hoz, már elekor érett játékos volt. Gyorsaság, erő és pontos cézás jellemezte. Izmai sokakat a kiváló ökölvívóra, Rocky Marcianora emlékeztették. Vitathatatlan te­hetségén kívül a sajtóban tett megjegyzéseivel hívta fel magára a figyemet. Általában magasabb fizetést követelt, s amíg nem tel­jesítették az akaratát, nem volt hajlandó játszani. Az újságírók mindig kaphatók voltak az efféle botrányokra. Hullt 1983-ban be­választották a Dicsőség Csarno­kába, ahonnan soviniszta kijelen­tései miatt szeretnék kizárni. A vádlott próbálja menteni a bőrét, állítja: nem úgy gondolta, amit mondott, ahogy hagzott. Hát igen, ilyen is lehet egy kiváló ho­kis sorsa, akt mellesleg 12-szer je­löltek az Ali Stars-csapatba. Mindezek ellenére a szurkolók és a szakemberek inkább a jégen nyújtott tejesítményére emlékez­nek. Chicagóban a kilences szá­mú mez, Bobby Hull védjegye máig érintetlen maradt. Ezen kí­vül csak három „szent szám" van a klubban: kettő a kapusoké, az 1­es Glenn Hall és a 35-ös Tony Esposito, valamint a Stano Mi­kita-féle 21-es mez. Tony Espo­sito nevéhez egészen különleges csúcs fűződik: az 1979/'80-as idényben 15 egymást követő mérkőzésen nem kapott gólt. Bár tehetségekben ma sincs hi­ány, a mostani csapat legnagyobb baja, hogy nincsenek igazi egyé­niségei. Pedig voltak: „Domi­nátor" alias Dominik Hasek hiába próbált bekerülni a kezdőcsapat­ba, helyette Ed Belfournak szava­zott bizalmat az edző. A támadó­sorban Jeremy Roemick riogatta az ellenfél hálóőreit, a védelem­ben Chris Chelios uralja a terepet (minden évben ő a legesélyesebb jelölt a legjobb hátvédnek járó Norris Trophyra). A felsorolt játé­kosok közül csak Chelios maradt a Héják között; Hašek Buffalo felé vette az irányt és az NHL egyik legjobb kapusa lett. Belfour a Dal­las Starshoz igazolt, Roenicket pedig elcserélték a phoenixi Zsamnovért. Az utóbbi üzlet nem volt a legsikeresebb, az orosz Zsamnov ugyanis képtelen volt százszázalékosan pótolni elődjét. Sőt, mostanában Cheliostól sincs elragadtatva a közönség. Így es­hetett meg, hogy a Chicago kima­radt a rájátszásból. Huszonkilenc év óta először. Ennek Craig Hartsburgh edző itta meg a levét. Az új idényben a Chicago egykori csapatkpitányát, Dirk Grahamet bízták meg a Héják vezetésével. Ő inkább a tapasztalt játékosok híve. Két veteránban, a 35 éves Doug Gilmourban és a 37 éves Paul Coffeyban, valamint Tony Amonte-ban és Jeff Hacket ka­pusban látja a jövőt. A következő hónapokban kiderül, mennyire próféta a tréner. Stan Mikita senkit nem ismert, amikor az Egyesült Államokba ment, és őt sem ismerték, de tehetségének köszönhetően hamar megváltozott a helyzet Agresszív ördögből szelíd bárány lett a „Fekete Héja" MAREK SVÁTEK Ma már hiába keresnénk a térké­pen Sokolčát, azt a kis szlovákiai falut, ahol 1940. május 20-án Stanislav Guoth született. A tele­pülést, egy halom másik község­gel együtt a Liptovská Mara vize nyelte el. A kis Stano nyolcéves, volt, amikor amerikai nagybáty­ja, Joe Mikita hazalátogatott szü­lőföldjére. Látta, milyen nehezen megy a Guoth család sora, ezért felajánlotta, hogy magával viszi Stanot az Államokba. A kölyök bólintott. így lett Stanislav Guothból Stanley Mikita. Az „ígéret földjén" nem feledke­zett meg szeretteiről, a kezdeti nehézségeket úgy tudta átvészel­ni, hogy gondolatban együtt volt szüleivel, testvérével, barátaival. Amikor hazalátogathatott, leír­hatatlan pillanatokat élt át. Az 1960-as spartakiádnak Stan Mi­kita és Maurice Richard volt a díszvendége. Mikita végre talál­kozott családjával, ismerőseivel. Mindig szívesen tért vissza a Tát­rába, pár évvel a spartakiád után feleségét, Jillt és lányát, Marga­retkát is magával hozta. Parádés fogadtatásban volt része; jóté­konysági mérkőzések, baráti ösz­szejövetelek... Akkortájt nem akadt ember Csehszlovákiában, aki ne ismerte volna Stan Miki­tát. A sajtó nem győzött áradozni az NHL-ben nyújtott teljesítmé­nyeiről. Egy nemzet borult le előtte, amíg be nem vonult a szovjet hadsereg. Ettől kezdve minden kapitalista dolog esküdt ellensége volt a rezsimnek. Ez alól az NHL sem lehetett kivétel. Stanko első lépései az Egyesült Államokban nem voltak irigylés­re méltóak. Nem beszélte a nyel­vet, nem ismert senkit és őt sem ismerték. Hamar megbarátko­zott az angollal, rövid időn belül haverokban sem volt hiánya. A banda állandóan hokizott, ami Stannek is elnyerte a tetszését. Kilencévesen már a St. Cathari­nesben játszott. A korosztály nem ült neki, mert az ő nemzedé­ke nem játszott olyan szinten, mint ő. Emiatt a nála 3-4 évvel idősebbekkel gyakorolt. Edző­jük, Vie Teal szigorúra vette a fi­gurát. Tizenegy éves korában fi­gyelt föl Stanre a Chicago Black­hawks kéme. Tizenhat évesen gólkirály lett az ontáriói bajnok­ságban, évekig ő volt a legered­ményesebb csatár, s a St. Cathe­rines mindig dobogós helyet har­colt ki. Két évvel később a Chica­go vezetői végleg eldöntötték, hogy Stan Mikita lesz az ő embe­rük. Kétéves szerződést kötöttek vele. Stan mást is választhatott volna, a „Fekete Héjákon" kívül néhány baseballklub is csalogat­ta, de Stan úgy érezte, a jégen a helye. Huszonkét évig szolgálta a csapatot. A Montreal elleni mérkőzésen tűnt fel először. Olyan sztárok maradtak az árnyékában, mint Beliveau és Harvey. A „Tátrai Sas" mindenkit lenyűgözött. El­ső idényében nyolc gólt ütött, a Chicago edzője az első formáció­ban helyezte el. Egyik csapattár­sát, Bobby Hullt már a St. Cathe­rinesből ismert?, korábban ő volt a példaképe. Mikitának napról napra nőtt az önbizalma. Whar­ram és McDonald oldalán az NHL egyik legeredményesebb csatársorának, a Scooter line­nak volt a centere. Ez a trió nagy­ban hozzájárult, hogy 1961-ben a Chicago bejutott a Stanley Ku­pa döntőjébe. Stan Mildta lövé­sei rettegésben tartották az el­lenfeleket. Az utolsó akadály a kupa megszerzése előtt a Detroit volt. A Héják 4:l-re legyőzték a „Vörös Szárnyakat", a mindent eldöntő gólt Stan Mikita ütötte. Még csak három éve szerepelt az észak-amerikai profi bajnokság­ban, huszonkét évesen emelhet­te a feje fölé a serleget. Az Ali stars csapatot összeállító szak­emberek figyelmét sem kerülte Az NHL egyik legered­ményesebb csatárso­rának volt a centere. el: a legjobb középcsatárként je­lölték a keretbe. Stan a követke­ző idényben sem lazított, a ráját­szásban 21 pontot gyűjtött, ab­ban az időben ez egyedülállónak számított. A döntőben mégsem bírt a csapat megküzdeni a To­ronto Maple Leafsszel (2:4). Mikita karjaiban bődületes erő leledzett, kitűnő volt a perifé­rikus látása, ragadozó módjára küzdött, szívóssága nem ismert határt. Útált veszíteni, ha kitört belőle a düh, fékezhetetlen volt, kiállították, nem ódzkodott a ki­sebb-nagyobb bunyóktól. Első idényében 119 percet töltött a büntetőpadon. Az agresszív ör­dög lassan, lehiggadt, megbíz­ható játékossá fejlődött. Ebből egy bájos, Jill nevű hölgy is ki­vette a részét, aldt később Stan feleségül vett. Kezdtek kikris­tályozódni a képességei, többen Gordie Howe utódját látták ben­ne. Nem kímélte a testi épségét, nagy előszeretettel vett részt az egy egy elleni kemény párharc­okban. Egyszer, a Toronto ellen játék közben eltört a nagy lábuj­ja. Nem állt le, folytatta a játé­kot. A találkozó után vérben úszott a lába. Stan Mikita egy rakás elismerést szerzett a szakmában. Ötször ju­tott be a Chicagóval a Stanley Kupa-döntőbe, de csak 1961­ben kerültek ki győztesen. Egy évvel később a Toronto bizo­nyult jobbnak, 1965-ben, 1970­ben és '71-ben a Montreal nyert. Mikita kétszer kapta meg az NHL legjobb támadójának járó díjat, a Hart Trophyt, és a baj­nokság legtisztességesebb játé­kosát illető Lady Byng Trophyt (1967, 1968). Négy alkalom­mal, 1964-ben, '65-ben, '67-ben és '68-ban az NHL legeredmé­nyesebbjátékosa lett. Nyolcszor volt az All tars csapat centere, kétszer középcsatárként szere­pelt. Huszonkét év alatt 1549 mérkőzésen lépett jégre, 600 gólt ütött, 1017 gólpasszt adott. A 21-es számú mez volt az első a Chicago történetében, amelyet visszavonulása óta senki nem vi­selhet. 1983-ban beválasztották a torontói Dicsőség Csarnokába. fittül: A, mint: A legjobb (Archívum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom