Új Szó, 1999. február (52. évfolyam, 25-48. szám)

1999-02-15 / 37. szám, hétfő

10 SPORTVILÁG ÚJ SZÓ 1999. FEBRUÁR 15. A New York Islanders vezetői hónapokig húzták Žigmund Pálffy szerződésének kérdését, de mire észbe kaptak, már késő volt: a csapat az utolsó helyen kullog Szigeti veszedelem tengerentúli kiadásban Padlón az Islanders. Žigmund Pálffy jelenléte kevés az üdvösséghez (TA SR) Az észak-amerikai profi hokiliga mostani idénye előtt egy rakás problémája volt a New York Islanders vezetőségének. A 80-as évek sikercsapatára özönlöttek a kritikák. A sportcsarnok kérdésében például csak a bíróság tudott igazságot tenni. MAREK SVÁTEK Már szinte kész tény volt, hogy az Islandersnek el kell hagynia Long Islandet, ráadásul több pénzügyi jellegű gond is felmerült. Az 1997/98-as idény végén hat kulcsfontosságú játékosnak lejárt a szerződése - köztük a főásznak, Žigmund Pálffynak is. Bár Mike Milbury ajánlott neld új szerződést, az nem felelt meg Pálffy elvárásainak, így aztán az amerikaiak Ziggyje Szakolcára jött, ahol Žigoként szerzett örömteli pillanatokat a Skalica szurkolótáborának. Mivel a tengerentúlról továbbrra sem kapott épkézláb ajánlatot, maradt szülővárosa szolgálatában. A lejátszott mérkőzéseken a legtöbb pontot gyűjtötte az Extraligábban, de ekkorra már küszöbön volt az NHL. A szerződés körüli huzavona idegháborúba csapott át. Pálffy patthelyzetbe került: mivel az észak-amerikai liga elkezdődött a szlovák bajnokságban nem léphetett jégre. Milbury sem volt könnyebb helyzetben, a szurkolók tűzzel-vassal követelték kedvencüket. Tiltakozásképp a Szigetiek első mérkőzését a tévé sem közvetítette. A csapat központja előtt, a Nassau Memorial Coliseumnál a nép szüntelenül skandálta „Ziggy" nevét. A New York-iak sorra veszítették el mérkőzéseiket, a stadion tombolt a dühtől, és kezdett megüresedni. Végül megoldódott az ügy, Pálffy számára talán előnyösebben, mint hitte. Ötéves szerződést írt alá, amely 33 millió dollárt biztosít neki. Ez több mint a duplája annak, amit az Islanders második legjobban kereső játékosa, Trevor Linden keres. A status quo visszaállítása után a nézők ismét benépesítették a lelátót, de hiába. Ziggy ide vagy oda, a csapatnak rendkívül nehéz előrelépni, az Atlanti Divízióban makacsul őrzi utolsó helyét. A playoff csak egy szép álom a többi közül. Az álom valóra váltásához egy másik szlovák játékos, a bajnokság legmagasabb tagja, Zdeno Chára (203 cm) is szeretne hozzájárulni. A Long Island-i hokisport története jóval korábbra nyúlik viszsza, mint a New York Islandersé. Már a második világháború előtt létezett klub a szigeten, a Metropolitan League-ben szereplő Saint Pond Tigers. Igaz, csak amatőr szinten működött. A profizmus a konkurens Rangers menedzserének, Tom Lockhartnak köszönhetően honosodott meg. Ő építtette fel a Lovasok farmja számára a Long Islands Arena nevű sportcsarnokot. Ekkor még Rovers volt a nevük. Később Long Island Ducksra keresztelték magukat - ezt a csapatot tartják az Islanders elődjének. A New York Nets kosárlabdacsapatának tulajdonosa, Roy Boe terjeszkedni akart a A status quo visszaállítása után ismét benépesült a lelátó. piacon, ezért New York Islanders néven hokiklubot alapított. Hivatalos engedélyt 1972-ben kapott, de az ötletért magas árat kellett fizetnie: előbb hatmillió dollárt az NHL kasszájába, majd további négymilliót a New York Rangersnek, mert a Szigetiek négy mérfölddel a Madison Square Gardentől, vagyis a Rangers stadionjának közelében telepedtek le. Bill Torrey volt a csapat első főmenedzsere posztjáról 20 évig nem távozott. Első találkozójukat az Atalanta Flames ellen játszották, amelyik ugyanabban az esztendőben kapcsolódott az NHL-be, mint a Szigetiek. Az újoncok csatáját 3:2-re az Atlanta nyerte. Hasonlóan alakult az egész idény a Szigetiek számára, a végső elszámoláskor 12 győzelem, 6 döntetlen és 60 vereség volt a számlájukon, az Atlanti Divízióban és a Keleti Főcsoportban egyaránt az utolsó helyen végeztek. Torreynak változtatni kellett a szakmai stábon, Ar Arbour személyében új edzőt szerződtetett. A szokásos év eleji drafton megszerezte Denis Potvint, aldhez később csatlakozott az ökölcsaták mestere, Clark Gillies, majd Brian Trottier is; fontos szerepet játszott a kapus, Billy Smith. Amikor pedig a quebeci juniorcsapatból az Islandershez szerződött Mike Bossy, minden készen állt, hogy a csapat meghódítsa a világot - vagy legalábbis Amerikát - a 80-as évek első felében. Billy Smith 17 évig maradt a szigeten - nemcsak csapattársai, hanem az ellenfél játékosai is kalapot emeltek előtte. Ha egy támadó a kapu közelébe próbált férkőzni, számítania kellett azzal, hogy Smith odavág neki egyet a hokibotjával. Ennél fogva gyakran támadtak heves nézeteltérései. Az 1984/85-ös idényben eltörte a Chicago Blackhawks csatárának, Curt Frasernek az állkapcsát. Smith azzal védekezett, hogy ha a kapus területe nagyobb lenne, biztos nem kerülne veszélybe senki testi épsége. Az NHL vezetői hallgattak a New York-i kapusra, nem sokkal később úgy rendelkeztek, ki kell szélesíteni a kapusok teritóriumát. Smith-t elsősorban nem az effajta esetek miatt emlegették; remekül védett, a formáját általában a rájátszásra időzítette a legjobban. Közben a pálya túlsó oldalán a „Trio Grande", név szerint Clark Gillies, Brian Trottier és Mike Bossy okozott fájdalmas pillanatokat az ellenfél védelmének. Trottier, a center imádott hokizni, a hiedelem szerint csak erőszakkal lehetett rábírni, hogy hagyja abba a játékot. Már az első, Islandersnél eltöltött idénye igazolta, milyen egyéniséggel van dolga a klubnak: 32 gólt ütött és 63 gólpasszt adott. Ennyi pontot azóta sem szerzett újonc az Islandersben. Az évek során tovább gyarapította pontjai számát. Mike Bossy „finom kezével" tűnt ki a többiek közül. Ez odáig fajult, hogy néhány hokibotot visszaküldött a gyártóknak, ha éppen egy grammal könnyebb vagy nehezebb volt a megszokottnál. Megfelelő bottal aztán megállíthatatlan volt a jégen. Gyorsaságának köszönhetően könnyen lerázta magáról őrzőit, és a kapusoknak is könnyen túljárt az eszén. Tízéves pályafutása alatt 39 mesterhármast ért el, ami Wayne Gretzky után a második legjobb teljesítmény az NHL történetében. Az 1980/81-es idény előtt kijelentette, 50 mérkőzésen 50 gólt fog ütni - amivel megelőzte volna Marice Richárdot. Az utolsó, ötvenedik találkozón 89 másodperccel az végső dudaszó előtt ütötte ötvenedik gólját. A Gillies, Trottier, Bossy csatársort jól kiegészítették a formáció védői, Denis Potvin és Stefan Persson. Természetesen valamennyi emberelőnyös helyzetre őket küldte az edző játszani. Ilyenkor a hangszóróban a Cápa című film zenéje szólalt meg, s a Cápasor ritkán távozott üres kézzel. Ez volt a Szigetiek legszebb korszaka. 1980-ban szerezték meg az első Stanley Kupát, a döntőben összesítve 4:2 arányban győztek a Philadelphia Flyers ellen. Egy évre rá Trottierék • A nyolcvanas évek volt a Szigetiek legszebb korszaka. utolsó ellenfele a Minnesota North Stars volt. Az Islanders csak egy találkozón maradt alul, így másodszor is fölkerült a neve az NHL legjobb csapatának járó serlegre. A következő és az azután következő szezonban is megőrizte domináns szerepét: mindkét esetben vereség nélkül került ki győztesen a döntőből. Előbb a Vancouverral, majd az Edmontonnal szemben, ahol Gretzky és Messier is játszott. Az Islanders szerette volna ötödször is meghódítani a kupát, ám 1984-ben az Edmonton erre esélyt sem adott (4:1). Mostanában a Long Islandnek csak a 80-as évek nosztalgiája maradt. Öt év óta a csapat képtelen túllépni az alapszakaszon, s az idén sem túl rózsás a helyzet. A régi dicsőséget a maga módján Žigmund Pálffy igyekszik visszahozni. Nincs könnyű dolga; és mint tudjuk, egyedül nem megy. Herminátor utódja válhat a fiatal osztrák reménységből, Benjamin Raichból aki korábban is tisztában volt képességeivel, ám az illetékesek nem fedezték föl Csak a húszéveseké MARIÁN PÁLEŠ Tavaly, az alpesisí Világ Kupacirkusz műsorát az osztrák „artisták" mutatványai töltötték be. Korábban kevés nemzetnek jutott ilyen domináns szerep a síviadalokon - Hermann Maier sem termett minden sarkon. Maier mesébe illő karriert futott be: a semmitmondó névből a havas dombok királya, Herminátor lett. Más jelölt szóba sem jöhetett a Kristályglóbusz várományosaként, ha csak föl nem bukkan Benjamin Raich. Az alig húszéves „Benjámin" története szakasztott olyan, mint Maieré. „Beni" két évvel ezelőtt került a válogatottba, miután öt junior világbajnoki címet szerzett. Az álomszerű kezdet után azonban nem az elképzelései szerint alakult a pályafutása, 1997-ben nem jelöl„Hermann Maiért legyőzni nagyon príma érzés." ték a Világ Kupára készülő keretbe. Csak Európában maradt esélye érvényesülni. Bosszúból ráhajtott. Felnőtt társainak sikere miatt Nagano csak hiú ábránd maradt, az Európa Kupában viszont megnyerte a műlesiklás és az óriás-műlesiklás összetett versenyét. A következő VK-n végre lehetőséget kapott. Werner Maigerter edző nem titkolta elismerését: „Tudtuk, hogy Benjamin komoly eséllyel indul az Európa Kupán, csak ez garantálhatta helyét a legjobbak közt. Aggódtunk, nehogy elveszítse a motivációt vagy eleve esélytelennek érezze magát. Akkor mindenki rosszul járt volna." Raich a Világ Kupa során először az schladmingi, éjszakai műlesíklóversenyen villant fel. Eredménye világunikumnak számít: az első kör után csak a 25. helyen állt, mégis győztes lett. Azonnal Ingemar Stenmarkhoz (pályafutása alatt 84 VK-győzelmet aratott) hasonlíttották, akinek az 1974-es Madonne di Campiglio-i viadalon a (22. helyről sikerült az élre kerülnie. Raich nevét Stenmarkéval és Tombáéval együtt kezdték emlegetni. „Nem vagyok meglepve - közölte a váratlan eredményt követően - mindig tudtam, hogy gyorsan síelek. Számomra ez az eredmény nem jelent semmi újat, elvégre gyakran győztem az Európa Kupában. Csak akkor ez senkit nem érdekelt." Első komoly győzelmét a szlovéniai Kranjska Gorában érte el, egy nappal azután, hogy a műlesiklásban először állhatott a dobogóra, a harmadik helyen végzett. Három napra rá megint bizonyított, a flachaui óriás-műa világ lesiklásban mindenkit maga mögé utasított. Hermann Maier számára ez kettős kudarc volt, mivel kedvenc számában kapott ki, ráadásul szülőhelyén. „Hermannt legyőzni nagyon príma érzés áradozott a tejfölösszájú legény a Ausztria síelői két éve megállíthatatlanok a dombokon. verseny után - , de nem ő az egyedüli préda, akire vadászom. Mindenkinél jobb akarok lenni!" A sajtó nyomása új kihívást és egyúttal jó tapasztalatot jelenthet a fiatal reménységnek. Svájcban jókora adag kritika zúdult a nyakába; az első kör után az élen állt az óriásműlesiklásban, Hermann Maier azonban kamatostul visszavágott neki, be kellett érnie a harmadik hellyel. A tiroli Pitz szülötte a svájci Wengenben ismét igazolta, lehet vele számolni, magabiztosan nyert. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzékelem a rám nehezedő nyomást. Nehéz lesz leküzdeni, de meg kell szoknom együtt élni a sikerekkel és tanulni a hibáimból, bármilyen visszhangja van is a sajtóban. Ha szembe tudok nézni a vereséggel, könnyebben győzhetek." A sztár szerepe eddig idegen volt tőle. „Gondolom, az eredTudomány a mosoly mögött. Benjamin Raich, Ausztria új kedvence ményeimnek köszönhetően bizonyos fajta pozitív hős válik belőlem, és be kell vallanom, ez nagyon hízelgő számomra. Mindig is híres akartam lenni." Amikor Schladmingban elérte nagyszerű győzelmét, a válogatott meze alatt Superman-trikó rejlik. „Nem hiszek a babonákban, csak azért viselem a trikót, hogy a nehéz pillanatokban ne veszítsem el az önbizalmam és megnyugodjak a komoly helyzetekben. Az erőm nem a trikóban rejlik, belőlem jön. Kabalák nélkül is Benjamin Raich vagyok." Az eredményesség növelésére elég példa szolgál Raich közvetlen közelében. Ausztria síelői második éve megállíthatatlanok a dombokon, a naganói éremgyűjteményüket a veile-i (TA SR) világbajnokságon gazdagították. Benjamin Raich és a lillehammeri olimpiai bajnok, Thomas Stangassinger volt a műlesiklás két legesélyesebbje. „A magabiztosságot a szüleimtől örököltem. Mindig azt sugallták, hogy fokozatosan a legjobb lehetek." Klammer, Strolz és Maier után a húszéves Raich újabb kedvenc Ausztriában, az alpesi síelés hazájában.