Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-09-30 / 39. szám
8 1998. szeptember 30. Riport Évekig hallgatnom kellett az átélt borzalmakról, ma pedig kétkedve fogadják az igazamat Visszajöttem a pokolból Vrabec Mária Szolzsenyicinnek tulajdonítják azt a mondást, hogy a gulagok kegyetlen világáról még ebben az évezredben el kell mondani a teljes igazságot, mert 2000 után már senki sem fogja elhinni, és senkit sem fog érdekelni. Addigra ugyanis meghalnak a tanúk, a hajdani munkatáborok meggyötört, sokat próbált lakói, akik közül soknak még csak a jóvátétel, az újsütetű demokráciák bocsánatkérése sem adatott meg. Kányái István egyike annak a 145 csehszlovákiai fogolynak, akik 1953 novemberében érkeztek haza a Szovjetunióból. Társai közül mindenkit rehabilitáltak már, egyedül ő járja a rendszerváltás óta a kérvények, bizonylatok, igazolások és bírósági tárgyalások kálváriáját. Az igazságügy-minisztérium rehabilitációs és kárpótlási ügyekkel foglalkozó osztályának vezetője, La- dislav Boron szerint ugyanis akit a Horthy-seregek által megszállt Komáromból hurcoltak el, ráadásul magyar nemzetiségű, az Budapesttől kéijen igazságtételt. Pedig Kányái István Csehszlovákiában született, szülőföldjéről két hónappal a háború befejezése után - 1945. július 3-án - vitték el, amikor Horthy seregeiből már mutatóba sem maradt Komáromban, nyolc év, nyolc hónap és tíz napnyi raboskodás után pedig csehszlovák állampolgárként tért vissza. „1924 áprilisában születtem, a szüleim legkisebb, negyedik gyermekeként. Miután kijártam a komáromi bencés gimnáziumot, orvos szerettem volna lenni, de a háború beleszólt a terveimbe. Idős szüleim miatt, és mivel két bátyám már a fronton volt, nekem nem kellett bevonulnom, de állást is csak nehezen szereztem. 1943- ban a Magyar Olajműveknél sikerült elhelyezkednem - egy légitámadás alkalmával kétezer ember életét mentettem meg, mert őket figyelmeztettem először, nem a húsz vagon repülőbenzinnel törődtem. A németek le is tartóztattak szabotázsért, csak a gyár igazgatójának kérésére engedtek el. Második letartóztatásomra már a „felszabadulás” után, 1945 nyarán került sor. Az orosz katonák a szlovák partizánokkal együtt összeszedték Komárom magyar értelmiségének színe-javát, és az erődítménybe zártak bennünket. Hiába kérdeztem, miért vagyok ott, senki sem válaszolt. Aztán egy hét múlva teherautó jött értem, a rakodótérben már ott ültek régi barátaim: Szarka Pista, Kehely Laci és Gyula. Nagyszombatba vittek bennünket, ahol egy századosnő hallgatott ki. Nem voltam hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, melyben az állt, hogy a Szovjetunió ellen szervezkedtem, szabotázsokat és robbantásokat készítettem elő, de ez az NKVD számára nem volt akadály. Nekik csak ember kellett, ügyet kerítettek hozzá. Nagyszombatból Pozsonyba vittek egy Mély úti villába, onnan pedig egy hét elteltével Baden bei Wienbe, az NKVD fő kommendatúrájára. Augusztus 3-án rögtönítélő bíróság elé vezettek, amely tárgyalás nélkül tíz évet szabott ki rám. Bennünket, magyarokat összeszedtek, és Sopronkőhidára vittek. Annak a cellának a szomszédságába kerültem, amelyben valamikor Rákosit tött az éhínség, hogy sokan a holtak húsát is megsütötték és megették. Itt ismerkedtem meg Szásával, egy orvostanhallgatóval, aki azt tanácsolta nekem, hogy az orvosi vizsgálaton tartsam vissza a lélegzetem. így „szívtágulás” miatt a 2. kategóriába osztottak be, és ez mentett meg a legnehezebb munkától. Innen vittek az Észak-Urál- ba mínusz 25 fokos hidegben. A vagonban is jégcsapok lógtak, és süvöltött a szél, nagyon sokan megfagytak. Vízi erőművet építettünk a hegyoldalban, annyi ember dolgozott ott, mint az egyiptomi piramisoknál. Valami felfoghatatlan kontraszt volt a 20. századi gépcsodák és a sok lesoványodott, rongyos ember között. Később egy másik lágerponton egy új települést építettünk a szabadokkal együtt. Itt láttam, hogy a Szovjetunióban valójában őrizték, akkor már egy hatalmas kép emlékeztette a neves börtönlakóra a rabokat. E mögé a kép mögé rejtettem az utolsó 50 pengőmet. 1945. október 23-án beva- goníroztak, hogy visznek Szibériába. Három barátommal egymás mellé kerültünk a vagonban. Nekem sikerült elrejteni egy bicskát a bakancsomban, így éjszakánként rést vágtunk a deszkán, és szökést terveztünk. Valaki beárult, és bár az őrök nem találták mg a kenyérrel betömött vágatot, a szökést már nem mertük megkísérelni. Talán az életünket mentette meg az a besúgó, hiszen valószínűleg a kerekek alá kerültünk volna. Ukrajnában az őreink elvették a ruháinkat, és pálinkát vettek érte. Éheztünk, de a kenyeret mégis igazságosan osztották el. Aki a fejadagból, a pajkából lopott, azt a rabok tanácsa azonnal kivégezte. Novemberben érkeztünk Lem- bergbe, már olyan méreteket ölKányai István: „A lágerben ismerkedtem meg Dusán Slobodníkkal. Akkor még becsületes ember volt.” mindenki rab, mindenki mindenkire vigyáz - csak a zónák nagyságában van különbség. Egy székesfehérvári származású sofőrtől sikerült hazaüzennem. 1949 decemberében jött a parancs Moszkvából, hogy a politikai foglyokat el kell különíteni. így kerültem Kazahsztánba - először Karagandába, majd Dzsezkazgánba. Ötvenfokos hőségben bányásztuk a rezet, ólmot, aranyat és mangánt a föld gyomrából. Egyszer új Ganz-Mávag mozdonyok érkeztek Magyarországról, és maradt bennük egy kevés föld - ezt zacskóba raktuk, és a nyakunkban hordtuk. Később felajánlottam a konyhán, hogy mindennap leírom az édapot; ezért kaptam még egy adag kását, és a barátaimnak is adhattam. Ekkor már egy kis magyar csoportot alakítottunk ki, és titokban néha összesúgtuk a jelszavunkat: „Ne örülj, Sztálin, nem tart ez örökké, a magyar 150 év alatt se lett törökké!” 1952-ben a halálból menekültem meg, rám szakadt a bánya mennyezete, és 40 órán át feküdtem a föld alatt. Az Isten nem akarta, hogy ott maradjak, talán ő már tudta, hogy egy év múlva szabadulok. 1953 tavaszán valami megváltozott a lágerekben, mintha mindenki érezte volna, hogy történnie kell valaminek. Már újságokat kaptunk, és rádiót hallgattunk, ezért mi is tudtuk, hogy március 5-én meghalt Sztálin. Március 20-án bejött hozzánk egy politikai tiszt, és elmondta, hogy a külföldiek mehetnek haza. Másnap bizottság érkezett Moszkvából, egy NKVD-s tiszt kért bocsánatot tőlünk azzal, hogy: „ahol faragják a fát, ott forgács is repül”. Először a karagandai gyűjtőtáborba vittek, aztán a mordvin köztársaságbeli Potymába - ott ismertem meg Dusán Slobodníkot, aki a kolimai lágerből érkezett, és akkor még becsületes ember volt. Hónapokig Potymában tartottak bennünket, otthon nem voltak kíváncsiak ránk, mert Benes kijelentette, hogy nincsenek politikai foglyai a Szovjetunióban. Novemberben aztán megelégeltük a várakozást - éhségsztrájkot szerveztünk. A tisztek megijedtek, és rögtön megígérték, hogy másnap kezdődik a hazaszállítás. így is lett. Ungvárról Csapra szállítottak, innen Epeijesre, ahol alá kellett írnunk, hogy szervezkedtünk a Szovjetunió ellen. Egy ezredes azt mondta, különben nem mehetünk haza, és hogy egy ügyben kétszer úgysem ítélhetnek el. Aztán még kioktattak, hogy senkinek se beszéljünk a lágerekről, adtak 500 koronát, új ruhát, meg egy vonatjegyet, és szabadok voltunk. 1953. december 12-ét írtunk. A komáromi vonaton találkoztam egy ismerős fiúval, ő szaladt előre felkészíteni a szüléimét a nagy örömhírre. Évekig hallgatnom kellett az átélt borzalmakról, és most, mikor beszélhetek végre, kétkedve fogadják az igazamat. Sokszor eszembe jut, hogy a vörös pokolból sikerült ugyan megmenekülnöm, de a jóvátételt talán már meg sem élem. Két dolgot bizony nem hittem volna soha: hogy az előző rendszer úgy múlik el, hogy nem okulunk belőle, és hogy a jelenlegiben így maszkot cserélnek a régi arcok. Sajnos, sokan még annyi szenvedés árán sem tanulták meg, mire képes a gyűlölet és az elvakult nacionalizmus; pedig ezek nem változtak, hiába írunk azóta új dátumot!” „Az elmúlt hat év alatt ennyi iratot gyűjtöttem össze a kárpótlási ügyemmel kapcsolatban. Boron úr 1991 decembere óta játssza velem a macska-egér játékot, bizonyítékokat, igazolásokat, ú- jabb tanúkat követelve. Az O- rosz Föderáció legfőbb Ügyészsége 1991. október 18-án rehabilitált, de itt, Szlovákiáb; sem kaptam meg a kát mat, mert Boron úr sz- még 1945 júliusában is katona voltam, holott nem voltam egyáltalán met a »főrehabilitátor« < tartja egyenlőnek, < sekulicei náci kiképzői Madách Imre és Losonc PUNTIGÁN JÓZSEF Annak ellenére, hogy Madách hivatalból és magánszemélyként is gyakran megfordult Losoncon, a vele kapcsolatos s a városhoz kapcsolódó legismertebb eseményt mégis az jelentette, amikor nem jött el Losoncra, a losonci bálba. Ellenben ott volt felesége, Fráter Erzsébet, s mint tudjuk, ennek válás lett a következménye. A Salgótarjánban megjelent Madách- dokumentumok gyűjteményeiben több olyan anyagra bukkantam, melyek vázolják Madách és családja losonci kapcsolatait. Ugyanakkor ezek losonci, hely- történeti vonatkozásaikban is igen értékesek, hiszen Losonc 1849 augusztusi felégetése gyakorlatilag a város teljes történelmi, írásos anyagát is elpusztította. Id. Madách Imre a magyar nyelvnek Nógrád megyében történő terjesztése és tökéletesítése céljából létrehozott bizottság 1831. április 28-án, Balassagyarmaton megtartott ülésén javaslatot terjesztett be, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „... A’ Lossontzi Evangelica oskola felsegéllésének, valamint szinte a’ megyében kívántató egy Catolikus Gymná-sium felállításának szorgalmaztatása az Ország Gyűlésre küldendő Követeknek utasításúl adatni fog, egyszersmind a’ lévén ezen Megyének kívánsága, hogy a’ Protestáns oskolában a’ Magyar Nyelv tanítására Szükséges Tanító Székek az Országos Fundusból állíttassanak fel, az is az Ország Gyűlésen elő adandó többi kívánságok sorába jegyeztessen fel”. A javaslat elfogadást nyert, s a Nógrádi Nemzeti Intézet létrehozásához vezetett, mely több évtizeden keresztül fejtette ki a tevékenységét. A Nógrád vármegyei tisztválasztó gyűlésen (Balassagyarmat, 1846. július 15-16.) négy jelölt közül Madách Imrét választották meg a füleki járás főbiztosává. Feladata volt a járás területén tartózkodó és azon átvonuló katonaság ellátása. Madách választási elnökként 1848 júniusában irányította az első népképviseleti országgyűlés előkészületeit, a füleki kerület követválasztását. A Füleken 1848. június 16-án keletkezett, gróf Ráday Gedeonnak, Nógrád megye akkori főispánjának címzett levelében többek között arról számol be, hogy Losoncról igen sok fiatal érkezett, akik Repeczkyt (R. Ferenc, politikus, Kossuth 1849. április 5-én kormánybiztosi teendők ellátásával is megbízta) támogatták. A „...választás előtt a’ csendbiztos álltai a’ választóktól elszedettem a botjaikat, mikkel igen bőven el vótak látva, ‘s nem kisebb alaku- akkal, miután egy kerítés ki szedett karóival magokat ellátták...” jegyzi meg többek között. Re- peczky végül is fölényesen nyer. 1849 júliusának elején Nógrád és a környező megyék lakosaiból kb. 3000 főnyi „gerillaőrség” alakult. Augusztus 1-jén megtámadták és elűzték a Losoncot megszálló őrséget, s akcióik folytatódnak a cári seregeket felváltó osztrákok ellen is. Egységeik csak szeptember 29-én, Salgótaiján főterén mondták ki feloszlatásukat. A fegyvereiket elrejtették, melyekből 133 db a sztregovai Madách- birtokra is került. 1849 őszén Csesztvén rejtőzködött Záhony István és Graca Antal volt honfi gerillavezér is. Ezek az események mintegy közvetlen előzményei voltak Madách hadbírósági perének. Madách 1851-ben menedéket adott Rákóczy Jánosnak, Kossuth volt titkárának. Neki sikerült megmenekülnie, de Ma- dáchot és tiszttartóját 1852 augusztusában letartóztatták, és Pozsonyba szállították. Itt négy hónapot töltött el a vízikaszámya börtönében. Fráter Pálnak, Nógrád megye volt ispánjának a közbenjárására 1853 január elején J Pestre szállították, ahol az Újép letben raboskodott egészen 185 május 7-éig. A rendelkezésre áll iratok Madáchot többször említ együtt Hinkó Jánossal, Losonc t kintélyes polgárával, aki 1849- ben a város polgármestere. A cs szári csapatok általi megszálláskor érintkezésbe lép a város felt tartó Beniczky Lajos őrnagy hot védseregével. Az ismert márdu: 24-i rajtaütéskor Beniczky olda Ián harcol ellenük. A szabadság harc bukásas után „Kossuth-bar kók rejtegetése” miatt elfogják, később Madáchcsal együtt men tik fel. Az erről szóló, a megyeh. tóságnak címzett utasítást a II. Pozsonyi Katonai Parancsnoksá hozza meg 1853. május 5-én. A „... letartóztatásban vizsgálat alatt álló Nógrád megyei csesztvei földbirtokos Madách
