Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-08-12 / 32. szám
12 1998. augusztus 12. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Gyilkos donor Barbet Schroeder francia rendező évtizedek óta Holly- woodban él. Jó mesterhez méltón szinte évente „szállítja” körmönfont thrillereit: A gyanú árnyéka, Megérint a halál, Egyedülálló nő megosztaná, A szerencse fingandó. Az Európában iskolázott filmes otthon van az amerikai közönségfilmek világában is. Új munkája, a Gyilkos donor akcióthrillerhez illően felpörgetett tempójú, ám a történet enyhén szólva nehezen hihető. Frank Connor, a becsületes zsaru (Andy Garcia) kisfia leukémiás. Életmentő csontvelő-átültetésre vár. Egyetlen megfelelő donort találnak, Peter McCabe- et (Michael Keaton), az életfogytiglani börtönre ítélt többszörös gyilkost. Connor mindent elkövet, hogy létrejöjjön a műtét, McCabe pedig csak arra hajt, hogy kihasználja a lehetőséget, és megszökjön. A gyermeke életéért küzdő zsaru kénytelen hivatalból üldözni a szökésben lévő bűnözőt, miközben óvnia kell az egyetlen lehetséges donor életét. Ez a túlfeszített helyzet szabályos vérfürdőbe, gáttalan pusztításba torkollik. A film a nézőt erkölcsileg kétes helyzetbe hozza: el kell fogadnunk, hogy egy kisfiú életének megmentéséért ártatlan emberek tucatja váljon a menekülő gyilkos áldozatává, sőt szurkolnunk kell a gazfickó életéért. Az már csak apróság, hogy a macskaegér harc során egy teljes kórházat szétvernek az ellenfelek. Ráadásul a „gyilkos donort” rokonszenves tulajdonságokkal ruházza fel a fűm. „Hasonló perverzióra már az Egyedülálló nő megosztaná című munkámban is vetemedtem - mondja a rendező -, mikor nagy empátiával rajzoltuk fel a Jennifer Jason Leigh alakította figura jellemét. ______________Tévéhír___________ To mmy Lee Jones két színe Amilyen keresett és kedvelt színész lett az utóbbi években Tommy Lee Jones, annyira keveset tud róla a közönsége. Pedig igen érdekes, összetett személyiségről van szó, aki azonban nem szeret a népszerűségben fürdőzni, sőt ha teheti, Hollywoodot is messzire elkerüli. Egy texasi farmer egyetlen fiaként született, de szorgalmával és főként sokoldalú tehetségével igen sokra vitte. Már a középiskolát is ösztöndíjasként végezte, a Harvardon viszont nemcsak irodalmi tanulmányait fejezte be dicsérettel, de az egyetemi focicsapatnak is a büszkesége volt. Eleinte kisebb szerepekben lépett fel a Broadwayn, később több színházban és tévés szappan- operában játszott. Filmes karrierje 1970-ben indult, de csak a 90-es években kezdték foglalkoztatni igazi sikerfilmekben. Két hobbija és egyben fő elfoglaltsága: a színészet és az állattenyésztés. Véleménye szerint mindkettő művészet, amely komoly felkészültséget és tapasztalatot igényel. Több alakításával is bizonyította már, hogy mindkettőnek a birtokában van. Az általa megformált jellemek korántsem egysíkú- ak, azokban a jó és a rossz oly erősen keveredik, hogy ez az amerikai nézőkből néha zavart, értetlenséget vált ki. Ilyen volt például a szegény dr. Kimble-t üldöző elszánt és becsvágyó államügyész szerepe, amelyet ismét magára öltött, s már el is készült a nagy sikerű történet folytatása. Hol van a sok virág? Pillanatok nyugdíjas színészeink életéből - 3. Ferenczy Anna Történetek az édenkertből BÁRÁNY JÁNOS ___________ Ab ban a kék-fehér mintás ruhában jött a Komáromi Jókai Színház évadzárójára, melyben délelőtt láttam a városban. „Nehéz ennek a színháznak a sorsa, mindig borotvaélen táncol” mondta Ferenczy Anna. - Az ország mostoha- gyermekei voltunk mindig, az elszántság és a hit tartott bennünket a deszkán.” Öt éve alapított díjat jött átadni a színházba. A nyugdíjas színésznő szeme fiatalosan csillogott. Ritkán lát az ember ilyen nyugodt, tiszta, bölcs szempárt. Negyvenöt éve, amikor ezt a színházat alapították, mekkora vállalás volt színésznek lenni? Nem tudtuk, mit vállalunk. Azt sem, hogyan működik a színház. Sok helyen, ahová játszani mentünk, villany sem volt. Gyertyák égtek a színpad peremén. Ha suhogó ruhában arra mentem, a felét lesöpörtem, a többit eloltotta a jelmez. Minden előadással bizonyítanunk kellett. A közönség megérezte. Amikor kimentünk, s nem volt szállásunk, házaknál helyeztek el bennünket. A háziak este eljöttek az előadásra. Utána megvárták, rendben érkezett-e haza a gyerek. Mert gyerekek voltunk, ha színészek is. És leszedték kertjük féltett virágait. Hozták a hervadt kis csokrokat. Azóta csak adni akartam a színpadon. Egy mosolyt legalább azoknak a drága embereknek az arcára. Évek múltán pedig díjat a tehetséges fiatal színészeknek. Műkedvelőként kezdtem. Tudom, mit jelent a köszönöm. Mindegyiküknek vinnék egy csokor virágot. Amikor kilenc- venegyben megjelent a Pitypangkoszorú című könyvem, azt mondtam, a Jóisten mégis szeret engem. A kamatából díjat alapítottam. Megkértem Kopócs Tibort, készítsen egy tűzzománc plakettet. Mivel akkoriban még nem intézkedett az állam ilyen díjról, két évig Tibor kísérleti munkáit adtuk át. Öt éve már egy gyönyörűbb alkotást. Ha ránéz az a kis műkedvelő emberke, elmondhatja: »Ezt én értem el«. A színészeknek úgy lett díjuk, hogy kétfelé osztottuk a könyv kamatát. Minden évadzárón a társulat választja meg az évad legjobb színészét. Nyáron lehetetlen utolérni Komáromban, pedig a belvárosban lakik. Férjem párkányi, gyakran járt haza. Egyszer Radványnál meglátott egy szép részt a Du- na-parton. A szövetkezet eladta az ott álló szép faházikót. A gyerekeim ott nőttek fel a vízparton. Ahogy megreggeliztek, leszaladtak, délben csengettem, megebédeltek, s rohantak vissza játszani. Amikor dolgoztam, egész évben nem ebédeltünk együtt. Esetleg vasárnap. Nőttek a fiaink, gitároztak, tábortüzet raktak, s nekem egyre inkább a szívemhez nőtt az a faházikó. A két gyerek már a saját útját járja, mi meg a férjemmel és Morzsi kutyával nyáron Radványra költözünk, s ott éljük az életünket. Hogy néz ki egy napjuk? Ébredés után kávézunk. Aztán kimegyünk a kertbe. Radvány és Mocs között található, felében pár száz tőke szőlő, felében gyümölcsös és zöldségeskert van. Imádok befőzni. Azelőtt csak a hétfői színházi szünnapon tehettem. Nemrég lepottyant tíz barack. Fogtam az üveget, s elraktam a barackokat. Ott sorakoznak a polcon a tavalyiak, de olyan meseszép barackok voltak! Mint az édenkertben. Azelőtt összejártunk a barátokkal. Tíz család tartott egyszerre névnapot, szilvesztert. Aztán az ő gyerekeik is felnőttek, jöttek az unokák, elmaradoztak a barátok. Megöregedtünk. Augusztusban születésnapot ünnepel. A hatvanötödiket. Nem látszik. Mást „üzen” a szeme. De látszik. Sokat dolgoztam, és most is sokat dolgozom. Mindig azt vallottam, legyen minden a helyén, különben tótágast áll a világ. Annak idején jóval a jelenetem előtt be kellett mennem a színpadra, hogy belekóstoljak az előadás zamatába, a megfelelő lelkiállapotban lépjek színre. Az ügyelőnek hívnia sem kellett, ott álltam a közelében. Mégis... Talán egyikünk sem érzi a korát. Abból vettem észre, hogy a fiaimat pólyáskoruktól kezdve mostanáig ugyanúgy látom. És azt mondom nekik, »kisfiam«. Gyermekeink a lelkünk mélyén örökre a mi kisfiáink és kislányaink maradnak. A legszebb kincsek, amit csak kaphattunk az élettől. Ilyen lélekkel miképp játszotta Anna Kareninát? Rosszkor jött az a szerep. Akkor, amikor egy kicsit el kellett volna menni, s egypár évig a gyerekeket nevelni. Megkaptam a szerepet, azonnal ellenszenves lett a nő. Ismét elolvastam a regényt, a közös pontokat kerestem. Szörnyű, ha az embert akarata ellenére hozzákényszerítik valakihez. Tudom az édesanyám sorsából. Vele is ez történt, s ez ránk, gyerekekre is kihatott. Megsajnáltam Anna Kareninát, s úgy játszottam el a szerepet. Szokott álmodni a színházról? Nyitott szemmel. Este nyolc órakor felsóhajtok: »Most kezdik a második felvonást!« Ha kánikula van odakint, mondogatom: »Szegények, hogy izzadhatnak!« Télen, amikor Radványról visszamegyünk Komáromba, megnézek minden főpróbát. Akkor még szárnyal a színész. A premieren a drukk elvesz az energiájából. Magamról tudom, negyven évig reszkettem, mi történik majd az előadás alatt. Aztán egyszer csak meglibbent valami. Minden elcsendesült. Se nyikorgás, se köhintés. Éreztem, hogy ott vannak, ültek és figyeltek. Ragyogott a szemük. Mint réges-rég azok a kicsi gyertyák. Szívták magukba az emberek a színpadi éden csodáit. Ettől feledhetetlen ez a negyven év. „Hatással volt rám minden és mindenki, család, barátok, szektások, jósok. Mind belőlem csipegettek, és én belőlük csipegettem.” Vetkőzés avagy egy szokatlan beismerő vallomás (2.) Pénzes Tímea Hova tartozom? Csakis magamhoz. Se Magyarországhoz, se Szlovákiához. Egyik hely sem az igazi otthonom, de mindkét helyen otthon érzem magam. Ott örvénylek valahol a határvonalon, beleúszva mindkét áramlatba, egyedül és vegyülve. Van idegenségérze- tem is meg otthonosságérzetem is. Olyat keresek az életben, amiért meg tudnék halni. Tudom, hogy telítve vagyok csupa fölösleges dologgal. És hiányzik nagyon valami. Ha valaki mindent megkap, legalább olyan kiábrándító, mintha semmije sem volna, amikor nincs pénzem, annyi mindent megvennék, amikor meg van, nem tudom, mit akarok vásárolni. Az emberek mindig csak emberi szempontból érdekeltek. Nem szeretem leegyszerűsíteni a viszonyt nő-férfi kapcsolatra, bár így néha egyszerűbb volna. Voltak fiúim és barátaim különböző nemzetiségűek, egyéniségűek, költők, szerkesztők, írók, egyetemisták, akik hidegen hagytak. Csak azoknak volt nálam nyert ügyük, akik mint emberhez, nem pedig mint nőhöz közeledtek hozzám. Szeretem szabadnak érezni magam barátok közt, boroz- gatva, unokatesóimmal a szalmakazalban, a halastó közepén úszni korhadt fatörzzsel, biciklitúrákon, tábortüzeknél, gitárzenét hallgatva Gímesen, a Sas-hegyen szalonnázgatni és szánkózni, a focipályán autót vezetni, Romániában és Olaszországban a tengernél, a Diákszigeten, szeretem Prága fényeit és sörözőit, Bécset autóstoppal megjárni. Aludtam mólón és állomáson, hordtam a barátom kukában talált koszos kalapját koszos fejemen. Hatással volt rám minden és mindenki, család, barátok, könyvek, koldusok, szektások, jósok. Mind belőlem csipegettek, és én belőlük csipegettem. Baráti társaságom: úgy pofozkodtunk, hogy félmondatokból, mozdulatokból is megértsük egymást, nyíltan szóljunk bármiről, ne teketóriázzunk, ne hordjunk álarcot, nem pó- lyázzuk be fölöslegesen mondanivalónkat. Mindenki egyéniségének megfelelően járult hozzá a csapathoz. Irtózom a tanult emberektől. Üresek. Tele vannak más gondolataival. Megalkuvók. Unalmasak. Agyrémek. Én ilyen nem leszek. Az egyetemen nem fogok nyomot hagyni, nem fogok emlékezni arra, ami ott történt, sem arra, mit ott tanultam. Csak a barátokra, a városra, a költői estekre, a stoppolásokra és a bulikra. Nem gyűjteni akrok, hanem felfedezni dolgokat és otthagyni őket. A megcsodálás után. Halkan lépdelni. Észrevétlennek lenni. Úgy érzem, kevés a szókincsem, nem tudom kifejezni magam. Azt sem tudom néha, mit akarok mondani. Én fontosakat nem akarok mondani, csak éreztetni. Gesztusaimmal üzenni. Nem érzem a szavak súlyát, a szavak kívül rekesztik igazi mondanivalómat. Szeretem jól érezni magam. Nekem ennyi elég. A kritikus véleménye sosem üt pofon. Ő is csak egy ember, az ő értelmezése egy a sok közül. Mindenki számára mást jelentenek a verseim, mindenki mást fedez fel bennük, más értékeket vagy negatívumokat talál bennük. Én nem dicsérem, ajánlom senkinek őket. Versek ezek, nem tények. A hozzáállás, a vélemények formálják őket, tesznek hozzájuk vagy vesznek el belőlük. Nálam a mindennapi én és a lírai én nagyon különbözik. Őrülten. Szerencsére. Egyéb műnemben nem alkotok, a prózám is lírai, a drámai próbálkozásaim is. Nem akarok kedvemmel és akaratommal ellenkező dolgokkal foglalkozni. Végre csupán olyan dolgokat csinálnék, melyeknek se oka, se következménye, se értelme ne legyen. Csupa bolondságot. Mert ha üres vagyok, tele vagyok mégis, csak éppen jókedvvel. Mindig azt vallottam, legyen minden a helyén, különben tótágast áll a világ. Saláth Richárd felvétele
