Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-07-29 / 30. szám
12 1998. július 29. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A vadon foglyai Az új amerikai thriller alaphelyzete olyan közhelyszerű, hogy azt csak Hitchcock mester alkalmazhatta volna sikerrel, a maga ravaszdi módján. Adva van egy gyönyörű nő (fotómodell), az idősebb, dúsgazdag férj és a fiatal, jóképű csábító (fotós), s persze a két rivális közül az egyiknek meg kell halnia. Ebből az unalomig ismert sémából kellett A vadon foglyai alkotóinak feszültséget keltő, kalandokban bővelkedő mozgóképet létrehozni. így hát a szerelmi háromszög szereplőit a zordon Alaszkába repítették az idős milliomos, Charles Morze saját repülőjén. Vajon mi célból? Hogy a modell feleséget a vadregényes északi tájban fotózza Robert Green, az ifjú rivális. A koros félj igazi könyvmoly, mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül, és mindenre emlékezik. A fényképész afféle nagymenő, sok nőügye van, egyik sem fontos, bár a csinos milliomosné elég „nagyvad” a számára. Férj és szerető - a nőt a hegyi kunyhóban hagyva- együtt indul végzetes kalandjára. Az észak-amerikai vadonban lezuhan a repülőjük, minden lakott településtől elérheteden távolságra. Együtt, egymásra utalva küzdenek a természet erőivel. A veszély a hideg, az éhség, a kilátástalanság érzése, majd pedig egy vérszomjas medve képében leselkedik rájuk. A túlélésért folyó küzdelem feszültségét fokozza a két férfiban egymás ellen ágaskodó indulat. Az Anthony Hopkins alakította figura még inkább kiemeli a film irreális voltát. Dúsgazdag, szuperintelligens, emberkerülő, zárkózott természete ellenére naiv módon bízik embertársaiban (még feleségében is), s rosz- szat azzal sem tud tenni, aki nyilvánvalóan az ellensége. Ez a film persze nem azért készült, hogy az életről, az emberi természetről alkotott képünket gazdagítsa, hanem hogy két órára elfelejtsük saját bajainkat, s valaki másért szorongjunk. Heti hír Mi lesz a Twin Peaks után? Pamela Gidley egészen jó eséllyel pályázhatna a legkitartóbb mellékszereplő címére, ha létezne ilyen. Ám ha mégis neki ítélnék, annak feltehetőleg nem örülne, mert bár kitartása valóban elismerésre méltó, egyúttal azt is jelenti, hogy a karrierje még mindig alig haladt előre valamicskét. A 32 esztendős színésznő ugyanis már jó évtizede próbálkozik a filmipar kellős közepén, de mindeddig kevés eredménnyel. Igaz, hogy minden évben szerephez jut egy-két produkcióban, de ezek vagy második vonalbeli, úgynevezett B- filmek, vagy igényesebb, de szűkebb rétegekhez szóló alkotások. Erről persze a legkevésbé sem tehet, csak hát így hosszú az út a világhírig. Természetesen nem lehet mindenkiből sztár, de az ő adottságaival és szorgalmával legalábbis az esélyesek között tartják számon. A Twin Peaks moziváltozatában már mi is láthattuk, és úgy hírlik, nemrégiben bevették egy sikeresnek ígérkező sorozatba. Lehet, hogy Pamela végre elindul fölfelé? Hol van a sok virág? Pillanatok nyugdíjas színészeink életéből -1. Szentpétery Ari Egyedül, kevés nyugdíjjal „Olyankor megint égni kezd odabent az a furcsa tűz. És hevít, de nagyon." Saláth Richárd felvétele Bárány János Semmit sem változott a négy év alatt, amióta nyugdíjas. Üde és elszánt. „Nem mehetünk az öltözőmbe” - mondta szomorúan. „Időközben raktár lett belőle.” így egy másik öltözőben beszélgettünk. Figyeltem, ahogy leült. Mélyet sóhajtott, s ujjaival végigsimította a tükröt. Különös fény villant a szemében. Ötvenháromban, az Állami Faluszínházban is ilyen öltözője volt? Együtt öltözött az egész társulat. Amíg az idősebbek nem ültek le, mi, fiatalok állva maradtunk. Megadtuk nekik a tiszteletet. A Faluszínházzal jártuk a vidéket. Néha a színpadon, máskor a díszlet mögött öltöttük magunkra a jelmezeket. Egyszer volt fény, máskor vakoskodtunk a félhomályban. Mikor lett saját öltözője? Csak itt, a Komáromi Jókai „Keserves pillana- tok voltak, amikor megszólítottak az utcán, hogy hová tűntem.” Színház mai épületében. Az az öltöző az én meghitt kis fészkem lett. A sarokban mindig volt virág. Ehhez ragaszkodtam. Ha ránéztem arra a kis zöldre, vidámabban indultam a színpadra. Játszott cselédeket és bárónőket, klasszikusok hősnőit, kortársak rajzolta asszonyokat. Ki volt a kedvesebb? Hamar karakterszínész lettem. Huszonhat voltam, amikor egy nyolcvanéves öregasszonyt kellett eljátszanom. Sokat szenvedtem vele. Lejárt hozzánk akkoriban egy profi sminkmester. Legutoljára hagyott, azt mondta: »Magával úgyis sok bajom lesz«. Miután kisminkelt, valóban egy öregasszony nézett vissza rám a tükörből. A sminkmester a vál- lamra tette a kezét. „Lehetőleg a deszkát nézze, mert ha a közönséget figyeli, senki sem fogja elhinni,, hogy nyolcvan- éves. Olyan fiatalos a tekintete.” Mamóka volt a Padlásban, amikor nyugdíjba ment. Szerettem azt a darabot. Ma is hallgatom kazettán. A színház volt az életem. Ezt csináltam egy életen keresztül. A nyugdíjazás nagyon fájt. Keserves pillanatok voltak, amikor megszólítottak az utcán, hová tűntem. Azóta sem értem, miért nem hívnak. Talán leírtak? Pedig a színház olyan, mint egy család. Oda nemcsak mama, papa, gyerek kell, nagymamára, dédmamára is szükség van. Nem én találtam ki ezt a bölcsességet, a tévében mondta egy ismert rendező. Hogyan telnek mostanában a napjai? Egyszobás lakásban élek. A bejárat fölött, az első emeleten lakom. Télen majd megfagyok. Plakátokon üzengetek a ház lakóinak, legyenek szívesek, csukják be maguk után az ajtót. Csak néha szívlelik meg. Előveszem hát a dunnát, a pokrócot, a melegítőt. Nyáron pedig reggel nyolctól éjjel tizenegyig „focipályán ülök”. Éppen az ablakom alá tették. A legnagyobb hőségben is be kell zárnom az ablakot. Szívesen megkérdezném a városatyáktól, miképp lehet tizennyolc méterre a háztól focipályát létesíteni! A színpadon töltött negyven év alatt rengeteg port szívtam. Öregségemre is ez várt rám. Az is fáj, hogy letiporják a virágokat. Engem komolyan és mélyen foglalkoztat, hogy a világ lakossága maga alatt vágja a fát. Miket főz? Nem főzök. Egyedül élek, nem vezetek háztartást. A lányomnál eszem. Vasárnaponként a barátnőm hív ebédre. Amúgy az unokámmal járok étkezni az iskolájuk éttermébe. Akad valami, amire mint színésznőnek nem volt ideje, s most szíwesen bepótolná? Akkor semmire sem maradt időm, most meg nem tudom bepótolni. Sohasem jártam társaságba, kávéházba. Tizennyolc és negyvenöt éves koromban voltam bálban. Azóta sem. A színház után miképp maradt talpon? Egyedül, kevés nyugdíjjal, szlovákiai magyar színészként? Nagyon nehezen. Spórolok, hogy benzinre mindig jusson, mert autó nélkül nem tudnék létezni. Olykor kimegyek a bérelt kicsi kertembe, s magamban dúdolom, hogy „Gyere, Bodri kutyám, megleszünk egymással”... Ritkán látom premiereken. Már nem fáj annyira, hogy néha jegyért kellett könyörögnöm, ha meg akartam nézni a régi kollégákat. Pedig megtörtént. Örülök a telt háznak, vörösre tapsolom a tenyeremet, tiszta szívből drukkolok nekik. Azután a másik premieren megint jegyet kell kérnem. Ilyen múlttal a hátam mögött. Nemsokára ismét öltözőtükör elé ül. Hála az égnek! A Mamát alakítom a Bubusban, ami színházon kívüli produkció. Nem a színház hívott vissza! Énekelni és táncolni is fogok a zenés vígjátékban. Visszatért az élet„Akkor leszek boldog, amikor majd _____újra a_____ sz ínpadon állhatok.” kedvem, már alig várom a mélyen tisztelt közönséget. Egész nyáron csak erre a szerepre összpontosítok. Akkor leszek boldog, amikor majd újra a színpadon állhatok. Olyankor megint égni kezd odabent az a furcsa tűz. És hevít, de nagyon. Érzem, lesz még egy-két nagy dobásom! „Szédítő gyorsasággal fejlődik a vizuális technika, de sajnos, nem fejlődik ezzel egyenes arányban a vizuális kultúránk.” Vittorio Storaro fénnyel írt, színekben gazdag történetei SZENTGYÖRGYI RlTA Fénnyel írja képeit a kamera Le- onardójaként elismert vüághírű operatőr, Vittorio Storaro. Az elmúlt években már-már ugyanolyan mély alkotói barátság és együttműködés fűzi Carlos Saurához, mint közel három évtizeden és hét filmen át Bemardo Bertoluccihoz. Az Apokalipszis, most, a Vörösök, Az utolsó kínai császár háromszor Oscar-díjas operatőre százperces műfajtörténeti dokumentumfilmmel, a Flamencóval „csadakozott” a spanyol rendezőhöz. Legutóbbi közös munkájuk, a Tangó a legjobb technikai megoldások díját nyerte el Cannes-ban. Az olasz képvirtuóz emellett az európai filmörökség megmentéséért indított Cine- citta-program művészeti irányítója. Legutóbb Warren Beatty fehér házi kulisszákról szóló filmjét, a Bultworthot fotografálta. A cannes-i fesztiválon beszélgettünk. „Hogy milyen művészi kihívásokkal, élményekkel gazdagított a Carlos Saurához fűződő kapcsolat? Új ajtókat nyitott meg előttem. Sok kiváló, kreatív rendezővel dolgoztam már, közülük főként Bertolucci, Coppola és Beatty vélekedik hozzám hasonlóan a vizualitásról. Saurával egy számomra eddig ismeretlen területet fedeztem fel, a Flamenco és a Tangó révén két különleges zenét, táncot, életérzést. Keanu Reeves Az utolsó császárban A Tangó túlzás nélkül forradalmi olyan mozi, amely a nézőket bealkotásnak számít, ez az első vezeti a képi kompozíció titkaiba. Sztorija minden korábbi munkámmal erőteljesebb fénnyel, színekkel, mozgással írt történet. Elvégre a filmes narráció művészetének lényege éppen abban áll, hogy fénnyel és mozgással mesélünk el történeteket. Az élet érzései és a színek közötti ritmus, harmónia adja meg a Tangó képi erejét. Mindez azért is fontos, mert manapság a mozi hajlamos leszűkíteni a képi fantáziát, és leginkább szavakkal elmesélt történetekre hagyatkozik. Nem hiszek abban, hogy a mozinak a valóságot kell elmesélnie, tükröznie. Számomra a fény olyan kifejezési eszköz, amelyik elrugaszkodik a valóságtól, hogy bevezessen a tudatalattiba. Jelen esetben a Tangó misztikus hatalmába, amely tele van költészettel, az élet, szerelem, szenvedély mágiájával.” Vittorio Storaro nagyban hozzájárult a filmes nyelv, a világítás radikális megújításához „Hogy milyennek látom korunk vizuális kultúráját? Amilyenné tesszük. Épp abban áll a mi felelősségünk, hogy mit és miképpen szolgálunk a kreativitásunkkal. Nem túlzás azt állítani, hogy a kamera az egyetlen hiteles eszköz a mai korban, amely megörökítheti a jelen képeit. És mint ahogy a festészet meghatározta a reneszánsz kort, a szobrászat az ókori Hellászt, úgy a mi századunkat mindennél erőteljesebben a filmszalagok őrzik. ”
