Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-12-30 / 52. szám

1998. december 30. 15 Sport Kapáló Pista Imre futballklubelnök: „Remek kis történeteket mesélek, persze nem megírásra” Lelkes, igyekvő társaság Labdarúgó-világbajnokság 2222-ben A 64 meccs 0:0-ra végződött Tomi Vince Tomi Vince ______________ A tévében, a rádióban és az újsá­gok hasábjain sokat szerepelt szerény klubelnökkel a labdarú­gók öltözőjében beszélgettem. Azért vele, mert az elmúlt másfél évben negyedik edzője van a csa­patnak, és hát ki ismerheti jobban a fiúkat, mint az egyesület első embere, akinek ráadásul első osztályú edzői képesítése is van? Kényelmesen körülültünk egy medicinlabdát, és azonnal rátér­tem a kérdezősködésem lényegé­Szeretném, ha mérleget készíte­ne a csapat őszi szerepléséről. Mire taksálta a gárdát idénykez­detkor? Az 1-16. hely valamelyikére vár­tam a mieinket. Lelkes, igyekvő társaság. Nincs különösebb gond az edzéseken, csak hát a helyzet- kihasználás. Az nem mindig a legtökéletesebb. Nem az újság­nak mondom, maradjon közöt­tünk, bár megírhatja, jó az, ha az ember állandóan szerepel a la­pok hasábjain: nyomasztó társa­ság! Alig van benne épkézláb fut­ballista. Nem fogja elhinni, de van olyan felnőtt kerettagunk (igaz, én hoztam ide), aki három részletben tud csak ötöt dekázni. Ami pedig a kapura lövéseket il­leti, hát az valami kriminális. Pe­dig az edzéseken órákig gyako­rolták, méghozzá több száz ér­deklődő figyelő tekintetének ke­reszttüzében. Eleinte nem tud­tam mire vélni, hogy a lőgyakor- latoknál lassan megtelik a lelátó. Később aztán kiderült, egy sze­Voltak biztató periódusok is az őszi idényben... Dönci Jani másnap nagyon szé- gyellte magát. rencsejátékot űző banda fészkel­te be magát a stadionunkba. És tudja, mit játszottak? Nem. Ruletteztek. A lelátón forgatták a rulett­kereket? Nem kellett nekik kerék. Kapura lövő csatáraink lövéseire fogad­tak. Lehetett tenni számra, de kü­lön párosra és páratlanra. Milyen szisztéma szerint? Hogy hová megy a labda a pálya mögötti utcában. A páros vagy a páratlan oldalra, és melyik ház udvarán köt ki. A legnagyobb té­telt a nullával lehetett elvinni. Ez a 70 méteres utca elején egy vil­lanyoszlopon lévő gólyafészek volt. Oda is betalált valaki? A centerünk, nem is egyszer. Szegény zaklatott gólyapár a foglalkozások alatt nem láto­gatta otthonát, hanem ott üldö­gélt a kapufa felső lécén. Ott nem háborgatta senki. Lehet hát azon csodálkozni, hogy csú­nyán negatív a gólkülönbsé­günk? De ha mindezt elmon­dom, bár szeretek nyilatkozni, még a maradék önbizalmuk is elszáll, mint annak a 75 éves vő­legénynek, aki a nászéjszakán ifjú nejét viszi az ágyba. Milyen a játékosok munkamo­rálja? Oh, az jó! Dolgoznak, mint a megszállottak. Volt olyan hátvé­dünk, aki este is kijött különóráz- ni. Ez megint nem cikktéma, de elmondom: az egyik középpá­lyásunkat csak akkor tudják rá­kényszeríteni a rövid távú futá­sokra, ha elengedik a gondnok kutyáját. A két szélsőhátvédünk csupán egyszer futotta le 12 perc alatt a 2000 métert. Amikor ka­rácsony előtt nem vártam meg egy edzés végét, hanem hazain­dultam, zsebemben a két fiú év végi prémiumával. Szóval utá­nam rohantak. Már nyolc presz- szót, külteleki kocsmát is maguk mögött hagytak, csak a kilence­diknél csíptek el. Volt szükség fegyelmezésre az elmúlt fél esztendőben? Ugyan! Várjon csak. Néha a lát­szat kedvéért csináltunk ilyesmit. Aranyos gyerekek ezek, mond­hatnám, mintafocisták, még a hangom sem kellett jobban meg­emelnem. Maguk vanják meg a kiszakadt mezüket, pucolják a stoplis cipőjüket, karácsonykor szenténekeket kántálnak, hús­vétikor rendre meglocsolják a szertáros feleségét. Csak szigorú­an magánhasználatra mondom, vannak vásott fickóink is. Például a jobbhátvéd. Dönci Jani. Két hét­tel az idényzárás előtt olyan me­Archív felvétel revrészeg volt, hogy a gondnok odaszögelte a sorfalat imitáló fumérfigurák mellé, mert azt hit­te, letörött közülük egy alak. Senkinek sem tűnt fel a dolog? De igen. A csatárok káromkod­tak, szidták a gondnokot, hogy nem tudják elrúgni a széles fal mellett a labdát. A gyakorlás vé­gén annak rendje és módja sze­rint visszavitték a segédeszköz­höz szögeit Döncit is a szertárba. És ott is hagyták volna, ha nem kezd csuklani a sorfal. De csuk- lott, és a szertáros figuráról figu­rára végigment, amíg felfedezte a hátvédet. Eltiltották? Nem. Csak megkergettem a szögletzászlóval. Sajnos, nem értem utol. Ha eltiltom, még ő sincs. És kérdezem: hol találni manapság lendületesen felfutó szélsőhátvédet? Eddig mindent értek. De mit írjak az értékelésben? írja azt, hogy voltakbiztató perió­dusok is az őszi idényben, ám még van javítanivaló. Ha ta­vasszal még odaadóbban dolgo­zunk, örömük lesz bennünk a szurkolóknak. Ez jó szöveg. Ta­valy is elmondtam már. De ha van ideje, maradjon még kicsit. Remek kis történeteket mesélek! Persze nem megírásra... Nincs tévedés a címben. Miért is volna? A félrevezethetetlen és tévedhetetlen szurkolók százmilliós tábora már unja a feledés porával belepett világ- bajnokságok giccses reminisz­cenciáit, és nap nap után meg- botránkozva olvasgatja az új­ságok locsogásait az éppen so­ros vb esélyeiről. Az egész em­beriség egyhangúlag követeli: elég volt a vereségek és a ku­darcok megmagyarázásából, a csillagjóslásokból, tudni akarjuk, milyen lesz ennek a manapság gyakori infarktuso­kat előidéző, szívet-lelket szo- morító legnépszerűbb labda­játéknak a világbajnoksága a Krisztus születése utáni 2222. évben. Hát tessék jól idefigyel­ni... A vb-döntőt furcsa körül­mények között, nézők nélkül bonyolították le. Azokat az embereket ugyanis, akik saját lökhajtásos repülőgéppel és helikopterrel rendelkeztek, nem érdekelte a foci. A szur­kolók viszont nem utazhattak vonattal, mert az elavult vas­utakat országutakká alakítot­ták át, s ott olyan volt a forga­lom, hogy négy esztendeig semmilyen irányban sem le­hetett közlekedni. Az abszolút demokráciában viszont senkit sem lehetett kényszeríteni, hogy gyalog tegye meg az utat a stadionba. így a drukkerok otthon, kényelmes fotelokba süppedve szemlélték a vb-t, amelyet csak a tévénézők szá­mára játszottak. Az adás ter­mészetesen színes volt, egye­dül a dél-afrikaiak tiltakoztak ellene; ők „fehérben” nézték a futballfesztivált. A döntő 64 csapata kétszer-kétszer ját­szott egymás ellen, és a torna úgy végződött, ahogy azt a szakemberek megjósolták. A figyelem középpontjában az a taktikai rendszer állt, amelyet a legfejlettebb futballt játszó országok praktizáltak (Viet­nam, Andorra, Fidzsi-szige- tek...). Röviden szólva: nem is annyira a góllövésen volt a hangsúly, hanem azon, ho­gyan akadályozzák meg az el­lenfelet a gólszerzésben, mert a gólarány döntő lehetett a végelszámoláskor. 2222-ben már elavult minden addigi já­tékrendszer, a csapatok 9-1 - es hadrendben léptek pályára. Ennek lényege: egy játékos a pálya közepén szaladgál, míg a többiek saját 16-osukat szállták meg, és tűzzel-vassal igyekeztek megakadályozni az ellenfél egyetlen előretolt csatárát a gólíövésben. És megtörtént, aminek meg kel­lett történnie: mind a 128 ta­lálkozó 0:0-ra végződött, min­denkinek 126 pontja volt, és egyforma gólaránya. A FIFA 1999 tagállamának küldöttei maratoni tanácskozáson ke­resték a kivezető utat. Még csak a szögletrúgásokba és a partdobásokba se kapaszkod­hattak, mert azok is hajszálnyi pontossággal egyformák vol­tak. Izrael képviselője végül javasolta, hogy döntsön a sor­solás. Ez az indítvány azonban nagy felháborodást váltott ki az arabok körében, akik azzal vádolták Izraelt, hogy saját pénzét akarja erre a célra fel­használni, amelynek egyik ol­dalán a zsidókat a pusztából kivezető Mózes képe látható. Végül a 40 nap és 40 éjjel egy­folytában ülésező FIFA- küldöttek meghozták a dön­tést: mind a 64 válogatottat vi­lágbajnoknak nyilvánították. Hogy nem hiszik el? Várják meg a 2222. esztendőt... Most még tömött lelátók előtt zajlanak a meccsek, néha-néha egy visítozó „nyuszika” is befut a pályára (éppen Paul Gascoigne, alias Gázzá - szemben - felé tart). De mi lesz 200 év múlva? Hogy mik voltak?! Egyik ismerősöm a totalita­rizmus utolsó esztendeiben legcsodálatosabb maratoni­ját futotta. Munkahelyén at­létikai versenyt rendeztek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére, s pártfeladatként indulnia kel­lett a 42 195 méteres távon. Hiába védekezett, hogy ő in­kább sprintszámban indulna (110 kilót nyomott), nem volt apelláta. Pártfegyelem viszont igen. Szóval rajthoz állt, és nem tagadta meg vág- tázói mivoltát: két idő előtti rajt miatt diszkvalifikálták. De gyerünk a nagyvilágba. Két amerikai diáklány bizo­nyára bekerült a Rekordok könyvébe. A bátor amazonok speciálisan elkészített ha­jócskán 1900 kilométert tet­tek meg Seattle és az alaszkai Skagway között. Összesen hetvenhárom napot tutajoz- tak, viaskodtak a tenger hul­lámaival, egyszer egy cápa, háromszor szexre éhes ten­gerészek támadtak rájuk. A célban büszkén nyilatkozták: „Minden csatát megnyer­tünk...” Részletek (még) nem érkeztek. Szóval nem könnyű a re- kordhajhászók élete, bizo­nyíthatja ezt a legesztele­nebb ötlet kigondolója, Günther Rotheveller is. Fejé­be vette, hogy kézen állva te­szi meg ötvenöt nap alatt a Bécs-Párizs távolságot. Le­het, hogy sikeres lett volna a vállalkozás, de meghibáso­dott a „szerszáma”: a fáradt­ságtól talpra állt; mindkét kezén dupla törést szenve­dett. Az előbbi esethez képest sok­kal több törés történt egy amerikai kosárlabda-mérkő­zésen (nem NBA-meccsen, mert a profik most sztrájkol­nak) . A menedzserek arra kérték a játékosokat, imitál­janak egy kis verekedést a nézők szórakoztatására. A fiúk annyira belelendültek, hogy tizenhármuknak keze- lába bánta. Összesen 88 hó­napos eltiltást kaptak, és a két klub 15 ezer dolláros pénzbüntetést. Egészen más történt senor Castellanival. Mendozában fontos futballmérkőzést ve­zetett, s a durva találkozón kiállította a hazaiak közép­hátvédjét. Erre rendőrök tó­dultak a pályára, letartóztat­ták a bírót, és vizsgálati fog­ságba helyezték. Ótt tudta meg, hogy tekintélycsorbítás címén vádat emelnek ellene. A kiállított hátvéd - a város nagy tekintélyű rendőrkapi­tánya volt. Százféleképpen megünnepel­hető a szilveszter. Az egyik angol autógyár klubjának bir­kózói és súlyemelői annyira belejöttek az óesztendő bú­csúztatásába, hogy halomra törték a berendezést, majd jókedvükben lenge táncot röpték a félig kész személy­autók tetején. A klub pénztá­rosának félmillió fontot kel­lett fizetnie a nehéz emberek könnyelműsködéséért. Ezért maradjunk inkább az olcsóbb összeröffenéseknél. Mint ahogyan azt az egyik francia városka atlétái tet­ték. Megjelentek a helyi bár­ban, eszegettek, iszogattak, majd éjfélkor megkérték a tulajdonost, vállalja már el az indító szerepét, hagyomá­nyos szilveszteri futársra in­dulnak. A tulaj boldogan tett eleget a kérésnek, és a mai napig várja, mikor érkeznek célba a futók. Hogy kifizes­sék a cechet... Mi is rendezni szeretnénk számlánkat, mielőtt az óév utolsó napján kihágnánk a rumból. A mindig éber nyomda ördögéről van szó. A (tv) jelzés alatt író szer­kesztőnk elnézést kér a ked­ves Olvasótól: a 0:0-s hazai győzelemmel végződött Alvég-Felvég futballmeccs egyetlen gólját nem Káposz­ta, hanem Nyúl rúgta. Helyesbítés: végleg kinyo­moztuk még a rumból való kihágásunk előtt, hogy nem Nyúl, hanem Kecske volt a gólszerző. Köszönjük Olva­sóink bizalmát a Vasárnap sportrovata iránt. Jaj, ez a rum! A 0:0 az döntetlen. Most már mindegy. Lapzárta után vagyunk...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom