Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-30 / 52. szám
32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. január 2-ától 8-áig 52. szám • Ára 13 korona Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1998. december 30. • 31. évfolyam Nagyvilág A „chef’ lehuppant a vendég asztalához, és megette a kifogásolt ételt. apón Diadalok, bukások, személycserék. Mit hozott 1998 a sport- 16 pályákon? Mindnyájan függőségben vagyunk valamitől Elvonási tünetek BereckJózsef Nem tudom, miért kereste föl a minap az új magyar államtitkár asszony a járási munkaügyi hivatalt, itt, az ablakom alatt, talán személycseréket készített elő, vagy csupán patrióta szíve irányította elsőül mihozzánk, a Csallóközbe, de amit a hivatal- vezetőtől megtudott, abban nem volt semmi reneszánsz. A Dunaszerdahelyi járás állástalanjainak száma megközelíti a kilencvenezret, s hamarosan négy nagyobb üzemből kétszázötven alkalmazottat bocsátanak el. Mi meg közben eltemettük F.-et, ifjúkorom legjobb barátját. Munka- és állásfüggő volt, nem vállalkozó szellem, az elvonási tünetek halálos kórként jelentkeztek a szervezetében. Mert mindnyájan függőségben vagyunk valamitől. Az is függőség például, ha egy állampolgár mindent az államtól vár, egy nő mindent egy férfitől, egy újgazdag mindent a pénztől. F. három-négy éve elvesztette az állását, elszoruló szívvel néztem az ablakból, ahogy a kötelező hivatali „audienciákra” járt, s bár nincs rá semmi konkrét bizonyítékom, valahol belül érzem, hogy az átmeneti „semmittevés” végzett vele. Édes semmittevés! Jut eszembe egy cseh költő önérzetes reagálása valamiféle hivatali akadékoskodásra: „Opravdu mám vyplnit’ i rubriku povolání? Tak tedy: Dolce far niente! ” Mármint hogy a foglalkozása, ha úgy tetszik: édes semmittevés. S bár a csábítóan hangzó dolce far niente a teremtő szellem csalóka, megtévesztő képét nyújtja a külvilágnak, és a költészet ázsiója sem a régi már - ki ne szeretne költő lenni e kicsi honban? Ha már nem igazi, legalább pénzköltő. A baj csupán annyi, hogy ez utóbbi kellemes foglalatosságnak a mi beidegződéseink szerint jellemnemesítő összefüggésben kell állnia a mindenAz elvonási tünetek halálos kórként jelentkeztek a szervezetében. napi munkával. Persze egyre több példa igazolja, hogy nem feltétlenül. F. és én ugyan még abban nőttünk fel, hogy a munka nélkülözhetetlen lételem, de naponta tapasztalható, hogy sokan milyen leleményesen elmellőzik egymást. Mármint a mindennapi munkával. A szabad vállalkozások világában ezen nincs mit csodálkozni, de sokak számára így volt ez már a régi rezsimben is, ahol pedig a munka mindenkinek kötelessége is volt, tartós kerülése büntetőjogi következményekkel járt. Tudom, mit éreznek a munka- nélküliek, amikor a munkaközvetítő hivatalok ajtaját először átlépik. Az ember úgy érzi, mondogatta F., hogy a társadalom számkivetettje lett, lassan kezdi elveszíteni önbecsülését. Különösen akkor, ha a munka- közvetítőben dolgozó hivatalnokok ezt az érzést még meg is erősítik benne. Talán olyan bürokrata előtt kell szégyenkezve ácsorognia, akinek még annyi intelligenciája sincs, mint neki, akire úgy néznek, mint a bűnözőre, holott csak munkanélküli. A társadalom rákfenéje - halljuk a munkanélküliségről. Bennem viszont ellenérzéseket váltanak ki a szociális demagógia szólamaival teletűzdelt ilyen irányú újságcikkek. Miként a rákról sem szeretünk nyíltan beszélni, hovatovább a munkanélküliség fogalmához is olyan drámai jelzőket társítunk - a statisztikai jelentések adatain túlmenően -, hogy az embernek egyszerűen elmegy a témától a kedve. A végén F. is rájött, hogy minél kevesebb az állás körülötte, annál több a munka. Elhelyezkedett, „találkozott önmagával”. Tragikus példáját azért szőttem e rövid írás szövetébe - a személyes kegyeleten túlmenően -, hogy nem árt tudatosítanunk: mindnyájan függőségben vagyunk valamitől. S erre rámehet az életünk is. Meglásd, szívem, ha legközelebb én leszek a szlovák parlament elnöke, új divatot fogok diktálni! Archív felvétel Szilveszteri jegyzet Európé visszarablása Kövesdi Károly Megboldogult Örkény István tolla után kiált a téma, hiszen a magyar reál röhögő barakkjában talán senki nem ismerte úgy a bérlakások, a gangos udvar-birodalmak (ami nem azonos a panellel, melyet micsuri- ni egyszerűséggel csínzsáknak nemesített a felvidéki köznyelv, de valahol rokona, hisz a század polgári és prolivilágát habarta egybe) miliőjét, mint ő. A kisemberek, a fasisztoid- elvtárs-polgár fortélyos, fondorlatos, éber, áskálódó kis álomvilágát. Talán Mándy, esetleg Mesterházy? (Stílszerűen: Esterházy?) Ha lehet még fokozni: Pilinszky lakhatatlanná kiáltotta ki a század kalicka-műremekét, míg Weöres ódát írt a kispolgár dicsőségére, akinek szeretője van, olajos a keze, motorokat bütyköl a garázsban. Pedig ugye, a két titán aligha fordítható szembe egymással... A téma a lépcsőházban hever tehát, csak el kell lopni. A dolog ott kezdődött, hogy valaki házunkban kitett egy szőnyeget a hallba. Valaki meg nemes egyszerűséggel kidobta a kukába. Rejtélyes üzenetek jelezték a folyosói faliújságon, hogy valakik tulajdonjogi belharcokat folytatnak a házban. (Ami az állatvilágban a húgyhólyag fatörzsre ürítésével és a mirigyeknek a törzshöz dörzsölésével történik.) Majd jött a múlt heti karácsonyfaügy. Valaki feldíszített karácsonyfát tett le a sarokba, szaloncukorral, gömböcskék- kel. Valaki meg fogta, és magántulajdonba helyezte. A rejtélyes ügyben nyilatkozó szomszédok titokzatos éjféli ajtócsapódásokról, hajnali liftzakatolásról suttognak, mások tudni vélik, hogy a tűlevelek a harmadik emeletig vezetnek, s a tizenkettes lábnyom nem feltétlenül azonos az öt és felessel. A sztori innentől venné magát egy tisztességes novellához, de ez itt csak a zsurnalisztika helye. így be is fejezendő a halvány reménnyel, mely szerint: 1. Talán napokon belül, az új év első napjaiban megtudjuk, kire zuhant rá gömböstül, szaloncukrostul az ellopott karácsonyfa. 2. Feltámad Örkény István, és Pozsonyban kószálva betéved a csínzsákunkba, és tovább szövi a plafonból lógó telefonzsinór fonalát, melyre a hokedlire helyezett karácsonyfa volt felfüggesztve. 3. Az ember bizakodik, hogy ki-ki kezdi a magáénak érezni a maga kis barlangját, panelfalakkal behatárolt levegőköbmétereit, ami arról árulkodik, hogy tíz évvel a rendszerváltás után, a keresztényi évezred kapujában végre betömi engedjük Európát a szocialista nihil gyepűire. Utóirat helyett megjegyzem, hiába is tagadnám, roppantul élvezem, amikor reggel munkába sietvén hol N. úr stoppol le, hol K. néni sirámait vagyok kénytelen toporogva meghallgatni arról, micsoda emberek laknak egy fedél alatt. Ami közös e monológokban: a többség annyira jól tájékozott, mintha reggeltől estig az utált szomszéd konyhájában múlatná az időt, tanulmányozná kutyájának manírjait, pedig legszívesebben megmérgezné a dögöt. De legszebb mégis az egészben, hogy napok óta nem a nagypolitika a téma a házban, hanem a titokzatos fenyőfatolvaj, aki biztosan el- kárhozik. S hogy kezdünk egymásra figyelni, ahelyett, hogy kancsalul festett egekbe néznénk, ahol a nagypolitikát csinálják a huncut emberek. Lehet, egy napon azon kapom magam, hogy a szomszéd ajtajára tapasztott füllel vizslatom, miféle furcsa sikkantások szűrődnek ki onnan hajnalok hajnalán, hogy ölnek vagy ölelnek valakit? S az is lehet, hogy jövőre magam teszem ki a lépcsőházba, vagy lopom el onnan a karácsonyfát, hogy ápoljam a közösségi szellemet. S még arra a szintre is elérhetek, hogy ha házmestert keresnek a házunkban, jelentkezek...
