Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-12-16 / 50-51. szám

24 1998. december 16. Életképek múlt és jelen véletlen egymásra vetüléséből, a hagyománnyá lett életről Az idő árnyékában fényesedé lélek Dusza István __________________ Hallv a a kutyaugatást, szinte meg­iramodik a kapu felé. Kezében bot.- Nem a vendégre, csak a magam megtámasztására - mentegető- dzik, miközben a kutyát is csendre inti. A mozdulataiban felismerhe­tő a valamikori keménység, a sze­génységben tanult testi és lelki tartás. Ezek elválaszthatatlanok egymástól. A kaputól a nemrég felújított ház bejáratáig érve, tekinte­tével többször is végig­mér, de csak a konyha- asztalhoz invitálva mondja ki a néhány perc alatt bizonyára többször is megfontolt kérdést:- Aztán, mit akar az úr?- Az úr nem úr, aki iga­zából nem akar semmit, csak beszélgetni.- Ahhoz tiszta lelkiismeret kell... Erre aztán mindketten hallgatunk, mélyen és sokáig. Olyan ez, mint­ha mindketten ugyanazt az imád­ságot mondanánk. A majdnem egyszerre felszakadó sóhajaink legalábbis ezt sejtetik. Az ablakpárkányon macskakö- lyök neszez. A kutya már meleg helyet keresett magának, hogy ne érezze a korán lehullott hó fe­hér hidegét. Nincs ehhez fogható mélységű csend a világban. Csak fokozza, ahogyan az öregasz- szony kinyitja a tűzhely nyikorgó ajtaját, hasított fákat dob a még pislákoló parázsra, majd váratla­nul megszólal:- Ha már megfőtt az ebéd, csak a meleget kell tartani. Nem szeretek fagyoskodni. A gyerekek később jönnek, ki mikor. Kettő-három fe­lé, addig egyedül vagyok. A lány­unokámmal meg annak családjá­val élek. Amit tudok, megcsinálok, nem mindent, mert jövő január­ban leszek nyolcvanöt esztendős. Az uram régen meghalt. Ő het­venéves volt, én meg hatvankettő. Ha azt számítom, hogy tizennyolc évesen vett el feleségül, s ő akkor huszonhat volt, elég szép időt él­tünk együtt. Egy pillanatra megállt a szó. Talán magára, befelé figyel, de az is le­het, hogy a nézésével tőlem kér biztató választ. Tétovázom, mi­közben a kérdést fontolgatom:- Hol született? Csak miután kimondom, akkor döbbenek rá a kérdésem és az Seszták Pálnak jó élete volt mellettem mindenhol. utolsó mondata közötti ellent­mondásra: halál és születés.- Ajnácskőn, Czikora Julianna a lánynevem. Úgy gondolom, más­hol is úgy éltek, mint mi. A lányok anyjuktól tanulták a házimunkát, a legények meg mentek az apjuk­kal a mezőre, erdőre, meg tán pásztorkodtak is. Ez a vidék ilyen életet adott azoknak, akik ide szü­lettek. Férjhez mentünk, a fiúk megnősültek. Egy szegényből lett kettő, vagy több is, ahol szaporod­tak a gyerekek. ________ - Juli néninek hány szü letett?- Egy - mondja ki a nem várt választ. El is hallgat, leszegi a fejét, s a kissé előre­csúszó fejkendője szinte árnyékba bo­rítja az arcát. Még lefelé, mintha magá­nak mondaná:- Hosszú sora van annak. Balladássá nő a feszültség. Sejteni sem tudom, mi történt valamikor, valahol, talán nem is messze in­nen, egy pusztán a ridegen tartott jószág közelében. Ott, ahonnan egy pillanatra talán Isten is elfor­dította az arcát.- Azt mondták a házasodni akaró uramnak, hogy „dolgos Czikora Julit” kommendálunk neked. Ne­kem az nem tetszett rajta, hogy ak­kor még sallangos dohányzacskót hordott, mint az igazi juhászok, nem dóznyit. Egy hónapig tartó is­merkedés végén összekapartuk a holminkat, s az esküvő után Sza- lonkáspusztán kezdtük a közös szegénységet. Két évre rá Vidosza- pusztán kötöttünk ki. Sokszor csak krumplin éltünk, mert a gazda csak annyi földet adott, amennyit a forgóból meg tudtunk művelni. Hasznát vettem mindannak, amit édesanyámtól tanultam, mert igencsak kellett forgatni az esze­met. A kenyérsütést otthon úgy ta­nultam meg, hogy először lágy lett a tészta, meg el is kelt, s a megsült kenyér minden alakzatra hasonlí­tott, csak a kerek kenyérre nem. Az íze persze jó volt. így amikor már férjhez mentem, ez is a kisujjam- ban volt. De hiába, mert igen rossz életünk volt. Nem tudtunk egy talpalatnyi földet venni, s házat is csak 1952-ben szereztünk itt, Bé­nán. Ezt, ahol most beszélgetünk. Amikor a fiam megszületett volna, kenyérért mentem a padlásra, mert kint a pusztán csak ott ment­hettük meg az ennivalót az egerek­től. Napok voltak hátra a szülésig, s akkor estem le a negyedik létra­fokról úgy, hogy megindult a szü­lés, de négy napig kínlódtam. Or­vos messze volt, segítségnek egy öreg cigányasszonyt hívtak, aki a maga módján segített rajtam. Disz­nózsírba mártotta az ujját, s azzal csinált utat a kicsinek. Megszüle­tett a gyerek, de többé nem szül­hettem. Nem mondhatok semmit az uramra, nagyon jó ember volt. Azt tartotta, hogy haraggal soha nem alhatunk el. így is tettünk, s a jó Isten a megmondhatója, hány­szor de hányszor füleltem bele az estébe, amikor késett a nyájjal, hogy hallom-e a klanétáját vagy a kis tizenegyes csengőt a juhok nya­kában. Volt úgy, hogy ldnn is ma­radt a karámban, s olyankor bi­zony magam figyeltem, mi törté­nik a szállásunk körül. Megtanul­tam, hogy az éjszakának füle van, a nappalnak meg szeme van.- Kellett-e védekezni tolvajok, rablók ellen, vagy éppen az urát megvédeni csalfa asszonyoktól?- Kellett hát, mindig voltak semmi- revaló emberek, s a vérmesebb asszonyok is megakadtak. Ezeket könnyű volt Palitól távol tartani. Igaz, ő maga se az a fajta volt, aki szívesen elhált volna otthonról. Büszkén is énekeltem a nótát, hogy Juhászlegény a szeretőm, nem tehetek róla. Nekem nem voltak különleges vágyaim, en­gem a szegénység és a tisztesség nevelt fel Aj­nácskőn, szüleim házá­ban, így Seszták Pálnak jó élete volt mellettem mindenhol, ahol juhász- kodott. - Lassan végigsi­mítja a kötényét, mintha a mozdulattal most is az urát várná haza. Felpillant. Nézem az arcát, milyen lány lehetett úgy hatvanhat évvel ezelőtt, amikor eí- kommendálták Seszták Pál bénái juhászlegénynek.- Mindig ilyennek gondolta az urát?- Ha gondoltam, ha nem, ilyen lett. Lucakor az ólomöntésből is olyan alakzat folyt ki a vízbe, amely kerek napot, hegyet muta­tott, rajta egy juhnyájjal, juhász- szál meg a pulikutyával. Tehettem én ellene? Az is úgy történt, ahogy meg volt írva, amikor kará­csonyeste vacsora után felálltam a ganajdomb tetejére. Azt tartottuk, hogy amilyen nevű férfiszemély arra jön és megszólít, úgy hívják majd az uramat. Álltam én a gana- jon, álltam, álltam, mire édes­anyám megunta a várakozást, s utánam küldte a kisöcsémet, akit Palikának hívtak. Máskor meg azt hallgattam, merről hallani a ku­tyaugatást, mert arra visznek el menyecskének. Hallgattam is szé­pen, amikor megszólalt a Bikk- tetőn, majd a Cigánygödrin, aztán meg Szalonkáspuszta felől. Min­den beteljesedett, amit az Úr Isten akart. Segedelmével mindent túl lehet élni - mondja. Még azt is, hogy a Szent Igét szlo­vákul hallgatják, mert a tisztelen­dő úr, aki Bénára jár misézni, nem tud magyarul. Pedig öregségére a hit és az emlékek kiteljesedése se­gíti és őrzi Seszták Juli nénit. Oly­annyira, hogy a mindennapokban és álmaiban is találkozik a miszti­kum az életének mindennapjai­ban megismert természetközeli élettel. Álmában megjelent a Kis- jézus, látta is, amint mosolyog rá, érezte is, hogy lelke eltelik szere­tettel, s amikor felébredt, sem tűnt el szívéből mindaz, amit a Kisded­től kapott. Miért ne hinném el ne­ki, hogy a nagy esőt, árvizet hozó fekete fellegeket imádsággal el tudja űzni: „Megkeresztelem a fe­kete felhőt. Oszlasson meg az Atya, oszlasson meg a Fiú, oszlasson meg az Úristen szentlelke.” Sokat tapasztalt, le­ány- és asszonyéleté­ben oly sokszor csak az Isten szabad ege alatt menedéket talá­ló emberként él még ma is közöttünk. Az első pillanatokban félelmetesnek tetsző kutyája megszelídül az idegennel szemben, ha ő is úgy akarja. A népdalokat, amelyeket tud, valamennyit a dohányt kötö­ző lánybandákban és a paraszti háztartások közösségi munkái közben tanulta. Természethez kö­zeli életében, lelket építő szoká­sokban, családot, szeretetet meg­tartó hitében titkokat őriz. Meg- fejthetőket? Vagy éppen csak tit­kaikban átvehetőket? Lélekkel érezhetőket, de ésszel soha meg nem fejthetőket? Mindegy, ha nél­külözhetetlenek ahhoz, hogy az ember hétköznapok gondjait és ünnepek örömeit tiszta lelkiisme­rettel fűzze egymásba. Szalonkás- pusztán kezdtük a közös sze­génységet. A tűzhely melege, amely aligha csak a fától születik. Benne ke­ring az a szeretet és jóság is, amelyekből idegeneknek is jut, ha jósorsuk éppen Bénára veti őket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom