Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
1998. december 16. Interjú Süketnéma szülők, állami intézet, külföld, párizsi letelepedes Lüktető tánc „Köldökzsinóron” lógva legutóbbi darabjában Szabó G. László ____________ Későn k ezdett el táncolni. Tizennyolc éves is elmúlt már. Csak mellékesen jegyzem meg: Nurejev sem siette el. Őt tizenhét évesen vették fel a cári város balettiskolájába. Egy rendkívüli tehetségnek semmi sem késő. Frenák Pál pályája Budapesten, Jeszenszky Endre stúdiójában indult. Táncolt a Honvéd Művészegyüttesben, szólistája volt az akkoriban alakult Rock Színháznak, díjat nyert Londonban, aztán kikerült Párizsba, és ott is maradt. Azóta saját együttesével dolgozik, tanít Lyonban, a táncművészeti főiskolán és Lille-ben, a süketnémák intézetében. Ez idő tájt Tokióban és Kiotóban „portyázik”. Tánca lüktet, pulzál és vibrál. Koreográfiáit az érzékiség, a szexualitás, a test meztelen szépsége mozgatja. Meglehetősen nehéz és zaklatott gyerekkora után, gondolom, mentsvár volt a Semmelweis utcai ház, amelyben édesanyja lakást kapott, és pár ajtóval odébb Jeszenszky mester tánciskolája működött. Ez is a véletlen műve. Akkor kerültem ki az intézetből, amikor anyám lakáshoz jutott a belvárosban. Előtte ugyanis Zuglóban laktunk, egy kis szobás lakásban - nyolcán! Jeszenszky Endréhez egyébként csak később kopogtattam be. Pár évig pincérként dolgoztam. Italt szolgáltam fel az Astoriában. Olyan szegények voltunk, hogy amit lehetett, vajat, szalvétát hazacsórtam néha, hogy legyen már valamink. Azt a kis borravalót, amit a vendégektől kaptam, mindig anyámnak adtam. Miért került intézetbe? Csonka volt a család? Rengeteg problémával kellett megküzdenünk. Sokan voltunk, édesapám meghalt, a betegsége miatt élete utolsó éveiben már nem volt beszámítható. Sajnos, minden baját olyan nehezen viselte, hogy ennek mi ittuk meg a levét. Eléggé agresszív volt velünk. A szomszédok panaszkodtak a tanácsnál, az állam intézkedett, és süketnéma édesanyám is jobbnak látta, ha bevisznek az intézetbe. Hatéves voltam akkor. Otthon jelbeszéddel kommunikáltunk, mert a nevelőapám is teljesen süketnéma volt. Most éppen Japánban „portyázik". Az intézet, a zárt közösség, a sajátos légkör mennyire változtatott a jellemén? Megszenvedte a benn töltött éveket? Hattól tizennégy esztendős koromig voltam „bentlakó”. Az elején harmincán voltunk egy szobában. Ez elég nagy pofon volt, még az otthoni problémák után is. Anyámmal tudniillik kialakítottunk egy erős védőrendszert. Apám ugyan mindent megtett, hogy ezt lerombolja, de nem sikerült neki. Imádtuk és ma is imádjuk egymást, akárcsak a testvéreimmel. Az intézet óriási csapás volt számomra. Tudtam, hogy ott maradok, de arra azért nagyon vigyáztam, hogy ne sírjak, mert anyámnak ezzel is fájdalmat okoztam volna. Megpróbáltam nagyfiú lenni. Nem bőgtem, nem üvöltöttem, nem hisz- tériáztam. Hagytam, hogy elszakítsanak anyámtól. A többi gyerek is problémás családból jött. Alkoholista szülők, lopások, ahogy ez lenni szokott. Teljesen bezárkóztam köztük. De egy idő után, talán mert volt bennem valami, kezdtem magam köré vonzani a gyerekeket és a felnőtteket is. Egy-két tanár fel is mérte rögtön, hogy van valamilyen különös érzék bennem, és „kikölcsönöztek”, hogy vigyázzak néha a gyerekeikre. Hetente két- szer-háromszor az ő lakásukban voltam. Az a pár óra, amit az intézeten kívül töltöttem, nagyon sokat számított. Nézegettem a dolgaikat, és szabadon gondolkozhattam. A többiek természetesen irigyeltek, és meg is vertek néha. Vannak még sebeim abból az időszakból. Megharaptak, felszakították az Achilles-inamat... az intézet olyan, mint a börtön - kicsiben. Működtek a bandák, és én is tagja voltam egyiknek. De abban volt a legjobb matekos és a legjobb fizikus is. Anyám, ha lehetősége volt rá, hazavitt pár napra. Ha nem jött értem, például nyáron, az szívbe markoló volt. A húsvétot és a karácsonyt is ott töltöttem az intézetben. Ezek voltak a legrosszabb napok. Az ünnepek. Négy-öt hónapos várakozás után ott maradni. A nevelők is sokszor agresszívak voltak. Harminc-harmincöt gyerek jutott egyre. Nekik sem lehetett köny- nyű. Nem is igazán ismertek bennünket. Engem évekig fogyatékosnak néztek. Azt hitték, ha süketnéma családból származom, akkor én is az vagyok. Évekbe telt, míg helyreállt bennem a rend. Nehéz volt felejteni. A jelbeszédnek, miután táncolni kezdett, gondolom, nagy hasznát vette. És nemcsak azért, mert felér egy idegen nyelvvel. Több, mint egy idegen nyelv. A kifejezésforma legmagasabb foka. A kommunikáció intemacio- nális nyelve. Több, mint a beszéd, és több a táncnál, a színháznál is. Én otthon, a szüleimtől tanultam meg, de évekig csak hátrányt jelentett számomra. Csúfoltak érte. Később aztán rájöttem, hogy mit tudok. A süketnémák nyelvrendszere ugyanis rávezetett, hogy a legapróbb dolgokat is megfigyeljem. Ehhez pedig intelligencia is kellett. Finom intelligencia. A művészi munkám is megfigyelésekből ered. Párizsi életében használja a jel- beszédet? Most sokat használom, bár a magyar és a francia jelrendszerben van némi különbség. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy magyar és egy francia süketnéma nem tud társalogni egymással. Tud. Csak a franciák még ezen a téren is különbözni akarnak. Szeremének kialakítani valamiféle „nyelvtant” is a jelrendszerhez, csakhogy ezt nagyon kevesen veszik komolyan. Tizennégy évesen, amikor kikerült az intézetből, még nem érdekelte a tánc? Miért veszített újabb négy évet? Mert kellett a pénz. Támogatni akartam anyámat és az egész családot. A tánc már akkor megfogott, amikor először belestem Jeszenszkyhez. Csodáltam mindenkit, aki ott állt a rúd mellett. De volt bennem némi félelem. Az intézeti évek után minden olyan furcsa volt. Az Astoria is. Szerencsére ott is gyorsan megszerettek, és ez nagyban megkönnyítette az életemet. Szőke, kék szemű fiú voltam, és bizonyára kedves is, mert mindenki engem kért, nálam rendelt. A főnökeim pedig látták, hogy igyekszem. Az első év még elviselhető volt. Tanultam, dolgoztam, pénzt kaptam. Nem kellett nyomorognunk. A második és a harmadik évtől még ma is rémálmaim vannak. Az már kínszenvedés volt. Nem az idegesített, hogy ki kellett szolgálnom valakit, hanem a többiek. A magabiztos, előítéletekkel teli, felsőbbrendűséget sugárzó kollégák. Akik nem egyszer elég bunkó módon viselkedtek. Pincérnek lenni számomra hivatást jelentett. De Zalán Klára felvételei ahogy elnéztem a kollégáimat... néha úgy éreztem, farkasok állnak mellettem, akik valósággal felzabálják a vendéget. Tizennégy évesen kurzust tarthattam volna nekik illemből. Voltak napok, amikor majdnem megutál- tatták velem a szakmát. Jeszenszkynél, ehhez képest, arany élete lehetett. Értelmet találtam a létezésemhez. Jeszenszky több volt számomra a legnagyobb mesternél is. Úgy néztem rá, mintha az apám lett volna. Nála nemcsak a gyakorlatok voltak. A lelkét, a szellemét próbálta átadni. Vérbeli pedagógus, aki rengeteg embert elindított. Neki a kisujjában is több van, mint sok pedagógus fejében a Magyar Állami Balettintézetben. Nála a hazugságok nem éltek meg. A végsőkig őszinte volt, és a növendékeitől is ugyanezt várta. Lyonban tíz-ti- zenkét éves koruktól járnak balettra a gyerekek. Ahogy formálom, tam'tom őket, gyakran mondják, hogy »magának köny- nyű, mert hatévesen kezdte«. Ha tudnák, hogy már majdnem tizenkilenc voltam! De nem mondtam soha, mert sokan abból ítélik meg, hogyan táncolsz, hogy hány évesen kezdték Pedig a kettő között nincs nagy összefüggés. Egy biztos: ha az ember tizenkilenc évesen vág neki, akkor iszonyú erővel csinálja. Én nagy távolságot tettem meg előtte. Messziről indultam. Visszatekintve azt mondhatom: időnként óriási szakadékot kellett átugranom. Sok mindent megéltem. Túlzás nélkül állíthatom, hogy mindent, amit tudok, az élettől kaptam. Nagyon sokszor nem is arra figyelek, hogy mit mondanak az emberek, hanem hogy azt miképpen közlik velem. Ha a test átadja magát a gondolatnak, akkor a lényeg már szavak nélkül is érthetővé válik. Ha nem érzem, hogy amit mond az illető, az belőle, a lelke mélyéről jön, akkor nem is érdekel. A művésznek az a dolga, hogy felfogja, ami az életben történik. Hogy figyeljen az egyensúlyra jó és rossz között. Hogy kristályossá tegyen gondolatokat és érzelmeket. Hogy üzenjen. Nem szeretem azokat az alkotókat, akik túlzottan imádják, vagy egyszerűen Istennek képzelik magukat. Azok nem az én embereim. Amikor elment Budapestről, már ismerte az ország. Ön nyerte a Magyar Televízió első diszkótáncversenyét. Ennek köszönhetően került ki Londonba, ahol újabb díjat szerzett. Nekem a tánc azóta is életforma. Ezzel alszom el, ezzel ébredek, ebben a világban, ebben a kommunikációs rendszerben élek. Nálam a koreográfia a lényeggel, a mondanivalóval kezdődik, ahhoz keresem meg a hozzá legmegfelelőbb mozgásanyagot. A süketnémák pontos megfigyelő- képességűek. Meghallják a nem hallhatót is. Számomra ez az érzelmi alap. Ahogy a nulla az ösz- szes számot magában foglalja, a zene kiindulópontja a csend. Engem ez érdekel. Párizsban hogyan eresztett gyökeret? Londonból már haza se jöttem. Onnan mentem át Párizsba. Az első évek nehezen teltek. Bekerültem egy teljesen új világba, és nem beszéltem a nyelvet. Londonban könnyebb dolgom lett volna. A kígyószámmal, amelyet itthonról vittem, nagy sikert arattam - a szórakoztatóiparban. Meg is fizettek rendesen, de éreztem: ez már nem az én világom. Ma sem tudom, hogy művész vagyok-e vagy sem, de van egyfajta művészi elhivatottságom. London rossz sínekre terelt volna. Párizsban az első kilenc hónap a Moulin Rouge- hoz kötött. Ott intézték el ugyanis a leggyorsabban a papírjaimat. Bolond lettem volna nem elvállalni. Szakmailag azonban nem tartottam nagy dolognak, hogy ott táncolok. Szerencsére kinézett magának a Ballet German koreográfusa, akit a chüei Béjart-ként emlegettek akkoriban, és nála is dolgoztam. Éjjel a Moulin Rouge, de reggel tízkor már ott álltam a balettrúdnál. Nem maradtam sokáig az együttesnél, mindössze másfél évig. Átkerültem viszont a Pompidou Központ balett-társulatába, ahol a párizsi Opera szólistáival léptem fel. Mindig, mindenütt a legjobbat... ...de csak addig, amíg belém nem ivódott. És már mentem is tovább. Tanultam. Neoklasszikus és modem stílust, német iskolát, amit csak lehetett. Kezdtem fortyogni, koreografálni, építgetni az utamat. Mások által könnyebb eljutni valahová, én azonban a magam stüusát akartam megteremteni. Kilencedik éve működő együttesével a jelek szerint elérte, amire vágyott. Hegyeket görgetek magam előtt, de szeretem a nehézségeket. Ha nincs gond, amelyet meg kell oldanom, akkor üres az életem. Párizsban szép stúdiók vannak, csinálhatnám tovább, amit elkezdtem, hiszen megkapom az évi támogatást, de most a franciáknál is állóvíz van. Magyarfrancia együttest szeretnék létrehozni azzal a feltétellel, hogy a művészi szabadságom megtarthatom. Vannak darabjaim, amelyekben teljesen levetkőznek a táncosok. De nem az az elsődleges szándékom, hogy megmutassam a testüket, hanem hogy a testükkel beszéljek érzelmekről és vágyakról. Balaton- szabadiból, ahol az intézeti éveimet töltöttem, megmaradt egy soha nem halványuló kép bennem. A kerítésen túl, a vasúti sínek mögött almát ropogtat egy helybéli fiú. A fák között, a házuk kertjében. Nekem az ő almája a teljes szabadságot jelentette. Mi állandóan egyenruhában jártunk, és be voltunk zárva. De egy idő után rájöttem, hogy hiába vagyunk egyforma ingben és nadrágban, ott legbelül mindannyian mások vagyunk. És erre törekszem a táncban is. Hogy minden, amit adok, mutatok, összetéveszthetetlen legyen. Összetéveszthetetlenül eredeti.
