Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-02 / 48. szám
4 1998. december 2. Háttér Válságkrónika Állandó akadékoskodás Idén folyamatos volt a feszültség Irak és az ENSZ között, s a viszály oda fajult, hogy már csak hajszálon múlott a katonai megtorlás. Január 17. - Az iraki elnök azzal fenyegetőzik, hogy leállítja az ENSZ iraki fegyverzet- ellenőrzését. Február 22. - Kofi Annan ENSZ-főtitkár három órán át tanácskozik Bagdadban Szaddám Huszeinnel. Február 23. - Annan közli, ' hogy megállapodás született nyolc iraki elnöki rezidencia ellenőrzéséről. Március 26. - Hétévi fáradozás után az ENSZ ellenőrei végre bejutnak az elnöki rezidenciákba. A kíséretükben lévő diplomaták dicsérik Irak együttműködését. Április 9. - Az ENSZ jelentése szerint Irak nem tárta fel teljesen biológiai fegyverkezési programját, és feltehetően továbbra is megpróbálja becsapni az ENSZ ellenőreit. Május í. - Irak arra figyelmezteti a BT-t, hogy „súlyos következményekkel” jár, ha meghosszabbítják az ellene kilátásba helyezett megtorló szankciókat. Június 8. - Richard Butler, az ENSZ fegyverzet-ellenőrzési bizottságának vezetője közli: kevesebb, mint száz százalékos bizonyossággal kijelenthető: Irak felszámolta tömeg- pusztító fegyverzetét. Június 30. - Egy amerikai F-16-os repülőgép rakétát lő ki iraki légvédelmi célpontra, miután az iraki légvédelem tüzérségének egyik radaija egy brit gépet vesz célba. Július 2. - Az Arab Liga elítéli az amerikai rakétatámadást. Július 23. - Butler elpanaszolja a BT-nek, hogy Irak nem Szaddam valóban mindent kipróbált. Archívum hajlandó átadni azokat a dokumentumokat, amelyek az 1980-88 közötti, Iránnal vívott háborúban felhasznált munícióról szólnak. Július 27. - A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség közli: nincs bizonyítéka arra, hogy Iraknak atomfegyvere volna, vagy ahhoz alkalmas anyaga, ám az arab ország múltbeli programjairól hiányosak az információk. Július 29. - Oroszország olyan BT-határozatot indítványoz, amely kimondja, hogy Irak eleget tett a atomfegyver-kapacitásának felszámolására vonatkozó követelésnek. Augusztus 4. - Richard Butler elhagyja Bagdadot, miután kudarcot vallottak tárgyalásai az iraki tisztségviselőkkel. Közli: Irak elutasította azt a javaslatát, hogy terjesszék ki csoportja ellenőrzési ténykedését a rakétákra és a vegyi fegyverzetre. Augusztus 5. - Az iraki parlament egyhangúlag megszavazza, hogy az ENSZ ellenőrei függesszék fel munkájukat Irakban. Augusztus 9. - Az ENSZ Különleges Bizottsága a döntés nyomán felfüggeszti a vizsgálódást az új helyszíneken. Október 31. - Irak azonnal felfüggeszt mindennemű együttműködést az ENSZ ellenőreivel és megfigyelőivel. November 8. - Kofi Annan felszólítja Irakot, hogy sürgősen vonja vissza döntését az ellenőrökkel való együttműködés megszakításáról. November 11. - Richard Butler elrendeli az ellenőrök kivonását Irakból. Egy szóvivő közli: személyes biztonságuk a legfőbb szempont. Több mint száz ellenőr és kisegítő távozik Irakból. Az Egyesült Államok e napon dönt arról, hogy az Irak ellen tervezett katonai csapás előkészítésének jegyében jelentősen megnöveli katonai jelenlétét az Öböl térségében. November 14. - Fél órával az amerikai repülőgépek tervezett támadása előtt Irak ENSZ-nagykövete pozitív választ ad Kofi Annan levelére, amely követeli a teljes körű ellenőrzések felújítását. November 18. - Az ENSZ-el- lenőrök felújítják tevékenységüket. (gzs) Az Irak-ellenes szövetség nem igazán tudja, mit is szeretne elérni a térségben Szaddám, a biztos nyerő Az ENSZ-ellenőrök hol jönnek, hol mennek, de Szaddám marad. CTK/AP Görföl Zsuzsa______________ Nagyon furcsa a több mint nyolc éve tartó Öböl-válság: vesztest egyet sem, csak csupa győztest „termel”. Győzött az Irak-ellenes koalíció, hiszen visszaállította Kuvait szuverenitását, s így győztes lett Kuvait is. Nagy dicsőségre tett szert az ENSZ, melynek égisze alatt zajlott az egész erődemonstráció. Szaddám Húszéin pedig valóságos notórius győztesnek bizonyult. Félretéve az iróniát: a legtöbb diadallal valóban Irak dicsekedhet, hiszen lerohanta a szomszédos törpeállamot, a fél világ ösz- szefogott ellene, katonáit ezrével ölték meg és ejtették fogságba, tönkretett fegyvereit betemette a sivatag homokja, példátlanul szigorú embargóval sújtották - és mindezek ellenére nem veszítette el területe egy négyzetcentiméterét sem. Pedig azóta is volt már néhány miniválság, melyeket Szaddám mesterien rendez és időzít. Teheti, mert az amerikai politikai boszorkánykonyhán már a kezdet kezdetén néhány súlyos hiba csúszott a válságkezelés receptjébe. Keresve a hibát, visz- sza kell menni egészen az iráni sah bukásáig. Washington képtelen volt felfogni, hogyan győzhette le a sahot egy aggastyán, aki valahol Franciaországban élt száműzetésben, és a buzgó imádságon kívül látszólag semmit sem csinált. Amikor Irak kétes területi igényei nyomán kitört az iraki-iráni háború, Washington és szövetségesei Szaddám Huszeint támogatták. S annyira rettegtek az iráni iszlám hatalomtól, hogy észre sem vették, mikor csúszott ki Bagdad az ellenőrzésük alól. Szaddám pedig amolyan vásott kölyökként ki akarta próbálni, irályén messzire mehet el anélkül, hogy a körmére koppintaná- nak. Kuvait lerohanása soknak bizonyult, de valójában ez volt az egyetlen eset, amikor a „bagdadi tolvaj” túl nagy zsákmányt akart megkaparintani. Mivel Washington Irán-fóbiája még mindig aktuális volt, a Sivatagi Vihar csak zivatarra sikeredett: a szövetséges csapatok Bagdad előtt megálltak, nehogy véletlenül megdöntsék a rezsimet. A szövetség arab tagjai sem kívánták „az iraki nép megalázását” - ők is Irántól féltek. A belső ellenzék megkésett támogatása még csak meg sem rendítette az uralkodó klánt, amelynek sikerült elhitetnie alattvalóival, hogy lám, minden rossznak a hitetlen amerikaiak az okozói. Végre ki kell mondani: igenis Irak nyerte meg a háborút, s azóta minden csatát. Okulva a kuvaiti kalandból, Szaddám már pontosan tudja, hol a határ - és mindig el is megy odáig. Rendre teljesíthetetlen követelésekkel áll elő, kikiutasítja a fegyverzetellenőröket az országból, macska-egér játékot űz velük, de amikor az amerikai repülőgépek már startolnak, akkor gyorsan visszakozik. A rafinált Szaddám persze tisztában van vele: ez a froclizás borzasztóan idegesítő. Éppen ezért teszi, mégpedig szép eredménnyel: Irak ügyében a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező állandó tagjainak egysége már régen a múlté. Oroszország számára az Irak elleni büntetőintézkedések folyamatos akadályozása a legegyszerűbb és legolcsóbb módja annak, hogy demonstrálja nagyhatalmi ambícióit. Kína ódzkodása sem újkeletű, s elég meggyőzően támaszfia alá a gyanút, hogy Peking mindig is készséggel adott el fegyvereket Bagdadnak. Franciaország fenntartásaira kétféle magyarázat is van: Párizs szívesen hangoztatja, hogy nem hajlandó vakon kiszolgálni az amerikai érdekeket, másrészt a francia cégek voltak Irak fő fegyver- és áruszállítói az Öböl-háború előtt. És vannak közvetett bizonyítékok arra, hogy ilyen-olyan csatornákon keresztül most is eljutnak a francia áruk Irakba. Egybként ezt áhította Udaj Husz- szeinnek, az elnök nagyhatalmú fiának külföldre szökött személyi titkára is, Kína és Franciaország vonatkozásában egyaránt. Mivel más országokat nem vádolt meg, s mindebből haszna nem származik, nem nagyon van ok arra, hogy kételkedjünk szavaiban. A legutóbbi válság után, úgy tűnik, az Egyesült Államok és leghűségesebb szövetségese, Nagy-Britan- nia végre elszánta magát a cselekvésre. Bili Clinton televíziós beszédében már olyan új iraki kormány létrehozására hívott fel, amely elkötelezett lesz a béke iránt. Két nappal ezután Londonban a miniszterelnöki hivatal jelentette be, hogy tanácskozásra hívják a tizenöt legtekintélyesebb iraki ellenzéki szervezetet, az „együttgondolkodás” célja pedig a Szaddám-rezsim megdöntése. Ez azonban kemény dió, hiszen lényegében egyenlő lenne Irak széthullásával, amit a térség arab országai nem szeretnének, ráadásul Washington és London sem akaija. Pedig a Dél- Irakban élő síita muzulmánok szívesen elkülönülnének a szunnitáktól, északon a kurdok önállósulnának, s középen maradna egy életképtelen csonk. Ez azonban csak a káosz első felvonása lenne, melyet szinte elkerülhetetlenül követne a második: a síita országrész Iránhoz közeledne, s ha mégsem, akkor maga Teherán tenné rá a kezét. Törökország sosem tűmé, hogy egy független kurd állammal legyen határos. Nem is szólva arról, hogy Törökország a NATO tagja, s így megilleti a közös védelem - a következményeket jobb nem taglalni. A szunnita arab rész feltehetően a szomszédok, nem is annyira Jordánia, mint inkább Szaúd- Arábia és Szíria befolyása alá kerülhetne. Á szaúdi fennhatóság a Nyugat számára még akár akceptálható is lenne, de Szíria ilyetén megerősödését Izrael aligha tűrné, s Washingtontól kéme segítséget. Ez tehát az a rémálom, amely évekig arra késztette a Fehér Házat, hogy inkább Szaddám megrendszabályozását, semmint megdöntését tekintse céljának. S bár a cél most változni látszik, nem tűnik úgy, hogy elérésével nagyon sietnének. Szaddám notórius győztesnek bizonyult. A Sivatagi Vihar csak zivatarra sikeredett. Kislexikon A diktátor ellenzéke Újvári Margit November 23-án 15 iraki ellenzéki csoportosulás kezdett Londonban közös tanácskozást erőik egyesítéséről. Hogy milyen eredménynyel, az csak később derül ki. A brit főváros az iraki ellenzéki csoportosulások legfőbb külföldi központja, ám ezen szervezetek többségének nincs szilárd bázisa Irakon belül. A főként külföldön működő szervezetek mellett Londonban megjelentek az Irak északi területeit ellenőrzésük alatt tartó kurd ellenzéki tömörülések, az ország déli körzeteinek síita iszlám csoportjai és a szunnita muzulmánok képviselői Irak középső részéből. A Financial Times minapi elemzése szerint mintegy hetven hivatalos csoportosulás alkotja Szaddám Húszéin ellenzékét, amelyben megtalálható az iraki társadalom összes népcsoportja, az arabok, a kurdok, a törökök és az irániak, illetve a társadalom minden rétege. Az ellenzék egyik csoportjának katonai szárnya is van Irakban, mint az ország északi részét ellenőrző nagy kurd milíciáknak és az iráni támogatást élvező déli siíta fegyveres tömörüléseknek. Másoknak - mint például az Iraki Kommunista Pártnak vagy a londoni központú Iraki Nemzeti Kongresszusnak- csak politikai szervezetük van. A kiábrándulás a Szaddám Huszeinhez közelálló körök legmagasabb szintjét is elérte, ami megmutatkozik abban, hogy egyre nagyobb számban szöknek külföldre Bagdadból a magas rangú tisztségviselők. Az iraki ellenzék egységének megteremtéséért az első lépést Washington már megtette, amikor - közösen Londonnal és Ankarával - négyévi háborúskodás után tárgyalóasztalhoz ültette és békeszerződés aláírására kényszerítette a két legnagyobb rivális kurd pártot. A Maszud Barzani vezette Kurdisztán Demokratikus Pártja (KDP) és az ellenfél, Dzsalal Talabani Kurdisztán Hazafias Szövetsége (UPK) összebékítésének egyik legfontosabb célja volt, hogy Barzanit eltérítsék a Bagdaddal 1996-ban megkötött szövetségtől, amelytől a kurd vezető azt remélte, hogy végleg leszámolhat ellenfelével, és a szövetséges erők által megszilárdíthatja hatalmát a kurdok lakta térségben, az Öböl-háború után megteremtett biztonsági övezetben. Az amerikai törvényhozás kegyeltje az Iraki Nemzeti Kongresszus (INC). Az INC az évek óta folyó belső hatalmi harcok miatt azonban szétesőben van, befolyása mind Irakban, mind külföldön egyre inkább csak névleges, mivel a lakosság szemében hiteltelenné vált a széles körű amerikai és brit támogatás miatt. Az Irakban uralmon lévő Baath párt egykori vezetője, a hetvenes évek során Bagdaddal szakító Ajad Alavi vezette Iraki Nemzeti Megegyezés (INA) a nyugati kormányok, valamint a brit és az amerikai titkosszolgálat által leginkább elfogadott ellenzéki erővé válik. Kiterjedt iraki hálózatán keresztül hatékonyan segíti Szaddám Húszéin belső ellenzékének azonosítását és kimenekítését. Az INA-t az ellencsoportok azzal vádolják, hogy tele van az iraki titkosszolgálat beépült ügynökeivel. Mások viszont rámutatnak arra, hogy az INA politikai irányvonala a leginkább szimpatikus megoldást jelentheti Washington és London új elképzeléseiben, mert Szaddám Húszéin eltávolításában gondolkodik, de oly módon, hogy az iraki rendszer maga alapvetően egyben maradjon. A szerző az MTI londoni tudósítója.
