Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-02 / 48. szám
1998. december 2. * 31. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Riport Ünneplés nélkül zajlott a Stúdió érté 10. kortárs művészeti fesztiválja. 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. december 5-étől 11-éig Sport NBA, avagy Nagy Botrány Amerikában. Mennyit keres Michael Jordan? 16 „Micsoda dolog, hogy Magyarországra járunk kéregetni?” Magyar vándor Bodnár Gyula Az augsburgi vereséggel véget ért a magyar csapatok zsákmányszerző nyugati hadjárata, Bulcsu harkát, a „vér emberét” kivégezték. Elképzelhető, hogy híres magyar bánatunk Augsburgnál kezdődött? Mohácsnál? Az biztos, ezerszer kikapott a magyar történelme során. De hát melyik nép mondhatja el magáról, hogy békében teltek századai? Hajlok arra, hogy valóban a himnuszunk áll búskomorságunk hátterében. Ha Erkel pattogóbb ritmusúra, esetleg verbunkosra veszi a figurát, talán nem eresztjük oly gyakran búnak a fejünket. Miközben éhen pusztul tehénkénk, legalábbis kiszárad a tőgye. Mindenesetre irány a szomszéd tehene, mert élni kell. Adjatok már egy bögre tejet! Vagy kettőt! Igen ám, csak felvetődik a kérdés, hogyhogy a szomszédnak, illetve a tehenének van teje, amikor az is magyar? A válasz egyszerű. A szomszéd úgy magyar, hogy dolgozik. Úgy nevelte az apja, hogy sosem szabad feladni. Arra is megtanította, hogy ne könyörögjön alamizsnáért, büszke polgár legyen, még szerszámot se kéijen kölcsön. Am mi van akkor, apám, ha nem futja szerszámra?, kérdezte a fiú. Húzd össze magad egy ideig és dolgozz, olyan nincs, hogy munka nincs! Még a testvéredhez se menj kérni, mert lehet, hogy ő is bajban van. A szomszéd azóta ehhez tartja magát. Mi bezzeg, határon túliak, rendesen lenyúltuk Magyarországot. Pedig különösen a rendszerváltást követő első esztendőkben ő sem volt rózsás helyzetben, s ma sincs. De nekünk mindegy, jajból mindig van a szánkon, bőr meg a képünkön. Idestova egy évtizede tart a magyar vándor. Politikai kurzustól függetlenül, jobb, bal, balközép, jobbközép, tulipán, szegfű, madár, narancs, Budapest, Budapest, te csodás, fejőstehenünk tő- gye. Fogalmam nincs, mennyibe Mit biztosítson nekem a magyar kormány? került a Csemadok vezérkarának budapesti kihelyezett ülése, de a legszívesebben elbujdostam volna szégyenemben, mint szlovákiai magyar és Csemadok-tag, attól, amit a tanácskozásról hozott az újság. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának államtitkára hangsúlyozta, „hogy a határon túli magyar kultúra támogatása az inflációt meghaladó mértékben emelkedikjövőre”. Ez már döfi!, mondhatnánk, bár én inkább azt mondanám, köszönöm, de nálatok is van helye, tartsátok csak meg, egy erős Magyarország jobb nekem. A főcsemadokosok? „Azt várják a magyar kormánytól, hogy törvényben biztosítsa a határon túli magyarokjogállását, az országos tanács szorgalmazza, hogy a kormányzat nyújtson támogatást a Csemadok ingatlan- vásárlási és karbantartási elképzeléseihez. További elvárás olyan pályázati rendszer kialakítása, amely elkülönítve kezeli a szlovákiai regionális és helyi érdekeltségű tevékenységeket.” Mit biztosítson nekem a magyar kormány? Mihez nyújtson támogatást? Ingatlanvásárláshoz? Nem értem. Hány ország Magyarország? És Szlovákia már nincs is? Szlovák kormány? És mi sem vagyunk, szlovákiai magyarok, vagy vagyunk, de a Csemadok szemében csupán mint mozgássérült emberek serege? Mi az, hogy elkülönítve, mitől, mik azok a regionális és helyi érdekeltségű tevékenységek? Révedezés a múltba, vagy mi? Kányádi Sándor jut eszembe, aki azt mondta, micsoda dolog, hogy a kis Magyarországra járunk kéregetni. Felnőtt, erős emberek. Magyar Zoltán maga csinálta meg a „magyar vándort”, de az produkció volt, aranyérmes, a nemzetet felemelő, nem pedig elsirató. Mindazonáltal úgy gondolom, ha a szlovákiai magyarságnak szüksége van még a Csema- dokra, akkor lent, az alapszervezetekben továbbra is dolgozni fog. Ez a lényeg. Ez is volt mindig! Ha meg úgy érzi, valami másra, újra, frissre vágyik, akkor a forint sem menti meg a szövetséget. Vezércikk Köz és közpénz Kövesdi Károly Még fel sem állt az új kormány, mikor az ellehetetlenült és végveszélybe sodort kulturális szervezeteink vezetői felneszeitek: jó lesz résen lenni, hiszen a régi kormány garázda, erkölcsöt, civilizált politikai szokásjogot mellőző, a kisebbségi kultúrát tervezetten irtó országlása után végre ismét jobb idők virradnak. Remélhetően. Újra lesz állami támogatás, az alapítványok ismét elkezdhetik áldásos tevékenységüket, s a romokon újra nőhet virág. Akadtak persze önjelöltek is azonnal, akik úgy érezték, egyedül ők hivatottak a majdani, az állami költségvetésből jutó milliók „igazságos” elosztására. A remény természetesen jogos, ám azt is tudjuk, üres az államkassza, s azt is, hogy a kilencvenes évek elején megszokott, az alanyi jogon kapott és sok esetben rosszul használt milliókra formált igényből is engedni kell. Mert ahogy megdöbbentő élmény volt számomra az egyik járási Csemadok-iroda ajtaját keresve a kilincs hűlt helyét találni, ugyanúgy abnormális volt az a gyakorlat is, hogy rossz szerződések révén szerencselovagok herdálhatták el kulturális intézmények pénzeit, amelyek egyebütt fájón hiányoztak. Vagy amikor egyes kulturális intézmények (teljesen természetes módon) kaptak támogatást, másokról mindenki megfeledkezett. Hogy azt már ne is említsük, milyen funkciók születtek nem közérdeket tükrözve, csak azért, hogy egyeseknek helyük legyen - aztán csak a nagy lébecolás, eredmény meg sehol. Magyarán: meg kellene végre tanulni nem felélni a közpénzeket, hanem (bármennyire elcsépelt is) a piacgazdaság követelményeit is figyelembe véve eredményközpontúvá, ha úgy tetszik, közhasznúvá tenni a kisebbségi kultúra támogatására megszavazott majdani összegeket. Mert költségeket nem nagy vicc kimutatni, számlákat gyártani a mai világban már az óvodások is tudnak. Kényes a téma, nyilvánvaló. Sok intézményünk van, és sok szeretne lenni, ám ha ismét az a gyakorlat érvényesül, hogy az intézmények versengése válik rendezőelvvé, akkor megint elvész a bábák közt a gyerek, s tizedrangú kérdéssé fajul, hogy például a miből élnek a szlovákiai magyar színészek, hogy ki törődik ma a fotóművészettel, hány írónk végez szelleminek nem nevezhető munkát, hogy megéljen, hogy lehet-e manapság falusi könytárhálózatról beszélni pirulás nélkül, hogy a szociológiai, levéltári kutatáshoz megszállottság mellett kenyér is kell, hogy hány tehetséges ember kaphatna ösztöndíjat, ha gondolna erre is valaki, hogy vannak régióink, ahol szinte semmi sincs, amit úgy hívnak, hogy kultúra, satöbbi, satöbbi. Fórumaink is vannak már bőven, csak éppen az az egy hiányzik, amely mindezt felülné- zetből végig tudná gondolni. Hogy abból a kevésből minden arra érdemesnek jusson, s ne a rábeszélőkészség nyomjon a latban, hanem a terv, amely mögött van is valami, vagy az eredmény, amely bizonyított. A legínségesebb időkben jártuk Csölösztőt és Ipolyságot, amikor jókat lehetett panaszkodni, szidni a kormányt, verni az asztalt, s tervezgetni, hogyan kellene ismét „helyzetbe” kerülni. Amikor pedig előáll a helyzet, bontakozik a lehetőség, csak a sündörgést látni, a kilincsek kopnak egyre fényesebbre. A szlovákiai magyar politikához hasonlóan remélhetően a szlovákiai magyar kultúra is „helyzetbe” kerül, csak valahogy nem tapasztalni a szervezettségnek nyomát sem. Pedig anélkül nehéz lesz elérni, hogy ne a tülekedésben legyünk profik, hanem az amatőr kultúrát próbáljuk meg profi szintre emelni. Pedig de jó lenne már szabadulni a „kisebbségi” jelző gyanús billogától, mert ami politikai értelemben kényszerű adottság, az a szellemi életben a vi- dékiség, az amatőrség, a mu- csaiság bélyege. A ló arab, a hölgy európai, a felvétel Arizonában készült... cm/AP-feivétei
