Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-07-15 / 28. szám
Szlovákiai magyar családi magazin Sport Éremért játszottak a világbajnokságon: Rivaldo, Davids, Desailly, Suker. 16 Riport Csorba esett a komáromi szociális otthon lakóinak alkotmányos jogain. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. július 18-ától július 24-éig A makrogazdasági csoda és haszonélvezői Kartell és kenyér KÖVESDI károly ___________ Ne m vagyok élelmiszer-ipari szakember, de hogy a kenyér árának emelkedése és a malomiparban lejátszódó folyamatok között valami párhuzam van, azt még én is kapiskálom. Mint napi vásárlóval csak a pénztárgép kattogása közli a száraz tényt, mennyivel kell többet fizetnem ezentúl a kenyér kilójáért. Azt már nem kötik az orromra, hogy van-e köze mindennek ahhoz a kartellhez, amit a feldolgozók hoztak létre, s hogy az őstermelőnek jut-e valami többlet a felvásárlótól a ve- rejtékes munkájáért. Valószínűleg fityisz. Pedig nem hiszem, hogy az idén gyenge termésre számíthatnánk. Szóval ismét az ismert képlet: én többet fizetek, te, aki kitermeled, ugyanannyiért adod el, ergo: valaki harmadikjár jól. Ismét. A kartell egy csúnya szó, körülbelül azt jelenti: valakik összefognak valakikkel szemben, hogy kibabráljanak velük. Magyarán: a sarokba szorítsák őket, mielőtt követelőzni kezdenének. Az időzítés sem véletlen, hiszen nyakunkon az aratás. Az ilyen folyamatok persze számunkra, fogyasztók számára láthatatlanok, nem úgy, mint például a pozsonyi nagypiac siralmas képe. Napok óta nem jártam arrafelé, értesülni is csak a napisajtóból értesültem arról, hogy kihajtották onnan (és az ország többi piacairól is) a vietnamiakat meg a kínaiakat. így, par excellence írom, még ha sértőnek hat is, hiszen nem véletlen, hogy a piac „megtisztításával” egyidejűleg jelent meg egykét, finoman fogalmazva faji türelmetlenségre serkentő plakát a „sárga veszedelem” ellen. Hogy úgymond, ki is van itt itthon. Hogy ki mázolta a plakátokat, éppúgy nem érdekes, mint az, hogy mit mondott az egyik Nem véletlen, hogy a törvény elfogadásával egy időben jelent meg egy-két, faji türelmetlenségre ösztönző plakát. tanú a rendőrnek, aki a házunk közelében nemrég felrobbant éjjeli bár (és közismert drogcentrum) ügyében kérdezősködött, hiszen az egész környéket álmából felugrasztó esetnek valószínűleg sosem kerül meg a tettese, sem a megrendelője. A robbantásokat és a plakátokat többnyire anyagiakkal megtámogatott ösztönzésre készítik. De vissza a piacokhoz. Élek a gyanúperrel, hogy ezúttal sem a svájci mintára alkalmazott fogyasztóvédelem ösztökélte a honatyákat e zseniális törvény kiagyalására. Hogy kiket érint, az pedig több mint világos. Ne tessék azt hinni, hogy azokat, akik ellen irányult. A társaság nagy része már rég nagyobb üzletekben forgatja az évek szívós munkájával összekuporgatott tőkéjét. Ha pedig tovább akar ruhát, elektronikát, mosószert árulni, legfeljebb drágább bérletet keres magának. (Rebesgetik, hogy az ázsiai árusok összefogásra készülnek.) A vesztes ez esetben is a fogyasztó, az a lecsúszott vagy, ismét finoman fogalmazva, havi bérből élő rétege a társadalomnak, amely nem engedheti meg magának a márkás butikokban való forgoló- dást. Itt megint az kaszál, aki a bérleti díjakra spekulál. Szóval működik a svájci modell, bárki láthatja, kies hazánkban, hiszen a mérleg másik serpenyőjében ott pompázik a tavaly év végén elfogadott bérszabályozási törvény, amely nem a felső tízezer álmát nehezíti. Miközben a kormány arról regél, hogy mennyit tett Szlovákiáért. Na igen, ha önmagával azonosítja az országot, kétségtelen, hogy mindent megtett a szent ügyért, hogy a makrogazdasági csoda kedvezményezettjeként ott törölje lábát a mikroba, azaz a társadalom tömegébe, ahol csak tudja. Áru van, csak a zseb mélysége kérdéses Prikler László illusztrációs felvétele Vezércikk • • Onamnesztia II. Miklósi Péter ____________ Jó szándékú újságírók híréhségükben, jaj, ismét félreértették Vladimír Meciart, a Szlovák Köztársaság ideiglenes államfői jogkörökkel is felruházott miniszterelnökét, amikor rögvest lecsaptak ama hírre, hogy a Törvénytár 1998. július 7-én megjelent közlönyében újabb amnesztiát hirdetett! Mint első olvasatra kiderült: mindazoknak, akiknek kézen-kö- zön közük volt (vagy lehetett) ifj. Michal Kovác 1995 augusztusában történt elrablásához, illetve az 1997 májusában meghiúsított népszavazáshoz. Magyarán szólva: a Lexasegédek, a Hudek-fiúk és a Krajci-legények s persze a főnökük (ahogy ők egymás között bizalmaskodva mondogatni szokták: „az Öreg”) immáron nyugodtan alhatnak, hiszen amit az 1998. március 3-i első önamnesztia jogi s ér- telmezhetőségi pontatlanságai miatt még elpackázott, azt ez az újabb, ezúttal loppal hozott második önamnesztia pontosította. Mind a Kovác- ügy, mind a referendum körüli botrány cérnája büntetőjogilag elvarratott, elvégre ezek után nemcsak a vétkesek tekintendők ártatlanoknak, hanem e két hetedhét országra szóló skandalum körülményeit sem lehet ügyészileg vagy rendőrileg firtatni... Hát nem megható bizonyítéka mindez annak, hogy Szlovákia jóságos és gondoskodó miniszterelnöke számára az ország külbelbékéje minden egyébnél fontosabb? Még a valóság felszínre kerülésénél is! S akkor ezek az újságírók - mondom hangsúlyosan: híréhségükben és ismét - félreértik, félremagyarázzák e nemes gesztust. Méghozzá merő rosszindulatból, amiként teszik ezt oly gyakran az önmagát országatyának tekintő HZDS-tulaj- donossal, miniszterelnökkel és ’98 márciusa óta pótállamfővel. Az ellenzéki sajtó egyre- másra snóflizgató firkászai szerint „az Öreg” holmiféle emberrablásba, népszavazást kétszer is meghiúsító ügyletekbe és sok egyéb „apróságba” bonyolódik, holott a vaknak is látnia illenék, hogy széles e tájon nincs őnála tisztább kezű, őszintébb szándékú, nemesebb lelkű politikus. Igaz, úgy tetszik, mintha a szlovák államiság tényéból ácsolna politikai dobogót, holott még pótállamfőként is abszolút pártsemleges. Annak ellenére, hogy nem titkolja: kerek e hazában minden döntések letéteményese a HZDS, amelynek épp ő az elnöke. így hát ostobaság, ha mi, a némiképp árnyaltabban gondolkodók úgy látjuk, mintha antidemokratikus eszközökkel kisajátítaná az 1989 novemberében poraiba hamvadt, ám mostanában újjáéledő egyszemélyes állampárti diktatúrát, holott világos, hogy itt csupán olyan demokratikus hatalomgyakorlásról van szó, amelynek alanyi joga az övé, no meg az övéié. Hogy most, az újabb önamnesztia kapcsán újra rajtunk a világ demokratikusabb felének tekintete? Ugyan kérem, ismét csacsiságokat szajkóz a sajtó, elvégre nem történt egyéb, mint hogy Vladimír Meciar pótállamfőként újfent kebelére emelte a zavaros ügyekben fuldokló országot, és „Ézsau keze”-ként két dolgot szépecskén elsimított közülük. Az vesse rá az első követ, aki jósága láttán úgy véli: számára létidegenek az ország kényes ügyei... De mert a szavakkal szinte a végtelenségig eljátszhatnánk, célszerűbb a lényegre térni: a kérdések kérdése, hogy a mai Szlovákiában mennyire teherbíró még a demokrácia építménye. Mert még itt van, de már csak a maga rögvalóságában. És mert minden demokrácia életfogytiglan viseli indulásának döntő jegyeit, a közelgő választások előtt a döcögő kampányjam- busok helyett kiforrott érdekegyezésre lenne szükség. A szlovák és a magyar demokraták között. Ellenkező esetben Vlado úr naciovicinálisán utazunk tovább, amelynek hajtóanyaga a vadkeleti etnikai tudat elhatalmasodása, állomásait pedig önamnesztiák jelzik. Akasztófahumor nélkül képtelenség elviselni az ilyesmit. Csak az a bökkenő, hogy rajtunk röhög a világ.
