Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-25 / 47. szám
10 1998. november 25. Kópé Verssarok Juhász Ferenc A szegény ember és a róka A kertekre leszállt a dér Pásztor Gábor rajza A kertekre leszállt a dér, kékükén pereg a levél, rozsdásra váltak a rétek, üres a madárfészek. Lassú, nehéz esőkjönnek, és megcsapkodják a földet, s ha a hűs felhők elfogynak, a sárban barmok tocsognak. Nézd, ez az ősz. De jön a tél. Hulló tollától a föld fehér. Hártyás a víz, ez már ajég. Kék füst száll, csöndes a vidék. v* V \ * \ V Weöres Sándor Jégveremben, fagyos réten Jégveremben fagyos réten harangoznak Kecskeméten, fülig hó a bálteremben, így táncolnak decemberben. A keringő táncos lányok mind átlátszó jégkristályok, csörömpölnek elül-hátul, a kuvasz is rájuk bámul. A borbélyok nekiállnak, jégcsapokat borotválnak. A zenészek nekidülnek, zegernyét, dért hegedülnek. Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek két ökröcskéje s egy kicsi szántóföldje volt minden gazdagsága. Ez a föld is messze, kint az erdő szélén volt; mikor termett gabonát, mikor nem. Elmegy egyszer a szegény ember szántani, s amint szántogat, valami szörnyű ordítást meg keserves vinnyogást hall. Beszalad az erdőbe, hadd lássa, mi van ott. Hát, Uram teremtőm, még ilyet se látott világon való életében: egy lompos medve verekedett egy kicsi nyulacskával. Nagyot kacagott a szegény ember, akkorát, hogy kacagásától zengett az erdő. „No - mondta a szegény ember kenyerem javát megettem, de ilyet sem láttam, hogy a medve a nyállal verekedjék.” Hej, szörnyű haragra lobbant a medve. Azt mondta a szegény embernek: „Megállj, te hitvány féreg, azért, hogy kikacagtál, elpusztítom mind a két ökrödet, de elpusztítalak téged is!” Bezzeg a szegény embernek elment a kedve a kacagástól. Könyörgött a medvének, csak estig ne bántsa, estére megszántja a földjét, beveti búzával, legalább maradjon valami a gyermekeinek., Jól van - mondta a medve -, meghagyom az életedet estig, csak eredj szántani.” Visszament a szegény ember az ekéhez, de majd felvetette a nagy búbánat, szomorú volt, mint a háromnapos esős idő. Történetesen arra vetődik egy róka, köszön, s kérdi: „Miért búsulsz, földi?” „Haj, ne is kérdezd, róka koma, nagy az én bánatom! Mikor a szántást elvégzem, idejön a medve, s elpusztít engem is, az ökreimet is.” Mondja a róka: „No, azért ne ereszd búnak a fejedet, majd segítek én rajtad, hanem aztán mit fizetsz?” „Hát én mit tudjak fizetni - kesergett a szegény ember -, mikor semmim sincs az égvilágon?” „Na de mégicsak van valamid - mondja a róka -, ahol van ökör, van ott tyúk is, kakas is.”„ Az ám - gondolja magában a szegény ember -, van a feleségemnek kilenc tyúkja s egy kakasa, azt a rókának ígérem.” Egyszeriben kezet csapnak, megegyeznek, hogy a szegény ember kilenc tyúkot s egy kakast ad a rókának, hogyha az megmenti az életét. Azt mondta a róka: „Hallgass ide, szegény ember. En elbújok egy bokor mögé, s mikor jön a medve, kürtölök. A medve megijed, azt hiszi, hogy vadászok jönnek, még ő kér téged, hogy rejtsd el valahová. De míg estére kerekednék az idő, hozok neked egy szeneszsákot a szénégetőktől, s abba a medvét belebújtatod. Akkor én előjövök a bokor mögül, kérdem tőled: »Mi van abban a zsákban, te szegény ember?« Mondjad te, hogy szenestőke. »De azt már nem hiszem« - mondom én. »No, ha nem hiszed, mindjárt elhiszed« - mondjad te, s vágj a fejszéddel, ahogy csak tudsz, olyan erővel a medve fejéhez.” Azzal a róka elszaladt, s egy óra sem telt belé, hozott egy szeneszsákot a szegény embernek, aztán elbújt a bokor mögé, s várta a medvét. Amikor a szegény ember elvégezte a szántást, jött csakugyan a medve, s messziről mormogta: „No, szegény ember, most vége az életednek!” De bezzeg egyszeribe inába szállott a bátorsága, mert a róka a bokor mögött elkezdett kürtölni., Jaj, jaj, szegény ember, nem hántlak, csak bújtass el valahová!” „Én nem tudom - mondja a szegény ember -, hová bújtassalak, hacsak ebbe a szeneszsákba be nem bújsz.” „Ó, de jó - mondta a medve -, itt nem találnak meg a vadászok!” Belebújt a szeneszsákba, a szegény ember bekötötte a zsák száját; akkor jött a róka, s ahogy megegyeztek, kérdezte, mi van zsákban. A róka nem hitte, a szegény ember pedig fogta a fejszéjét, úgy rácsapott a szenestőkére, akarom mondani a medve fejére, hogy az egyszeriben szörnyethalt. „No, te szegény ember - mondotta a róka -, megmentettem az életedet, ne felejtsd el, hogy mit ígértél. Holnap elmegyek a kilenc tyúkért meg a kakasért.” „Csak gyere, róka koma, gyere” - mondotta a szegény ember. Gondolta magában: „Hiszen ha neked van eszed, van nekem is.” Hazamegy a szegény ember, vacsorázik, lefekszik, de jó hajnalban, mikor a kakas elkezd kukorékolni, már jött a róka, kopogtatott az ajtón. „Itt vagyok, szegény ember, eljöttem a kilenc tyúkért s egy kakasért.” „Várj csak, komám, válj - kiáltott a szegény ember -, egyszeribe felöltözöm!” De eszében se volt, hogy felöltözzék, hevert tovább az ágyban, s egyszerre csak elkezdett csaholni, mint egy kopó. Bekiált a róka: „Talán bizony kopó van nálad, szegény ember?” „Jaj, lelkem komám, én nem tudom, honnét, honnét nem, két kopó az este besom- polygott a szobába, s most nem bírok velük, megszagoltak téged, s rád akarnak törni.” Megijedt a róka, bekiáltott: „Csak addig tartsd visz- sza, míg elszaladok!” Bezzeg nem kellett neki sem tyúk, sem kakas, szaladott, mintha szemét vették volna, árkon- bokron keresztül. Még talán most is szalad. Tudod-e? Az utazás veszélyei a középkorban Az útra készülő gazdag francia kereskedő, míg szolgái a málhák körül serénykedtek, családjától búcsúzott. Végrendeletet is írt, hiszen ki tudja, épségben, egészségben kerül-e haza a messzi Itáliából. Naponta érkeztek a hírek, hogy karavánokat fosztottak ki, s a rablók leöl- döstek mindenkit, hogy ne maradjon tanúja az eseménynek. A fosztogatók a külföldi követeket vagy az egyházi személyeket sem tisztelték. 1329-ben például, mikor Miklós esztergomi érsek a franciaországi Avignonba utazott kíséretével, Monforti Rudolf és Hugó gróf megtámadta, és elfogta az érseket embereivel együtt, s mindenüket elvette. Hiányos öltözékben, gyalogosan, az út porában kutyagolva érkezett Magyarország első főpapja a pápához. A kereskedők általában többen, egész karavánnal indultak útnak, tudva, hogy így biztonságosabb. Fegyveres kísérőket is béreltek közösen, sőt királyi védleveleket is szereztek. Gondoltak arra is, hogy a nagyobb birtokosoktól, akiknek földjén áthaladnak, szintén védlevelet kérjenek. Gyakran hiába volt azonban az előrelátás, a nagy hatalmú földesurak szemében még a királyi védlevél is papírrongynak számított, sőt saját védleveleiket sem vették komolyan. Ha esős idő volt, attól retteghetett az utazó, hogy elsüllyed a szekere a sárban, ha meg száraz volt az idő, a göröngyös úton kegyetlenül zötyögtek a rugózatlan szekerek, veszélyeztetve a törékeny árut. Szerencsére francia földön és Itáliában sok megmaradt a rómaiak által épített utakból, s ezek még egy évezred után is használható állapotban voltak. Különösen nagy nehézséget jelentett a hegyeken, elsősorban az Alpok hágóin való átkelés. Ezért ezeket az utakat igyekeztek kiépíteni, mert nagy hasznot hoztak. A Szent Gotthárd-úton, az Alpokban épült a világ első vaslánchídja, a Monte Visónál pedig 75 méteres alagutat fúrtak, és 1479-ben már használták. A szárazföldi útnál sokkal előnyösebb és olcsóbb volt a vízi út. Európában a Rajna, az Elba és a Duna volt a legfontosabb vízi útvonal, de hajóztak minden arra alkalmas folyón. A folyami utaknál jelentősebb volt a tengeri hajózás. A tengeri kereskedelemnek köszönhette például a kis területű Velence vagy Genova felvirágzását. AXIII-XIV. századig a tengereken evezőkkel ellátott vitorlás hajók, gályák úsztak. A XV. században a gyorsjáratú, karcsú, általában háromárbocos, új vitorlás hajók, az úgynevezett karavellák terjedtek el. Már a középkorban is minden út sugarasan Pest és Buda felé vezetett, mégis gyakran el lehetett tévedni. Akkoriban térkép még nem volt, az út mentén jelzőkarók vagy mérföldkövek se igen, a településeket sem jelezte névtábla. Legjobb volt nem letérni ajárt útról, amely többnyire egyetlen nyomtáv volt. Ha szembejött valaki, az tért ki, akinek kisebb volt a terhe, s még inkább az alacsonyabb rangú, ahogy a régi mondás is tartja: „Térj ki, paraszt jön az úr!”; vagy másként: „Térj ki, kocsijön a hintó!” A jámbor embert szemléletesen a következő mondással jellemezték: „Üres szekérnek is kitér!” Az utak karbantartására nem fordítottak gondot. A környék lakóinak nem is volt érdekük, hiszen ha az utas elakadt, kénytelen volt a legközelebbi faluban vagy városban segítséget kérni, s jó borsos áron kapott előfo- gatot, szállást, eleséget.
