Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-04 / 44. szám
1998. november 4. Kópé Verssarok Pilinszky János Őszi cirkusz Muzsikaszó az esti réten, falu alól, a fák alatt szapora dobszó s édes, árva trombitahang, trombitahang! A cirkuszos nép muzsikál pereg a dobszó és ütemre forog-forog és körbe jár a lomha bölcs, a barna medve. Elöl a roppant medve és a táncoló bohóc utána, bohóc után a kisfia, aztán a hold, a hold parázsa. Arcába tűz a telehold, s a kisfiú az égre bámul. Elöl a roppant medve és a bohóc kisfia leghátul. Repülnek a kicsi lovak, a szénfeketék, hófehérek! Táncolnak a puha füvön, szelíd szép füvein a rétnek. Röpülnek a kicsi lovak! De két eperfa közt a légben, még náluknál is szebb talán, libegő tündér a kötélen, megemeli az esti szél, az a kis táncoslány a legszebb! Már ott jár a fák sudarán, és feljebb, és mindegyre feljebb, a fák csúcsára ér, s nevet, a fák csúcsára lép, és onnan többé már vissza se talál, csak eltűnik a teleholdban. Nyerteseink A 39. számunkban megjelent fejtörő megfejtői közül könyvjutalmat nyertek: Macák Éva, Léva; Fodor Eszter, Fülek; Benke Bea, Szepsi. A 40. szám rejtvényének nyertesei: Horváth Balázs, Nagyszarva; Bukai Éva, Érsekújvár; Varga Márió, Nagydaróc. A nyerteseknek a könyv- jutalmat postán küldjük. Zelk Zoltán Születésnapi ajándék A körtefa öreg volt, a legöregebb a kert fái között, mégis ő ébredt leghamarabb, ha nem is az első, de a második kakasszóra. Fölébredt, aztán nyújtózkodni kezdett, ahogy az öregek szoktak, s a földre dobott néhány puhára érett körtét. Szívesen ringatta volna ugyan még őket, de Tisza, a sárgásfehér kuvasz mégis azt hitte, hogy az ő bosszantására dobta le a megérett gyümölcsöt. Más is így hihette volna, ha legmélyebb és legszebb álma közben az orrára koppan egy jókora körte. Mert Tiszával ez történt. Miután elvégezte éjszakai munkáját, elénekelte a holdnak a legbánatosabb kutyanóta néhány strófáját, megkergetett két macskát, megszidott három részeg embert, s minden órafordulón világgá kiáltotta: „Róka, farkas, rettegjen, kertünkbe ne settengjen!” - mondom, miután becsülettel elvégezte a kuvaszok éjszakai munkáját, lefeküdt a körtefa tövébe, és elaludt. így történt aztán, hogy legjava álma közepén orrára koppant egy jókora körte. Azt mondjátok, egy kuvasznak lehetne annyi esze, hogy gyümölcsérés idején ne feküdjön a körtefa alá. Én mégis azt mondom, hogy ez a Tisza nagyon okos kuvasz volt, olyan okos, hogy olvasni tudott az emberek tekintetéből, kitalálta a gazdája gondolatát. Hogyne tudta volna hát azt is, hogy a megérett körte lepotyog a fáról. Mégis álló hónapja minden hajnalban a körtefa alatt aludt, éspedig azért, mert kincset őrzött ottan. A kincset ő maga ásta el egy hónappal ezelőtt. Mert nemcsak okos volt, hanem olyan nagyon okos, hogy azt is tudta, mikor van a születésnapja. Ezért ásta el a kincset, egy jókora csontot, arra készülve, hogy az lesz a születés- napi lakomája. Úgy féltette, vigyázta ezt a csontot, hacsak tehette, mindig ott ólálkodott a körtefa tövében, aludni pedig a világért sem aludt volna máshol, nehogy valamelyik arra csavargó kutya kiássa. Mégis kiásták, mégis elvitték. Méghozzá a Tisza legjobb cimborája, a szomszéd udvarban élő Sajó. Sajó is kuvasz volt, ő is sárgásfehér színű, és ő is okos, talán még okosabb a Tiszánál. Olyan nagyon okos, hogy nemcsak a maga, hanem legkedvesebb barátja, Tisza születésnapját is számon tartotta. Törte is a fejét, mivel ajándékozhatná meg, s éppen ezen tűnődött akkor is, amikor átment látogatóba a Tisza lakta kertbe. Ekkor történt, hogy a körtefa alatt csodálatos szag ütötte meg az orrát, persze hogy nem nyugodott addig, míg meg nem találta s ki nem ásta a csontot. „No hiszen, megvan a születésnapi ajándék!” - gondolta örömmel. Azzal a szájába kapta a csontot, hazaszaladt, s elásta ő is, de a maguk kertjének a körtefája alatt. A többit már egy veréb is kitalálhatná, de még egy akármilyen bogár is. Eljött a születésnap, és a Tisza már hajnalban nekiállt kiásni a csontot. Képzelhetitek, mit érzett, amikor hűlt helyét találta. Még a pirosló hajnali eget is feketének látta bánatában, de még a felkelő napot is, és arra gondolt, legjobb lenne világgá menni, egy percig se maradni abban a faluban, ahol ilyen csúfság érheti minden házőrzők legkülönbjét, a kuvaszt. De ebben a pillanatban átugrott a kerítésen és előtte termett Sajó. Hozta fogai közt a drága kincset, a Tisza elásta, Sajó kikaparta csontot, hozta, mint születésnapi ajándékot, hozta olyan baráti szívvel, olyan fénylő, tiszta jósággal, hogy ez a szeretet és jóság ott csillogott a szemében, az orra hegyén, de minden szál szőrén is. Ez a csillogás volt az, ami rögtön eloltotta a nekikeseredett Tisza haragját. Úgy tett, mintha most látná először a kívánatos csontot, és három nevetősét vakkantva így szólt:- Köszönöm, hogy jó szívvel vagy hozzám, hogy nem feledkeztél meg a születésnapomról, hogy ilyen szép ajándékot hoztál. De az már csúnya dolog lenne, ha egyedül lakomáznék. Láss neki te is, fele az enyém, fele a tiéd... így aztán ketten ették meg a jóízű csontot, s utána, mikor már szájukat nyalogatták, a körtefa is lehajított eléjük két szép piros gyümölcsöt. Hogy meget- ték-e, azt nem tudom, hogy esznek-e a kutyák csont után körtét. Ha nem esznek, elég bolondok, mert kevés gyümölcsnek van olyan jó íze, mint a kívül piros, belül vajszínű körtének. Régi magyar mesék A madarászról és a madarakról A madarak gyűlést hirdettek, és mindnyájan egybegyűltek ősszel. Látta ezt egy madarász, és szerszámait készítvén ő is a gyűlés felé kezdett tartani. És midőn a madarakhoz ment, lépes vesszőket rakoga- tott a fák ágaira, és a fák alá ülvén süvöltözni és fic- kándozni kezdett. Mondták a madarak egymásnak:- Bizony, jámbor ember ez. Jertek, menjünk melléje a fákra. Hallgassuk meg a sípolását, nekünk zenél. Lám, még sír is belé, oly igen ájtatos. A madarásznak beteg volt a szeme, azért könnyezett. És mikor immár elindultak a madarak nagy sereggel a sípszóra, így szólt az egyik vén madár: -Álljatok meg, ne menjetek! Mert bizonyára rosszul jártok. Még az apámtól hallottam, hogy igen gonosz ember ez, és mindnyájunknak halálos ellensége. Igen sípol, igen süvölt, de akit ő táncra bírhat, bizony annak kitépi a szárnyát, és behorpasztja a fejét! Úgy vagyon, hogy igen köny- nyez, de nem szeretetből műveli, hanem azon sír és bánkódik, hogy kívánsága szerint nem pusztíthat bennünk. Ezért fogadjatok szót, ha nem akartok mindnyájan a nyársán forogni. Megfogadták a tanácsot a madarak, és ott maradtak. Látván ezt a madarász, felszedte lépét, és elpironkodott onnét. Tudod-e? Hogyan laktak a középkorban A középkori városi házak kisebb telkeken épülhettek, ezért inkább fölfelé terjeszkedtek. A nagyobb városokban nem volt ritka a két-három emeletes ház. A földszinten kis műhely, bolt volt, amelyben sokszor a vevő se fért el. A kiszolgálás, az alkudozás az utcán folyt. A helyiségek talaját kőlapokkal burkolták, gyakori volt a padló is. A kőpadlóra szőnyegek kerültek. Az ablakot ólomkeretbe foglalt kis üveglapocskák alkották, gyakori volt az olajos papírral vagy pergamennel védett ablak is. Kandallóban tüzeltek, amely kevés meleget adott. Kemény télen a városlakó polgárok csak prémekbe burkolózva ülhettek le, ha nem akartak megfázni. A szobák falát meszelték, a gazdagabbaknál mintás festéssel díszítették. A legelőkelőbb polgárok házainak falát faburkolat borította. Az ágy az előkelőbbeknél mennyeze- tes volt. A XV. században terjed el a magas lábakon álló szekrény. A ládákat, szekrényeket külön kamrákban helyezték el, hogy ne foglalják a helyet. A szobákat falikarokon lévő csillárok világították meg. Gyertya csak ünnepi alkalmakkor égett, a mindennapi világítást a faggyú adta. Esténként a kandalló fénye is adott némi világosságot. A család általában félhomályban ült. A szoba legfőbb dísze a faliszőnyeg és a falikép volt. A gazdag kereskedők megfestették a maguk, feleségük portréját is. A polgárházakban a hálószobán és a lakószobán kívül külön ebédlőt is találunk nagy asztallal, tálalószekrénnyel, benne ón-, ezüst-, üvegedényekkel. Szegényebb polgárcsaládoknál a lakószoba egyben az étkező, ebédlő is. A berendezéshez hozzátartozott az óra is, ekkoriban még többnyire a homokóra. Egyszerűbb polgári házakban az ágy a lakószobákban állt, a gazdagabbaknál külön hálófülkét találunk. Kedvelt volt a baldachinos ágy. A nyitott tűzhelyek olyan nagyok voltak, hogy egyszerre több étel is készülhetett rajtuk, amire főként nagyobb vendégség idején volt szükség. A tűzhelyek a fal mellett helyezkedtek el. Fölöttük, a mennyezetről edényakasztó horog függött, melyre a nagy üstöt lehetett akasztani.
