Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-28 / 43. szám
4 1998. október 28. Háttér Kisebbségvédelem Kelet-Közép és Délkelet-Európában a XX. században: 2. felvonás: a II. világháború után Kisebbségvédelem helyett asszimiláció A Szovjetunióból kivándorló zsidók érkezése Tel-Avivba Fotó: História Romsics Ignác E megfigyelők egyike a dunai népek összefogásának régi elkötelezett híve, az 1920 óta emigrációban élő magyar Jászi Oszkár volt. Magyarországra nemcsak Csehszlovákiából, hanem szervezetlen módon Romániából (130 000) és Jugoszláviából (65 000) is érkeztek áttelepülő magyarok. Ezek azonban nagyságrendi változásokat nem eredményeztek; a magyar kisebbség száma Romániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában a két világháború közötti helyzethez hasonlóan továbbra is több százezer főre rúgott. A korábbi nagy népességcserék után a Balkánon komoly népességmozgásra a II. világháború után nem került sor. Csupán a Trákiába és görög-Macedóniá- ba telepített 120 ezer bolgár tért vissza régi hazájába már 1944-^15-ben, s 100-150 ezer bulgáriai török távozott - nem teljesen önként - Törökországba 1949 és 1951 között. A bulgáriai török kisebbség nagyságrendjén ez a bolgár hatóságok által „bátorított” exodus azonban ugyanúgy nem módosított érdemben. A háború utáni népmozgásokról szólva végül a Holocaustot túlélt zsidók Palesztinába irányuló kivándorlását kell említenünk. 1948. május 14-éig, Izrael állam hivatalos megalakulásáig Európából 111 ezren, majd 1948 és 1955 között további 342 ezren települtek át. A térség zsidó diaszpórája ezáltal tovább zsugorodott. Lengyelországban, ahol korábban több mint 3 millióan éltek, összesen 45 ezren, Csehszlovákiában 17, Ausztriában 10 ezren maradtak. A 2 millióra becsülhető szovjetunióbeli zsidóságtól eltekintve nagyobb zsidó közösség csupán két országban maradt: Romániában (225 ezer) és Magyarországon (140 ezer). A nemzetiségi problémák háború alatti és utáni megközelítéséből következett, hogy a kisebbségvédelem ügyét a párizsi békekonferencia munkájában Lord Hood: „Az legyen a célunk, hogy a faji kisebbségek asszimilálódjanak, ne pedig az, hogy fennmaradjanak.” éppúgy, mint a Népszövetség helyébe lépő Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ) tevékenységi körének megállapítása során nagymértékben negligálták. Az ENSZ Alapokmánya (1945. június 26.) csupán az egyének általános emberi jogaival foglalkozott. Kisebbségekről mint kollektívumokról, csoportjogokról és ezek védelméről azonban említést sem tett. Ugyanebben a szellemben, tehát az individuumra alapozott általános emberi jogok egyetemességének jegyében fogant az ENSZ harmadik közgyűlésén, 1948. december 10-én elfogadott ünnepélyes deklaráció, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is, amely az Alapokmány emberjogi kinyilatkoztatásainak konkretizálásaként fogható fel. A kisebbségek védelme két szinten merült fel, és került be az ENSZ tevékenységi körébe. Az Emberjogi Bizottság kebelén belül 1946-ban létrehoztak egy albizottságot, amely a diszkrimináció megelőzésével és a „kisebbségek védelmével” foglalkozott. Ez a foglalkozás azonban nem jelentett mást, mint tanulmányok készítését és jelentések publikálását. A kisebbségvédelem helyi értékére az ENSZ munkáján belül jellemző, hogy az első olyan nemzetközi egyezségokmányt, amely „a nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek” jogait konkrétan szóba hozta, csak 1966-ban fogadta el az ENSZ közgyűlése, s csak tíz esztendővel később, 1976-ban lépett életbe. Ezt vitte tovább az 1975-ös Helsinki Záróokmány, amely az emberi és polgári jogok általános garantálásán túl nemcsak említést tett a „nemzeti kisebbségekről”, hanem az aláíró államokat kötelezte is arra, hogy „tiszteletben tartják az ilyen kisebbségekhez tartozó személyek jogát a törvény előtti egyenlőségre, maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren”. Az Egyesült Nemzetek Szervezete megközelítéséhez hasonlóan a párizsi békekonferencia szintén elutasította a kisebbségvédelem két háború közötti formáinak elfogadását és a békeszerződésekbe iktatását. Tette ezt annak ellenére, hogy különböző zsidó szervezetek és a magyar kormány konkrét javaslatában számos megalapozott érvet sorakoztattak fel a kisebbségeknek mint kollektívu- moknak nyelvi, oktatási, kulturális és egyéb különjogokkal való felruházása és ezek megtartásának nemzetközi ellenőrzése mellett. A Szovjetunió a kisebbségvédelem minden nemzetközileg előírt és ellenőrzött sztenderdjét saját érdekszférájába való beavatkozásnak tartotta, s ezért határozottan elvetette. De nem támogatták az amerikai és a brit delegátusok sem, akik saját tapasztalataikból kiindulva az asszimilációt, nem pedig a mesterségesen fenntartott szegregációt tartották természetesnek. Mint egyikük, Lord Hood nyíltan ki is mondta: „Az legyen a célunk, hogy a faji kisebbségek asszimilálódjanak azokban az országokban, amelyekben élnek, ne pedig az, hogy fennmaradjanak”. A kisebbségi jogokkal kapcsolatos párizsi tanácskozások eredménye részben ugyanaz lett, mint az ENSZ megközelítéséé: a kollektív nemzetiségi jogok helyettesítése az általános emberi jogokkal. A békeszerződések kollektív kisebbségi jogokról nem tettek említést, hanem csak arról, hogy az általános emberi jogokat minden államnak biztosítania kell állampolgárai számára faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbség nélkül. Ezek betartásának nemzetközi ellenőrzéséről a konferencia egyetlen esetben, Trieszt Szabad Terület estében intézkeKollektív jogok helyett az egyénekre alapozott jogokat deklarálta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is. dett. Egyébként az érintett „vendég- és anyaállamok” közösen megoldandó problémájává, tehát bilaterális szinten elintézendő üggyé nyilvánította a kisebbségvédelmet. Bár az ilyen jellegű megoldásokat a konferencia bátorította, ezek csak a dél-tiroli németek kollektív jogainak biztosításáért folytatott olasz- osztrák tárgyalások esetében vezettek eredményre. Az 1946. szeptember 5-én aláírt ún. Párizsi Szerződésben Olaszország nemcsak nyelvhasználati, kulturális és oktatási jogokat biztosított Bolzano és Trento német nyelvű lakói számára, hanem „az autonóm regionális törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlását” is. Ennek megvalósítását Olaszország évtizedeken át halogatta, s a vita csak 1992- ben zárult le. Az I. és a II. világháború utáni békerendezés kisebbségpolitikai megközelítése között szembetűnő a különbség. 1919-20- ban többség és kisebbség tartós együttélésének kívánalmából indultak ki a győztesek, s a gyengébb felet megpróbálták nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Az 1945-47- es „békecsinálók” viszont azt feltételezték, hogy nemzeti állam és nemzeti kisebbség érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez a kisebbségek anyanemzetükkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. Az e feltevés alapján végrehajtott lakosságáttelepítések - a háború alatti népirtással együtt - radikális változásokat idéztek elő a régió demográfiájában, s több szempontból új fejezetet nyitottak annak történetében. (Befejezés a következő számunkban) A román államférfi, aki komolyan gondolta a román-magyar barátságot. Petru Groza a Mocsáry Kollégium avatásán, 1947. május 3-án. Portré Válogatott jelzők birtokosa GÖrfől Zsuzsa ______________ Iz raelben amolyan politikai váltógazdaság van, vagy a Likud tömbbe tömörült jobboldal, vagy a szocdem jellegű Munkapárt alakít kormányt. Az utóbbi általában a szak- szervezetek masszív támogatásával, az első a szélsőjobb drágán megszerzett kegyeinek és egy-két mandátumának köszönhetően. A Likud- kormány ezért mindig kiszámíthatatlanabb, s a bizonytalansági tényezőket ráadásul szaporítja egy ember. Ő az, akinek nem lehet nem adni tárcát. De az is ő, akire életveszélyes bármilyen minisztériumot rábízni, mert azt nyomban hadügyivé alakítja. Ariel Sáron tábornokról van szó. Most éppen az infrastruktúráért és néhány hete a külügye- kért is felelős Benjamin Netanjahu kabinetjében, de személyiségének lényege, hogy ízig-vérig katona. Amikor tárca sem jutott neki, akkor is kiharcolta, hogy a zsidó telepek építéséért legyen felelős, ugyanúgy, mint mezőgazdasági miniszterként. Az ipari és kereskedelmi tárca élén mindenekelőtt a hadiipart is- tápolta, és fegyverekkel kereskedett. Az infrastruktúrából is csak a telepek fejlesztése és megerősítése érdekelte, no meg a hadsereget szolgáló beruházások. Külügyminiszterként pedig az arabok meglec- kéztetése, az oslói egyezmények megtorpedózása a fő célja, amit a marylandi csúcstalálkozón is látványosan demonstrált. És persze tartotta a szavát: levegőnek nézte Jasszer Arafatot. Volt persze Arik király - imádja, ha hívei így nevezik - hadügyminiszter is, de éppen erről a posztjáról kellett lemondania. Ez 1983 februárjában történt, miután minisztériuma előtt közel százezer ember tüntetett ellene. „Sáron - Izrael királya, Jeruzsálem hercege, Libanon mészárosa” - hirdette az egyik transzparens. A palesztin fegyveres erők felszámolását célzó 1982-es libanoni hadjáratban ugyanis Sáron a hivatalos verzió szerint elmulasztotta megakadályozni a nyugat-bejrúti Szabra és Satila palesztin menekülttáborok polgári lakosságának lemészárlását. Érdemben sosem cáfolt tények szerint viszont katonái felügyelték a libanoni falangis- ták vérengzésének zavartalanságát, sőt Sáron a fegyverekről is gondoskodott. Már lemondása után úgy próbálta magát tisztára mosni, hogy beperelte a vérfürdőről beszámoló amerikai Time magazint, de nem járt sikerrel. „Lehet, hogy kövér, de nem bolond!” Ez a meghökkentő mondat nem Sáron valamely Archívum ellenségétől származik, hanem éppen védőügyvédjétől, az említett per során hangzott el. Tizenöt év alatt Sáron feltűnően sokat hízott, de a jelleme nem változott. Ma is ő a Bulldózer, aki el akarja söpörni az ellenséget, a patologikusán gyűlölt arabokat. Még most, hetvenévesen is szinte beteg, ha nincs háború. Ezért provokál. Beköltözik Jeruzsálem arab részébe, nem fog kezet Arafattal, pofonokkal fenyegeti képviselőtársait. És megmarad legendának. 1956- ban, huszonnyolc évesen a Sínain ő foglalta el a Mitla- szorost. Azóta Sáron külön fejezet a történelemkönyvekben. Amit át lehet lapozni, de nem lehet kitörölni.
