Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-14 / 41. szám
4 1998. október 14. Háttér Kisebbségvédelem Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 20. században. I.: Milyen volt a helyzet az első világháború után Benes „egyfajta Svájcot” ígért Az új Európa a vesztesek sírjára is épült . V Fotó: História Romsics Ignác _______________ Az I. világháború után a győztes hatalmak közül elsősorban az Egyesült Államok szorgalmazta egy nemzetközileg szavatolt kisebbségvédelem kiépítését. „...semmi sem rejt olyan veszélyeket a világ békéjére nézve - hangoztatta Woodrow Wilson amerikai elnök mint a bánásmód, melyet bizonyos körülmények között a kisebbségekkel szemben alkalmazhatnak.” A térség jelentős kisebbségekkel rendelkező új államai, mindenekelőtt Jugoszlávia, Románia s különösen Lengyelország azonban hevesen ellenezték Wilson eszméinek megvalósítását. Mint Paderewski lengyel miniszterelnök kifejezésre juttatta: egy szuverén államtól nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy a nemzeti állam eszményét kövesse, s hogy ezért olyan intézkedéseket léptessen életbe, amelyek a nemzetiségek akkulturációját és asszimilációját célozzák. A szuverenitás A kisebbségeknek a közvagyonból és az adókból arányosan kell részesülniük. megalázó megsértéseként fogta fel a kisebbségvédelmet Olaszország is, míg Franciaország stratégiai okokból, a németellenes „cordon sanitaire” államainak cselekvési szabadságát szem előtt tartva ellenezte. A kelet-közép- és délkelet-európai államok közül egyedül a cseh államférfiak, többek között Eduard Benes helyeselték a kisebbségi jogvédelem eszméjét, elmenve egészen annak kijelentéséig, hogy „a cseh-szlo- vák köztársaságot egyfajta Svájccá kívánják formálni”. A békekonferencia végső álláspontja a kisebbségi jogoknak két nagy kategóriáját különböztette meg: az általános szabadságjogokat, amelyeket a nyelvi, vallási stb. kisebbségekhez tartozó állampolgároknak is meg kellett adni bármiféle megkülönböztetés nélkül (negatív egyenlőség); s azokat a speciális jogokat, amelyek a kisebbségek tagjaiként illették meg az állampolgárok egy részét (pozitív egyenlőség). Ez utóbbiak lényegében a szabad nyelvhasználatra, az anyanyelvi oktatás és a nemzeti jellegű kulturális tevékenység lehetőségének a biztosítására, sőt esetenként támogatására (pozitív diszkrimináció) vonatkoztak, s végeredményben azt célozták, hogy a kisebbségnek ugyanany- nyi lehetősége legyen nemzeti tudatának és kultúrájának megőrzésére és fejlesztésére, mint a többségnek. Evégett rögzítették, hogy a kisebbségeknek a közvagyonból és az adókból arányosan kell részesülniük. Lényeges elem volt a szülőföldről való eltávolíthatat- lanság elvének kimondása, vagyis az, hogy minden kisebbséghez tartozó személy maga dönthette el, hogy helyben maradva az új állam polgára lesz- e, avagy addigi lakóhelyéről eltávozva régi állampolgárságát tartja meg. A rendszer, melyet a békekonferencia kidolgozott, nem tisztázta egyértelműen, hogy az említett jogok a kisebbségi csoportokat mint kollektív entitásokat illetik-e meg, avagy a kisebbségek tagjait mint individuumokat. A nyugati hatalmak kerülték a csoportjogokra való konkrét és egyértelmű utalásokat, s általában a kisebbségekhez tartozó állampolgárok általános és speciális jogaiként fogták fel a kisebbségvédelmet. Egyes esetekben azonban a kisebbségnek mint kollek- tívumnak a csoportjoga is kodi- fikáltatott. Ilyennek tekinthető A hágai bíróság döntéseinek végrehajtásáról senki sem gondoskodott. a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely az ukrán (ruszin) kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött szerződés, amely „az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben” helyezett kilátásba „helyi önkormányzatot”. A békekonferencia a csehszlovákiai rutén autonómiához hasonló területi különállást kívánt biztosítani a kelet-galíciai ukránoknak is. Ezt azonban nem tudta Lengyelországgal elfogadtatni. Wilson eredeti elképzelése szerint a kisebbségvédelmi előírások az új nemzetközi szervezet, a Népszövetség alapokmányának szerves részét kellett volna, hogy alkossák. A győztes nagyhatalmak ehelyett úgy döntöttek, hogy többoldalú kötelezettségvállalások formájában rögzítik a kisebbségi jogokat. A vesztes államok, Ausztria, Magyarország, Bulgária és Törökország esetében a velük kötött békeszerződések tartalmazzák ezeket az előírásokat. Lengyel- ország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia és Görögország esetében külön egyezmények írták elő őket. Végül Albánia, Litvánia, Lettország és Észtország külön nyilatkozatban, a Népszövetségbe való felvételükkel egyidejűleg vállaltak hasonló kötelezettségeket. A Népszövetség ennek ellenére alapvető szerve és legfőbb garantálója lett az új kisebbségvédelmi rendszernek. A Népszövetség garanciális eljárása kisebbségi ügyekben a következő gyakorlatot követte: a beérkezett petíciókat a szervezet Titkárságának Kisebbségi Bizottsága megvizsgálta, és ha a sérelmet indokoltnak találta, az érdekelt feleket bevonva igyekezett mindenki számára elfogadható kompromisszumot kialakítani. Az esetek többségében ez sikerült. Ha ez nem vezetett eredményre, akkor a szakbizottság a szervezet Tanácsa elé terjesztette a panaszt. Ha ez sem hozott megoldást, akkor a Hágai Állandó Nemzetközi Bíróság bevonásával folytatódott az eljárás. A hágai bíróság döntése ellen fellebbezni nem lehetett. Ezeket a döntéseket azonban a közvélemény erején kívül semmi sem szankcionálta, tehát végrehajtásukról senki sem gondoskodott. A térség államai általában a kisebbségek asszimilációjára és beolvasztására törekedtek. Arról pedig, hogy a svájci mintát követve az egy államon belüli többségi és kisebbségi népcsoportok társnemzeti státust kapjanak, szó sem lehetett. Ehelyett csaknem mindegyik állam szigorú centralizmust léptetett életbe, s a történelmileg vagy kulturálisan kialakult különbA térség államai általában a kisebbség beolvasztására törekedtek. ségekre épülő regionalizmust nem karolták fel. Lengyelország, Jugoszlávia és Románia mellett ez jellemezte Csehszlovákia politikáját is, amely nem tartotta meg sem a szlovákoknak, sem a ruszinoknak tett nagyvonalú ígéreteit. A többségi nemzetek homogenizációs törekvései miatt az 1930-as évek végéig mintegy ötszáz panasz érkezett be a Nemzetek Szövetségéhez 18 kisebbség ügyében. Az Állandó Nemzetközi Bíróság közreműködését hét alkalommal vették igénybe. A Népszövetség kisebbségvédelmi mechanizmusa a harmincas évek közepéig működött. Németország 1934-es kilépése, majd Lengyelország és a többi kisebbségvédelemre kötelezett állam 1934-35-ös nyílt szakítása paralizálták a rendszert. A kisebbségvédelem helyébe a kisebbségek felhasználása lépett. Ennek irányító szereplői azonban már nem a versailles-i rend megalkotói, hanem annak két kárvallottja, Németország és a Szovjetunió, valamint a győztesek közé tartozó, de elégedetlen Olaszország voltak. Egy hosszabb tanulmány rövidített változata. A következő számunkban folytatjuk. A Népszövetség 1926. szeptember 3-i ülésén részt vevők egy csoportja Genfben. Balról: Scialoja, Briand, Benes, Chamberlain, Guani, Ishim, Vanderwélde és Unden Fotó: História Nézőpont A „magyar” témáról Martin Bútora _____________ Ta lán paradoxonként hangzik, de gratulálhatunk magunknak: hosszú idő óta nem Meciar a nyilvános viták fő témája. Az új témával a Demokratikus Baloldal Pártja rukkolt ki, miszerint a magyaroknak nem kellene részt venniük a kormányban. Megkockáztatom az előrejelzést: a négy ellenzéki párt megegyezik, és közösen alakít kormányt. Mind a négy ellenzéki párt azzal indult a választásokon, hogy elsősorban a polgárok szavára fog figyelni. A választások előtti mozgósításnak meg is lett az eredménye, meghozta a változásokat. Ugyanakkor egy új jelenség körvonalai látszottak kirajzolódni: a nyilvánosság növekvő nyomásának lehettünk tanúi. Ha Szlovákiának, amely önerőből, saját forrásokból és saját elhatározással, bátran elkezdett megszabadulni az autokrata vezetéstől és a nacionalizmustól, sikerei lesznek, akkor egyre fontosabbá válik a közvélemény hangja. S a politikusoknak éppen ezért kellene egyre jobban odafigyelniük az ilyen hangokra. A DBP-vel kapcsolatban a Helsinki Bizottság is hallatta a hangját, „polgárellenesnek” és „érzéketlennek” tartva a Magyar Koalíció Pártjával szembeni álláspontját. Várható, hogy más polgári társulások is hallatják a hangjukat. Ugyanis Szlovákiában új tradíció van születőben ezekben a napokban. A választás előtti időszakban a polgárok megmutatták, hogy nem akarnak és nem fognak hallgatni. A demokratikus ellenzék képviselői nem hihetik azt, hogy a választások után a polgárok elhallgatnak, és morgolódó, passzív egyedekké válnak, mint a múltban. A november utáni Szlovákiának már vannak tapasztalatai a magyar kisebbség képviselőivel történő kormányzásban. Az 1990-es választások után a NYEE, KDM, DP és az MPP közösen kormányzott, az 1990-es választásokból győztesen kikerült kormánykoalíció lerakta az együttműködés alapjait, amit az autoritativ kormánygarnitúrák nem tudtak tönkretenni. Már akkor megszülettek az együttműködés alapjai, amelyekhez most is kötődni lehet. A harmadik megjegyzésem Peter Breiner személyére vonatkozik, aki felpaprikázó- dott az MKP kormányszerepéhez kötődő szlovák reakcióktól, miközben engem idéz. Én kijelentettem: úgy gondolom, az MKP-nak a kormányban a helye, de nem feltételezem, hogy a kulturális vagy az oktatási tárcát kellene megkapnia. Breiner valószínűleg azt gondolja, hogy elfogult vagyok a magyarokkal szemben, hiszen biztosan jobb minisztereket tudnának kiállítani, mint az előzőek voltak. Ezt, akárcsak ő, én sem vonom kétségbe. Csupán úgy gondolom, ahhoz, hogy a szlovák nemzetiségű polgárok meggyőzéséhez arról a tapasztalatról, hogy a magyarok nemcsak egyenrangú állampolgárok, hanem megbízható és stabil partnerek is a közös kormányzásban, nem biztos, hogy éppen ezen a két tárcán keresztül vezet az út. Inkább egy új tapasztalaton keresztül kellene vezetnie, melyen a szlovák politikusoknak, a szlovák sajtónak és a szlovák polgároknak át kellene esniük. Ez a tapasztalat az MKP legszélesebb részvétele lenne a közös kormányzásban, a demokratikus állam építésében. Ezt az MKP részére más miniszteri posztok is jelenthetik; a magyar politikusok és szakemberek részt vehetnének az európai integráció erősítésében, a gazdaság működőképessé tételében, vagy, mondjuk, államtitkári pozíciókat kaphatnának az oktatásügyben és a kultúrában. (rövidítve) A szerző szociológus
