Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-09-30 / 39. szám

Nagyvilág 1998. szeptember 30. 7 Vettem kaviárt, némi vodkát, szögeket és kalapácsot, de nem kaptam gyufát, sót és rizst sem Deficit elvtárs visszatér Vajdasági levéi Maradék Az üzletek polcairól eltűnt szinte minden áru, gyümölcsöt, zöldséget még olykor a piacon lehet beszerezni jó borsos áron CTK/AP TAMÁSSY SÁNDOR ____________ A feleségem leküldött lisztért és mosóporéit: többórás bolyongás után végül a kért cikkeket nem tudtam beszerezni, de nem tér­tem haza üres kézzel. Vettem vö­rös és fekete kaviárt, füstölt laza­cot, olívabogyót, némi vodkát, zseblámpát, szögeket és kalapá­csot (kettőt!), no meg egy helyes kis üvegajtós szekrényt videoka­zetták tárolására. Nem kaptam gyufát, sót, margarint, grízt, ma­karónit és rizst sem. Történt pedig mindez Moszkvá­ban, 1998 szeptemberének első vasárnapján, de történhetett vol­na 7-8 évvel ezelőtt is, azzal a kü­lönbséggel, hogy akkor az í- nyencfalatokat sem tudtam vol­na beszerezni. A fejlődés így kéz­zelfogható, különösen, ha azt is hozzáveszem, hogy most Zsigulit is vehettem volna potom 3 ezer dollárnak megfelelő rubelért. A nejemnek nem vallottam be, de az egyik török szupermarketben volt mosópor. Orosz vásárlótár­saim úgy rohamozták a raklapo­kat, mint a rockrajon­gók bálványaikat, s e védőgyűrűről úgy pattantam le több mint száz kilómmal, mint 20 évvel ezelőtt Havannában Castro testőreiről, pedig csak autogramot kér­tem volna a kubai ve­zértől. Láttam egy he­lyen étolajat is, de ára 500 forintnak megfe­lelő rubel volt, vagyis még valutában számolva is 40 százalékkal drágább, mint au­gusztus közepén, a rubel mélyre­pülésének kezdete előtt, pedig Moszkva már akkor is Európa legdrágább városának számított. Gyermekeimet a lisztmizéria mi­att elmaradt palacsintáért pár tu­cat orosz gyártmányú Eszkimó fagylalttal kárpótoltam, amit dol­lárban számítva immár harmad­áron szereztem be. A srácok örül­tek, a feleségem kevésbé - csak az üvegajtós szekrény beszerzését hagyta jóvá -, s azon sopánko­dott, hogy ránk rothad az a ren­geteg halikra meg tengeri cseme­ge. Nem hatotta meg az sem, hogy milyen olcsónjutottam hoz­zájuk, akárcsak a két kalapács­hoz, amely ráadásul importáru, kínai termék. Megvallom, utólag én sem nagyon tudom megma­gyarázni, hogy miért is vettem két kalapácsot, valószínűleg megkaptam az általános ragályt, az orosz városokra az utóbbi na­pokban oly jellemző felvásárlási lázat. Talán azért tettem, mert a zsebemben még volt 25 rubel, ami más­nap vagy 20 száza­lékkal kevesebbet ért volna. Vehettem vol­na kenyeret is, de az rám szárad, no meg benzint, de ha azt a kádban tárolom, hol zuhanyozzunk? Persze az orosz ke­reskedők sem osto­bák, áraikat „elszá­molási egységben” írják ki, ami a bevett gyakorlat alapján amerikai dollárt jelent a jegybanki árfolyamot 30 száza­lékkal meghaladó rubel-dollár árfolyamon számítva. Már ahol volt importáru, mert a behozatal gyakorlatilag megbénult, vagy teljesen irreális rubel-dollár árfo­lyamon zajlik. így most a moszk­vai üzletek többségében az orosz élelmiszeripar termékei, főként tartós tej, mustár és kagylótészta, fagyasztott halak pompáztak a pultokon. Külön pénzügyi elemző vitát folytattam nejemmel a vodka be­szerzésének kérdésében. Készle­teim megújítását azzal magya­ráztam, hogy Moszkvában a ne­héz időkben mindig keményva­lutának, „elszámolási egység­nek” számított a félliteres üveg, akár a vízvezeték-szerelő mun­káját honoráltam, akár a közleke­dési rendőrrel egyeztem meg egy-egy szabálysértés ügyében. Feleségem azzal opponált, hogy egyrészt én is érdekelt vagyok a dologban - különben is pancsolt a szesz, s ugyanúgy fogyasztha- tatlan, mint a hamisított kaviár-, másrészt a beígért „gazdasági diktatúra” nyomán a vodkaárat és a rubel-dollár árfolyamot is olyan szinten rögzítik, hogy az megnyugtassa a lakosságot. A „legaranyosabb” szovjet időkben a dollár 66 kopejkán állt, egy üveg vodka pedig 3,12-be került, s a Marlboro (amerikai gyárt­mány!) éppen egy rubelt kóstált. A piacgazdaság híveként én vi­szont a vodkaár emelkedését jó­soltam, s egyelőre nem osztottam a moszkvai kofáknak azt az elem­zését, hogy ide megint kemény kéz, egy újabb Sztálin kell. Ja igen, vettem egy színpompás Adidas-papucsot is az egyik sportboltban, nagyon elfogadható, 1500 fo­rintnak megfelelő áron. Talán azért nem árazták át, mert csak 49-es méret volt belő­le, nekem ugyan kissé nagy, de jó lesz nagy lábon élő öcsémnek. Az áruházak többsé­gében viszont üres polcok fogad­tak, ahol volt áru, ott dollárban számoltak. Párom elvetette a Zsiguli beszer­zését is, a kétezer dollárnál alig valamivel többért kínált Moszk­vics sem kellett neki, hiába ma­gyaráztam, hogy két hete ennyi­ért csak egy motorkerékpárt kap­tunk volna. Megkaptam a letolást azért is, mert némi dollárt hagy­tam a bankszámlámon. Nem győzte meg az sem, hogy követ­ségünk is a Vnyesztorgbankra bízza pénzét, s az már a vég, ha ez az állami bank sem fizet. Hitve­sem egy moszkvai viccel adott jel­lemzést állapotomról, no meg a moszkvai bankviszonyokról: „Érdeklődik egy ügyfél az egyik orosz bank fiókjában.- Szeretnék bankszámlát nyitni, kihez fordulhatok segítségért?- Egy pszichiáterhez.” Én azonban bízom az orosz ban­kokban és a nemzeti fizetőesz­közben, hogy hamarosan majd­csak megállapodik valahol, talán a 70 rubel-dollár árfolyamon, s így csak tizedére értékelődik le. Persze akkor sincs baj, ha még na­gyobb lesz a leértékelés: az idei év végére befejeződik a rubel át- címletezése. Az új orosz fizetőesz­köz 3 nullával lett so­ványabb, azért - mint magyarázták -, mert sikerült megfé­kezni az inflációt és stabilizálni a gazda­ságot. A pénzromlás jelenlegi üteme évente ismét termel legalább egy plusz nullát, így két év múlva jö­het a következő denomináció, az újabb 3 nulla eltakarításával a még újabb rubel. Hacsak addig Moszkva nem lesz dollárövezet, amint az a kofáknál már elkezdő­dött. A szerző az MTI tudósítója. SlNKOVITS PÉTER _________ Er etnekség és írásbeliség egyidejűleg jelentkezett ezen a vidéken, a Bácskától is délebbre fekvő Szerémség lankáin; Tamás és Bálint munkájaként Kamoncon készült el a XV. század elején a Huszita bib­lia magyar nyelvű fordítása. A huszitizmus térhódítá­sára meg is érkezett gyor­san Marchiai Jakab Ferenc- rendi szerzetes, feladatául azt szabták, hogy tűzzel- vassal irtsa ki a „délvidéki” eretnekséget. Rövid idő alatt bámulatosan alapos munkát végezve 25 ezer embert térített meg, azonfelül még a gyanús­nak tartott hol­tak sírját is fel­forgatta, s csont­jaikat tűzre ve­tette. A magyar írásbeliség terje­dését azonban már nem lehe­tett meggátolni, bár a „kegyes” évszáza­dok később csak gyarapították az inkvizítorok szá­mát. Nomen est omen. Az idők rengetegében ilyen körül­mények közepette is meg­maradt - Újvidékhez vi­szonylag közel - egy szerémségi falucska: Mara­dék. Kerek száz esztendővel ezelőtt újból megvívták a saját kis „vallásháborúju­kat”, amikor kiderült, hogy Istenhez magyarul nem szólhatnak. A település la­kossága ekkor csendben úgy döntött, inkább oda csatlakozik, ahol ezt megte­heti. Az első református is­tentiszteleteket az 1890-es évek végén házaknál, udva­rokban tartották, később imaház, aztán templom is épült. Maradék ezt követő­en valahogy kiesett a vajda­ságiak látóköréből, a meg­késett vészjelzések csak ak­kor érkeztek (idestova húsz esztendeje), amikor a Szerémségen már átcsaptak a szláv tenger hullámai, s felszámolták az utolsó ma­gyar iskolát. Idővel aztán a Magyar Szó című napilap­ból is szinte csak mutat­ványszámba rendeltek né­hányat az ottani újságáru­sok. Két éve talán, hogy fel­kerekedtek a szerkesztőség munkatársai, bejárták ke- resztül-kasul Maradékot, elbeszélgettek az emberek­kel, este pedig előadást tar­tottak a számukra, különfé­le témákról, többek között a hagyományok megtartásá­nak fontosságáról. Egy évre rá - ahogy megígérték - is­mét arra jártak. De ekkor már színükig megtelt a ko­rábban elárvult művelődési otthon nagyterme, s aján­dékműsorral kedveskedhet­tek a helybeliek is: megráz­ták magukat, beindították is­mét a szavaló- és színjátszó csoportot. Éle­dezni kezdett a dalárda is, eb­ben meg Bodor Anikónak, a vajdasági folk­lór legjobb is­merőjének le­hetett érdeme, aki Zentárói járt át gyakorta hozzájuk, hogy lejegyezze a megmaradt betyár- és kato­nadalok ritkaságszámba menő (olykor a középkorba visszanyúló) változatait. Az ottaniak általában azzal is kezdték: „Ezt mi nem úgy énekeljük, mint maguk Bácskában.” Maradék erő­sen nótázó falu - tudom meg Anikótól, a szorongató kérdésre azonban bizonyta­lan a válasz. Idővel kik éneklik tovább ezeket a da­lokat...? Most azonban ma­radjunk még az öröm perce­inél. A maradéki református gyülekezet 100. évfordulója megünneplésének napján a falu kicsinek bizonyult: el­jöttek az egykor elszárma­zottak, valamint a vendé­gek, egész Vajdaságból, to­vábbá Magyarországról, Hollandiából és Ausztráliá­ból. - A szeretet és a vigas­ság együtt eltöltött órái után pedig - amint maguk mondják - megerősödve, lélekben és hitben is meg­újulva tértek haza otthona­ikba. Lám, a maradék Mara­dék tartja magát. Mindig „el­számolási egységnek” számított a félliteres üveg. Én azonban bízom az orosz ban­kokban. Avészjelzések csak akkor ér­keztek, ami­kor a Szerém­ségen átcsap- takaszláv tenger hullámai. Vasárnapi pletykák Tómba színészi pályára lép Alberto Tómba nem éri be sportsikerekkel, művészi ba­bérokra is pályázik. Római ér­tesülések szerint rövidesen kezdődik az Alex, a kos című kétrészes tv-film forgatása, amelyben az olaszok pislákoló sícsillaga színészként debütál. Tómba a csendőrség különle­ges ügyosztályának frontem­berét, egyfajta „olasz Rambót” alakít a Damiano Damiani ren­dezte, látványos és veszélyes jelenetekben bővelkedő Cecchi Gori-produkcióban. A machoszerep nem áll majd na­gyon messze a többszörös vi­lágbajnok síelőtől, hiszen ere­deti foglalkozására nézve is csendőr. Érzéki, minden aljas­ságra képes partnernőjének szerepében Michelle Hunzikert, Eros Ramazzotti rocksztár szépséges feleségét láthatja majd a közönség. „Tómba, a bomba” tavasszal robban a képernyőkön, a Chi című olasz társasági magazin szerint ekkor tűzi műsorára a filmet a Canale 5, a legnézet­tebb olasz magántévé. Rambo lehetett volna- Réges-régen főszerepet aján­lottak nekem az első Rambo- filmben - árulta el Dustin Hoffman. Miután azonban be­lelapozott a forgatókönyvbe, Hoffman: „Talán hibát követ­tem el” határozott nemmel visszauta­sította az ajánlatot. „Talán hi­bát követtem el” - véli ma a hatvanéves amerikai színész. Persze - Stallone után - nehéz elképzelni, milyen Rambót va­rázsolt volna a rendező a kis termetű, eléggé vézna Hoffmanból. Hallotta már? Mel Gibson ismét apai örömök elé tekint. Pletykalapok jelen­tették, hogy a népszerű ameri­kai megasztár felesége, Robyn ismét teherbe esett. Jövőre várják hetedik gyermekük „el­jövetelét”. Barbara Sinatra alig temette el férjét, újabb sokk érte. A híres énekes 71 éves özvegyétől az elegáns Beverly Hillsben, a nyílt utcán ragadták el a táská­ját. Első házasságából született fia, Marx (46) a tolvajokra ve­tette magát, és azok brutálisan megverték. Súlyos fejsérülé­sekkel szállították a mentők a Cedars Sina-i kórházba. Ötvenévesen már nem kap a színész főszerepeket - állapí­totta meg Gérard Depardieu. A francia filmsztár ezért elhatá­rozta, hogy ezentúl tévéfilmek­ben is szerepelni fog - legköze­lebb Monte Cristo grófjaként találkozhatunk majd vele. Amikor Beatrix holland király­nő a közelmúltban Hágában felkereste a Szobrok ’98 kiállí­tást, mindenki kíváncsian fi­gyelte, milyen arcot fog vágni a Meztelen férfi szobrának lát­tán. Beatrix nem jött zavarba, sőt... A szája elé tette a kezét, és nevetve mondta: „Milyen jó, hogy még nincs szükségem szemüvegre!” A királynő egyáltalán nem jött zavarba

Next

/
Oldalképek
Tartalom