Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-09-30 / 39. szám
1998. szeptember 30. « 31. évfolyam Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin ■Es&luSE jES Sport Bölöni László újra az első osztályba vezényelte a Nancy csapatát, 16 Riport „Évekig hallgatnom kellett a borzalmakról, ma kétkedve fogadják az g igazamat. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. október 3-ától 9-éig Itt már valóban minden lehetséges Szlovák tantusz Kövesdi Károly ____________ Me gyek az őszi, haldokló fasorban, a vadgesztenye-óriások alatt, s éppen azon töprengek, hogy az idén gyanúsan hirtelen sodorintotta vörösbe és szórta a járdára leveleiket a kora ősz, amikor elérve a telefonbódék sorfalához, ütemes, döngő hangot hallok. Nem kell sok forgo- lódás, ismerem a zaj forrását: megint az egyik telefont püföli valami elszánt atyafi, akinek a büdös herkentyű elnyelte az érméit. Elslattyogok a trafikhoz, ügyet se vetve a bolt előtt terülj- terülj asztalkámmal kampá- nyoló kormánypárti aktivistákra, akik apró szendvicsekkel próbálják beetetni a zömmel öregekből álló tömeget. Visszafelé haladva látom ám, hogy az ürge már csavarhúzóval ügyködik. Ketten szurkolnak neki, míg ő kivörösödve, neki- gyűrkőzve vájkál a masina belsejében, mint egy nőgyógyász, cseppet sem zavartatva magát. Kicsit elbámészkodok, jótékonyan simogat az őszi nap, nézem a dolgozó nép dühös egye- dét, amint közelharcot vív a tan- tuszért, amit a tetves gép elorozott tőle. Váratlanul és bejelentetlenül. Ismerem ezt a lelkiállapotot; az ember előbb enyhén ideges lesz, majd az adrenalinszintjének emelkedésével egyenes arányban kezd céklavörössé válni a képe, aztán káromkodik, majd artikulálatlan mozdulatokra ragadtatja magát, megfogadva, ha leszáll az este, tízkilós kalapáccsal tér vissza, s leüti a helyéről azt a dögöt, amit csak azért szereltek fel valakik, hogy őt kizsebeljék. Kevés öröm mellett bosszúságok miriádja tarkítja az életünket, próbálok bölcselkedni, amúgy jelszavasán, a korhoz illően, holott tudom, nem ettől döglik a légy, s nem attól idegeVajon minek kell még megtörténnie, hogy ez a nép feleszméljen? nedik el az ember, hogy mindenütt bosszantják. De egy idő után már kezd nagyon unalmas lenni a dolog. A dolgok összessége. Hogy az autóbusz sofőrje bezárja a lábad, hogy a boltban három kasszából egynél ül eladó, míg ketten azt vizslatják, nem lopsz-e, hogy fűtetlen a lakás, hogy fizetned kell a gyógyszerért, hogy az adód nyugateurópai, a béred pedig keleteurópai, hogy az adódból spanyolországi villákat építenek az új milliomosok, hogy egyeseknek mindent szabad ebben az országban, míg ketteseknek semmit, csak füstölögni, verni a fránya telefont, hátha visszaadja az elorzott tantuszt... Hazamenve ülök a kampánycsönd kellős közepén, benne a nagy süketségben, amikor a parlament elnöke, az ország egyik közjogi „méltósága” éppen kampánycsöndet sért, a közszolgálati televízió pedig, amelyet szintén a mi adóinkból tartják fenn és sajátítottak ki maguknak az urak, skrupu- lusok nélkül, szintén alkotmányt és törvényt sértve, nyugodt szívvel lehozza. Itt már valóban minden lehetséges, egykori besúgók ülhetnek vezető pozíciókban, s ha nem vigyázunk, még az is megtörténhet, hogy a folyók egyszer csak visszafelé kezdenek folyni a medrükben. Minek kell még megtörténnie? - mélázok -, hogy ez a nép feleszméljen, s leessen az a bizonyos tantusz? Csütörtök van, lapzárta, így csak reménykedhetek, hogy talán holnap, holnapután végre leesik, s mire ez a jegyzet megjelenik, a csalók, tolvajok, hazugok, a bolsevikok, a nacionalisták és a besúgók ideje lejárt, hogy végre normálisan működő országra virradunk, ahol helyére kerül a törvény, a tolerancia válik természetessé, hogy a vonal másik végén ki csöng a telefon... Vagy dühönghetünk tovább, hogy hiába akarunk változást, ha a többség nem akarja? Vezércikk Csinnadrattacsitító Miklósi Péter _______ Ör dögien hasonlít ez a mostani helyzet a kilenc évvel ezelőtti állapotokhoz... Akkor, 1989 novemberében tartottuk szemmel ily feszülten a belpolitikai eseményeket. Azt, vajon hol, mit mondanak? Mit döntenek? Ki megy, ki marad? Születnek-e új, talán sosem gondolt szövetségek? Most is azt figyeljük, hogy kibillennek-e hatalmukból a törvényszegő, korrupt, sovén figurák. A hímes szavak helyett kimondatnak-e végre a súlyos igazságok? Felkiáltójelekké egyenesednek-e a kérdőjelek; nevesül-e a nem kis felelősség azért, hogy Szlovákia, sajnos, az új ezredforduló küszöbén is csak kompország? Esztendők óta veszekedett szelek fújnak minket Kelet és Nyugat között, s hányattatásunk közben úgy tűnik: idestova évtizedes küzdelmünk maga a hiábavalóság. Mert elevezni eleveztünk Kelet barbár partjaitól (noha az sem kizárt, hogy „csak” elengedtek bennünket); viszont az ígéret földjéhez sem tudunk igazán közelebb kerülni. Pedig annak idején, még parthoz láncoltán és az örökkévalónak tűnő kirekesztettségben oly szépnek s közelinek tűnt a szabadság partja! Minő keserű fintora a sorsnak, hogy e túlpartra jutás számunkra mindmáig a be nem teljesülő valóság! Sőt! Mintha az utóbbi évek tapasztalatai azt sugallnák, hogy az elvakult nemzetmentők evezőcsapásai révén újfent a sötét és zord pusztaság, a leláncoltság súlyos csöndje és a rendőrcsizmák „derűje” sodródott közelebb hozzánk. Az, hiszen a nemzetmentők hagyományos értékrendjében a Szlovákiát a világhoz kötő politika (magyarán: a túlpartra jutás) az ellenséggel való bratyizással azonos. Jaj és közpellengér annak, aki őraj- tuk, azaz a többségi nemzet „fokosrenddel” ékesített letéteményesein kívül beszélőviszonyban van a pénzügyi világgal, a nyugati nagypolitikával és amiként ők mondogatják előszeretettel: a „nemzetközi zsidósággal”. Szerintük bárminő nyugati orientáció csak humbug, elvégre a jólét meg a demokrácia csupán hagymázas vízió, mint ahogy odakünn gazdag városok és saját sorsukat igazgató községek sincsenek. Vagy ha mégis vannak, hát a bűn szimbólumai, ahol úgy pusztul el a nemzet, mint Odüsszeusz legénysége Kalüpszó szigetén. Ezek a függetlenségi máglyák tüzéről pattant patrióták - kicsiségüket, ostobaságukat, te- hetségtelenségüket palástolva - úgy dobálóznak a szlovákság nemzethalálával, mint gyerek a papsajttal. Nem szeretik ők az egyéni véleményt, az önmagáért, családjáért, országért felelős szabad polgárt. Ők a barmot szeretik, hogy legyen kit terelgetni az ígért Kánaánba, amit majd ők teremtenek itt a Tátra és a Duna között. Hogy minden szavuk hazugság? Tudják ezt ők is; de azt is, hogy kompországban ez sikk! Ezzel lehet a legélelmesebben elsumákolni annak tényét, hogy az ügyeskedő nemzetmentők legkapzsibbja a drog- és fegyverkereskedelem, a csempészet, az olaj-, a gáz-, a vasbiznisz és ki tudja mi egyebek révén mesés vagyonra tett szert; miközben e lobbyk tagjai épp ekként váltak mind fontosabb, befolyásosabb valakikké: tényezőkké, potentátokká. Ezért mostanában már nem kérnek, nem egyezkednek, hanem diktálnak, hiszen minden álca nélkül „ők” lettek a politika. Faramuci állapot ez, annyi bizonyos. E bizarr szituáció lényegére tapint az az akasztófahumorral elegy újkeletű népi bölcsesség, miszerint: Szlovákiában addig jó, amíg a politikusok lopnak, mert nincs idejük ölni! Nos, ilyesmiken morfondíroz- gattam a választásokat megelőző, csinnadrattát csitító kampánycsend alatt. Ám mire fenti soraim nyomdafestéket látnak, a vokscsata után már tudni fogjuk, vajon e kompországból az új világ felé araszolgató Santa Maria avagy Titanic lett-e. Megettük a választási gulyásunk javát... cTK-feivétei
