Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-06-24 / 25. szám
8 1998. június 24. Riport Újlakon az idős emberek ma is nagy szeretettel emlékeznek Esterházy Jánosra „Ő a mi grófunk is volt” Vrabec Mária Nyitraújlakon ma már csak elvétve, talán tollfosztáskor vagy kuko- ricamorzsolás idején kerül szóba, milyen is volt itt az élet az Esterházy grófok idején. Míg pár kilométerre innen, Cakajovcében „aranyszobrot” emeltek a háborús bűnös Jozef Tisónak, az akkori szlovák parlament egyeden olyan képviselőjének a nevét, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt, szülőfalujában nem őrzi márványtábla sem mellszobor. Csak az idős emberek emlékezete, akik még ma is nagy tisztelettel emlegetik az aranyszívű grófot, a kedves comtessákat és az igazságos Erzsébet „grófkát”. Az ő meggyőződésüket nem kezdte ki az elmúlt ötven év propagandája. Újlakon, ebben a szlovák faluban Esterházy János az maradt, aki volt: egy nemes szívű ember. Helena Bartová ma is abban a cselédnegyedben él, ahol felnőtt. Igaz, a régi kunyhó már nem áll, az idős, nyolcvanéves néni az egykori tejesházban lakik a cicáival - ott, ahol annak idején vajat köpültek, túrót, sajtot készítettek a cselédek. A szemben lévő „ecetgyár” épületét cigányok lakják, a régi magtárak, istállók és uradalmi szőlőskertek helyén már új házak épültek. Helena néni még jól emlékszik arra az időre, amikor a grófi gyümölcsösbe jártak a gyerekek almát lopni, és a kastély kertjében együtt játszottak a „kis grófokkal”. „Édesapám az öreg gróf parádés kocsisa volt, gyakran hordta őt Risnovcébe a vasútállomásra vagy baráti látogatásokra, halála után pedig a fiatal János grófot Pod- horanyba és Galgócra bálokba. Mi, gyerekek - nyolcán voltunk testvérek - szinte naponta elmentünk utána a kastélyba, segítettünk a lovakat csutakolni vagy a hintót kifényesíteni. Persze leginkább azért szerettünk oda járni, mert a »grófkától« mindig kaptunk cukrot, kalácsot, a comtesskák pedig bevittek a kastélyba is, és megmutogatták a játékaikat. Bár nem jártak velünk iskolába, nagyon jól beszéltek szlovákul. Nem igaz, hogy el akarták magyarosítani a falut, mint ahogy a háború után mondták róluk. Úgy éltek itt, mintha közülünk valók lettek volna, nem nézték le az egyszerű szlovák parasztokat. A rászorulóknak mindig ingyen adtak tűzifát, élelmet, ha valaki beteg volt a faluban, Erzsébet »grófka« orvosságot hozott neki, és tanácsot adott a hozzátartozóknak, hogyan ápolják. Akkoriban még nem volt minden háznál kötszer, ha valamelyik gyerek megvágta magát, vagy lehorzsolta a térdét, rögtön a kastélyba szaladt, ott nem csak szép fehér fáslit kapott a sebére, hanem édességet is búfelejtőnek. Négyéves lehettem, amikor babszemeket dugtam az orromba; édesanyám sehogy sem tudta kiszedni, hiába mondta, tüsz- szögjek, nem potyogtak ki. Mit volt mit tenni, elvitt a kastélyba, és a Mariska comtessa csipesszel szedte ki az orromból a babokat. Nagyon istenfélő emberek voltak az Esterházyak, minden vasárnap eljártak a templomba, és adományokkal is támogatták a plébániát. Külön padjuk volt egy boltív alatt, de az 1969-es felújításkor befalazták azt a részt. Amikor a fiatal János gróf 1924- ben megházasodott, egy harangot adományozott a falunak, »Ferenc harangnak« hívták. A háborúban, sajnos, azt is be kellett önteni, mint a többi harangot. A feleségét, Lívia grófnét ritkán láttuk, de János gróf a két gyerekével is gyakran kisétált a faluba, beszélgetett a parasztokkal. A gyerekeket arra tanította, hogy előre köszönjenek az idős embereknek, és mindenkihez legyenek egyformán kedvesek. Jánoskát Jancsinak hívták a falubeliek, Alice-t pedig Babuskának, ki tudja, emlékszik-e még rá? Aztán János gróf elkezdett politikával foglalkozni, és egyre kevesebbet volt itthon. Az újságok azt írták róla, hogy gyűlöli a szlovákokat, de mi nem hittük ezt el, hiszen ismertük őt. A háború vége felé az öreg grófka Lujza comtessával elszökött Franciaországba, a János gróf felesége meg a két gyerekével Magyar- országra. Csak a Mariska maradt itt, aki akkor már a lengyel My- cielska gróf felesége volt. Azt mondják, az Indiába szökött, mert félt a kommunistáktól, de Mariska már nem tudott utánamenni az öt gyerekkel. Az oroszok kikergették őket a kastélyból, egy romházban laktak, a földön aludtak, de számunkra így is grófok voltak. A falubeliek sajnálták is őket, meg tisztelték is a lelkierejüket, hogy annyi sorscsapást kibírtak. Gyakran vittek nekik az asszonyok lisztet, babot, a gyerekeknek egy kis lekvárt. Mariska kötéssel próbált egy kis pénzt keresni, nagyon szépen kézimunkázott. Jó, hogy nem szakadt meg a szíve szegénynek, amikor látta, milyen pusztítást végeztek a kastélyban az oroszok. A helybeliek mindent kiraboltak, hazahordtak, a bútorokat az ablakokon dobálták ki. János gróf ekkor már börtönben volt, azt akarták rábizonyítani, hogy a németekkel szövetkezett, és elárulta a hazát. 1957 márciusában halt meg, a falusi asszonyok egész éjjel virrasztottak, imádkoztak a lelki üdvéért, pedig akkor ezt nem lett volna szabad. A keresztanyám azt mondta: nem is érte kellene imádkoznunk, hanem hozzá. Mariska tíz évig élt közöttünk, szegény csak a kegyelmi kérvényeket írta a János ügyében, de talán még az urnáját sem adták oda neki. 1958-ban elment a gyerekeivel Lengyelországba, és évekig nem jött ide a családból senki. Csak az osztrák tévében láttuk egyszer, még a múlt rendszerben, hogy Alice kérte, engedjék őt hazajönni. Aztán 1967-ben volt itt először, a Kovacíkné, aki szakácsnő volt a kastélyban, meghívta őt,meg a férjét, a Malfatti grófot a lánya lakodalmába. Azóta már többször is jártak itt az ismerősöknél meg a temetőben. Nagyon szomorúnak láttam mindig szegény Alice grófnőt, de nem csoda. Nem ilyen sorsot érdemelt ez a család.” A falu fiatalabb lakosai szinte semmit nem tudnak már az Esterházy családról, még az Újlak múltját feldolgozó, a községi hivatal által kiadott könyvben is hibás adatok szerepelnek. A polgár- mester helyettese, Anton Orlícek már csak a Mycielski gyerekekre emlékszik. „Hedvigával együtt jártam iskolába, »Krulik«-nak hívtuk, ami lengyelül nyuszikát jelent, mert az anyja is így becézte. A bátyja, Péter az én bátyámmal barátkozott. Három évet elvégzett a bányamémöki főiskolán, aztán politikai okokból kidobták. A bátyámnak később küldött képeslapokat Belga-Kongóból, azt írta, hogy az apja után készül Indiába. Hedviga azóta kétszer is járt itt osztálytalálkozón, de a többiekről nem tudok semmit. Az biztos, hogy a faluban egy rossz szót sem fog hallani róluk azoktól, akik ismerték őket”, - teszi hozzá Orlícek úr, és elkísér Mária Jurenovához, aki egykor a kastély zöldségeskertjében dolgozott. Mária néni már 87 éves. Remegő kézzel teszi elénk az öreg bibliát, amelyben a 38 évesen elhunyt fia fényképe mellett őrzi az Esterházy család képeit is. „Én csak ezeket hoztam el a kastélyból a háború után - mondja -, és amikor elkéijük tőle a képeket, a lelkünkre köti, hozzuk vissza őket, mert „más emléke nincs azokról a drága emberekről”. „Erzsébet grófka nagyon szép asz- szony volt, úgy lépdelt a falun végig, akár egy katonatiszt. Nekünk, gyerekeknek mindig csókra nyújtotta a kezét, de a kézcsók után mindenkinek kijárt a krajcár is. Ha valaki beteg volt a faluban, csak rájuk számíthatott, engem is a grófka gyógyított ki a torokgyíkból, különben meghaltam volna. Iskolás koromban aztán jártam labdát szedni a kastélyba, amikor a fiatalok teniszeztek. Minden reggel fel kellett gereblyézni a kavicssétányokat és a füvet, de amúgy a park mindenki előtt nyitva állt. A magyar cselédektől kicsit megtanultam magyarul is, a János gróf egyszer meg is dicsért érte. Nagyon szépen beszélt mindenkivel, azért sajnáltuk, amikor bebörtönözték. Mondták, hogy azért kell szenvednie, mert a zsidókat üldözte, de ez hazugság, mert innen is kiszöktetett zsidó családokat Pestre - például a Schlesingeréket. Az apám és a bátyám meglátogatták őt a pozsonyi börtönben, mondták, hogy halálos beteg, de megbékélt a sorsával. Amikor meghalt, anyám gyertyát gyújtott, és elmondta a fájdalmas rózsafüzért érte. Én azóta is megemlékezem róla, amikor a halottaimért imádkozom. Ha itt a földön a hivatalok nem is, de ott az égben a Jóisten biztos igazságosan ítélte meg őt.” „Az újságok azt írták, hogy gyűlöli a szlovákokat, de mi nem hittük el.” „Kikergették őket a kas- télyból, egy romházban laktak, de számunkra akkor is grófok voltak.” „Kár, hogy a gyéréi ják meg az iskolái régen a faluban. 1 hallják, hogy Estei zaáruló volt - zsört néni. - Ha mi ne tudja, fog-e még v; ni az igazság?” Régi és új tanulságok -1848 és Gömör B. Kovács István Ahogy 1848 márciusa nem a semmiből keletkezett, úgy az 1849 júliusában bekövetkező világosi tragédiával eredményei, kudarcai és tanulságai sem foszlottak visszhangtalanul a semmibe. Szólni kellene hát a forradalmat és szabadságharcot megelőző évszázadokról éppúgy, mint az azóta eltelt másfél száz évről. Terjedelemi okból ezt csak részben tehetem, és főleg az utóbbi időszakra próbálok összpontosítani. Már csak azért is, mert 1848/49 tanulságait értelemszerűen az elmúlt 150 év történéseinek fényében érzékeljük és értékeljük. Mi is történt gömöri szemmel március idusán? íme, ízelítő a megyebéli eseménytörténetből. Március 15-e hatására 20-án rendkívüli közgyűlést tartanak a megyei rendek Pelsőcön. A fő napirendi pont: Szent-Ivány Károly és Darvas Pál országgyűlési követek állásfoglalást kérnek további magatartásukat illetően. A határozatban a megyei közgyűlés kimondja, hogy a képviselők „a megye szellemére, a dolgok európai fejlődésére fi- gyelmezve, mindazt, mi az alkotmányos átalakulásra, különösen pedig Magyarország s a kapcsolt részek és Erdélyország részeinek teljes jog- és teher- egyenlőségére nézve megkívántatik, pártolják, s ne csak előmozdítsák, hanem kivívni és életbe léptetni is igyekezzenek...!“ Európai léptékű nyilatkozat! Nem véletlenül használom az „európai“ jelzőt. A párhuzamot nem lehet nem látni. Ez pedig nem más, mint napjaink alapvető kihívása: az egységesülő Európához való csatlakozás. István király kora, a kereszténység felvétele óta nem állt a nemzet ilyen kihívás előtt, pedig történelmünk nem szűkölködik sorsfordító eseményekben. A rendi alapon működő megyegyűlés szerepét egy ún. nemzeti bizottmány veszi át. Soraiban a nemesség és az egyház képviselői mellett a polgári jogegyenlőség szellemében a társadalom más rétegei is helyet kapnak. Szabad legyen emlékeztetni 1989/1990 telének lázas időszakára, a magát mindenhatónak vélő kommunista párt által kreált állami szervek személyi összetételének és hatáskörének módosítására. Másnap, azaz március 21-én Rozsnyón a városi tanács megtárgyalja a 12 pontot, és hitet tesz a „szabadság, egyenlőség és testvériség“ eszméje mellett. Megkezdődik a nemzetőrség szervezése. Május 22-23-án helyhatósági választást tartanak Rimaszombatban. Első nap az addig is működő főbíró, főkapitány és a tíz tanácsos, továbbá a 2-2 írnok és levéltáros, valamint a jogász és orvos mellé a történelemben először választ a város polgár- mestert. Káposztás Józsefet tartották érdemesnek arra, hogy ezt a tisztséget betöltse. Itt, mielőtt felidéznénk a további történéseket, szabadjon személyes lennem és megosztanom egy emlékezetes élményemet: 1994- ben, akkortájt a Gömöri Múzeum igazgatójaként, részem lehetett a régi temető senki által nem gondozott, elhanyagolt sírjainak részleges helyreállításában. Különösen feltűnő volt egy, a temető kerítőfalához taszított sírkő. Megfordítva azt, döbbenten betűztem a feliratot: „Idősb Káposztás József, ki élte nagyobb részit a közügyeknek szentelé. Meghalt 1860. 3.29- én élete 76. évében.“ Igen, ugyanarról a személyről van szó. Rimaszombat város első 150 évi polgármesteréről. Sírjának sorsa mindennél jobban jelképezi a polgári értékrendet évtizedekre száműző kommunista diktatúrát és a demokratikus társadalom újjászervezésének, -szerveződésének nyitányát. Történt pedig mindez 1994-ben, a nagyúr két országlása között, amikor már befűtötték az aranyidai gőzhengert, amely aztán hamarosan elindult embertaposó útjára. De térjünk még vissza egy mondat erejéig a választásokhoz: másnap, azaz május 23-án választották meg Rimaszombat 43 tagú képviselő-testületét. A gömöri megyei nemzetőrség rimaszombati zászlóaljának 1. százada (180 fő) Sebők őrnagy vezetésével elindul ősszel nyugat felé, hogy majd Swechatnál essen át a tűzkeresztségen. A tá-
