Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-06-17 / 24. szám
Kultúra 1998. június 17. 13 Rost Andrea: „Úgy akarok élni, hogy magára az életre is jusson időm!” Vigyáz a hangjára Réfi Zsuzsanna Imádja a zenét, mert feloldja, megnyugtatja. Bármilyen nehézségen, gondon átsegíti. Mára már természetes része lett az életének, közeg, amelyben létezni tud. Ha pedig színpadra lép, minden baja, lelki gyötrelme megszűnik. Szervezete kikapcsol minden gondot, csak az éneklés számít. Rost Andrea az elkövetkező hónapokban szinte teljesen a muzsikában fog élni, hiszen zsúfolt a naptára. Csak néhány érdekesség a programjából: Budapesten, a Thália Színházban bárom Varázsfuvo- la-előadásban alakítja Paminát, aztán Bécsben a Riccardo Muti vezényelte hangversenyen Per- golesi-darabokat ad elő, Hollywoodban Schumann-művet énekel Nikolaus Harnoncourt vezényletével, majd nyáron Bad Ischlben Placido Domingóval ad operettestet, s ebből a műsorból lemezfelvétel is készül. Hogyan lehet ennyi munka, utazás mellett megmaradni anyának, hiszen két gyermeke van, a tizenhárom esztendős Eszter és a nyolcéves Máté? Nehezen. Nagyon ügyesnek és jeles szervezőnek kell lenni hozzá. Próbálom minél gyakrabban magammal vinni a külföldi fellépésemre is a gyerekeket, s ha itthon vagyok, minden időt veNagyon könnyen válhat valaki ennek a pályának a rabjává. lük töltök. Igyekszem számukra ugyanolyan anyuka maradni, amilyen a többi gyereké. Ahhoz, hogy az ember a világban megállja a helyét, nagyon fontos, hogy a gyerekei, a szülei körülötte legyenek. Olyanok, akikben megbízik, és nyugalmat talál. Nagyon könnyen válhat valaki ennek a pályának a rabjává, s a sztárok élete kemény, lemondásokkal teli világ. Éppen ezért én igyekszem úgy élni, hogy magára az életre is jusson időm! Adinaként a Szerelmi bájitalban Járja a világ nagy operaszínpadait, a zenei élet kiválóságaival lép színpadra. Mégis, ez a műfaj roppant múlandó, egy-egy estének a varázsát semmilyen felvétel nem adja vissza. Olyan jó lenne néha megállítani az időt! Sokat gondolkoztam már azon, hogy mennyire tünékeny a mi művészetünk, hogy valóban csak az marad meg belőle, amit a nézők a lelkűkben lenyomatként megőriznek. Nehéz ebbe belenyugodni, de nem lehet mást tenni, élvezni kell a pillanatot, azokat a perceket, amikor az ember benne él az előadásokban, s bármennyire tiszavirág-életűek is, mégis a lehető legjobbat nyújtani. Ennyire maximalista? Nem akarok csalódást okozni a Theresia Linke nézőknek. Ezért megtanultam már nemet mondani, nagyon meggondolom, hogy mikor milyen felkérést vállalok el. Rengeteg aspektus alapján döntök, először a feladat művészi, zenei oldalát vizsgálom meg, azt, hogy való-e egyáltalán nekem a felkínált szerep. A következő szempont az, hogy premierről, felújításról vagy beugrásról van-e szó, ki dirigál, és kik lesznek a partnereim. Sokat nyom a latban, hogy kikkel énekel együtt? Nagyon lényeges. Nekem az igazi operajátszás az, ami nemcsak hibátlan éneklésből, hanem valódi színészi alakításból is áll. Egyébként nem mindig a nagy nevek a legjobb partnerek. Személyiséget, atmoszférát kell teremteni, így a partnert még jobb teljesítményre sarkallni. Nekem azért is az egyik kedvenc szerepem a Traviata, mert a három felvonás alatt egy nő három különböző arcát jeleníthetem meg. A színészet mindig is vonzotta, hiszen annak idején a Zeneakadémia előtt még a Színművészeti Főiskola musical szakára is jelentkezett, igaz sikertelenül. De gondolom, azóta is érdeklik a más műfajok, ennek köszönhető az új, Szörényi Leventével közös CD-je. Mindig is szívesen hallgattam a slágereket, pici koromtól folyton fújtam a népszerű dalokat. Levente szerzeményeit is nagyon szerettem, s én ajánlottam először neki, hogy énekeljünk duettet. Eleinte csak mulatott az ötletemen, aztán megszületett A kiátkozott kettőse. AnnyiNagyon meggondolom, mikor milyen felkérést vállalok el. rajó volt a dal visszhangja, hogy vállalkoztunk a közös CD-re is. Nagy élmény volt nekem, de ez egyszeri és megismételhetetlen kirándulás marad. Éppen tizenöt évvel ezelőtt ismerhette meg az ország, amikor a Ki mit tud?-on második helyezést éfrt el Pamina áriájával a Varázsfuvolából. Azóta már a milánói Scala közönsége is tapsolhatott önnek ebben a szerepben, most a magyar közönség is megismerheti. Tizenöt év múlva is a repertoárján lesz ez a szerep? Remélem igen, hiszen ezt a Mo- zart-hősnőt nagyon sokáig lehet énekelni, ha vigyáz az ember a hangjára. Szeretnék akkor majd arról mesélni, milyen felkérések várnak rám a következő években, s bízom abban, hogy akkor is ugyanúgy szeretek még énekelni, mint most, és ugyanolyan csodaként élem meg az esténkénti színpadra lépéseket. Heti kultúra Könyvespolc Tálamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából Tálamon Alfonz alteregója, Sámuel Borkopf legendás személyek hősiesnek aligha nevezhető cselekedeteiről mesél ebben a - sajnos - befejezetlenül maradt könyvben, amely inkább novellaciklusnak látszik, mint regénynek. Hogy minek szánta írója, regénynek-e vagy sem, most már nem tudjuk meg. Nem tudhatom, sajnos, milyen teijedelemre tervezte könyvét Tálamon Alfonz. Az itt közölt egy hosszabb és két rövidebb terjedelmű anyag készült el belőle, s ez bőségesen elegendőnek bizonyult ahhoz is, hogy hátrahagyott kéziratát befejezetlensége ellenére se érezzük töredéknek. Történetei még sokáig sorjázhatnának, mivel nem fűződnek föl valamilyen, a történeteket egyberántó központi cselekményszálra. A fantázia tartalékai kimeríthetetlenek, legföljebb az író kedve fogyhat el egy idő után. Ám az írói kedv fogyatkozásának nyoma sincs az elkészült kéziratlapokon. Viszont bizonyossággal állítható az, hogy Tálamon Alfonz posztumusz könyve - Mikszáth ide, Hrabal oda - az újabb magyar irodalom legeredetibb, legkülönlegesebb vállalkozása. Ma még semmi értelme jóslásokba bocsátkozni, hogy az utókor vagy az irodalomtörténészek hol helyezik majd el. Kígyózó mondatai és összetett hasonlatai ellenére élvezetes olvasmányként marad meg sokunk emlékezetében. Kacagtató történetei felejthetetlenek. A Sámuel Borkopf: Barátaimnak, egyTria- non előtti kocsmából az író legmozgalmasabb, legszínesebb, legvidámabb és ugyanakkor reflexiókban is gazdag műve. (Kalligram Kiadó, Pozsony) Grendel Lajos Törőcsik Mari életműdíjat kap Június 19-e és 26-a között ART FILM fesztivált rendez Tren- csénteplic városa. A rendezvényen életműdíjjal jutalmazzák Törőcsik Marit. Kovács Zita felvétele Regény Ü de, szép arca olyan ellenszenves volt nekem ebben a pillanatban - s olyan lekicsinylőén léha volt a tekintete, hogy egyáltalában nem feleltem neki.- Még mindig haragszik? - folytatta. - Nincs oka rá. Hiszen nem én adtam magának az apród nevet, az apródok pedig elsősorban a királynők környezetében szoktak tartózkodni. De engedje meg, hogy megjegyezzem: rosszul teljesíti kötelességét.-Hogyhogy?-Az apródoknak nem szabad elválniuk királynőjüktől; az apródoknak mindent tudniuk kelll, amit úrnőik tesznek, sőt szemmel is kell tartaniuk őket - tette hozzá hallatott hangon - éjjel-nappal.- Mit akar ezzel mondani?- Hogy mit akarok mondani? Azt hiszem, világosan fejezem ki magam. Nappal még hagy- ján; nappal világosság van, s emberek járnak; de éjjel - akkor jönnek a bajok. Azt tanácsolom, hogy éjjel ne aludjék, s figyeljen, figyeljen, ahogy csak telik az erejéből. Jusson eszébe - a kertben, éjjel, a szökőkútnál - ott kell lesben állnia. Hálás lesz érte nekem. Malevszkij elnevette magát, s hátat fordított nekem. Úgy látszik, nem tulajdonított különöEhő szerelem Turgenyev 20. rész sebb jelentőséget annak, amit nekem mondott; elsőrangú misztifikátor híre volt, s azt a tehetségét is ismerték, mellyel álarcosbálokon tréfálta meg az embereket, erre pedig az az öntudatlan álság képesítette, mellyel át volt itatva az egész egyénisége... Csak ingerelni akart engem; de minden szava méregként áradt el ereimben. A vér az agyamra tódult... „Á! hát így van! - mondtam magamban-jó! Tehát nemhiába húzott valami a kertbe! Ennek nem szabad megtörténni!” - kiáltottam fel, s öklömmel megütöttem a mellem, bár tulajdonképpen nem tudtam, minek nem szabad megtörténnie. „Talán Malevszkij maga jön a kertbe - gondoltam (talán kifecsegte titkát: elég szemtelen, hogy ezt tegye) - vagy valaki más (kertünk palánkja nagyon alacsony volt, s könnyűszerrel át lehetett mászni rajta), de jaj lesz annak, aki a kezembe kerül. Senkinek sem ajánlom, hogy ott találkozzék velem!... Megmutatom az egész világnak; s neki - az áruló Zinaidának (árulónak neveztem őt), hogy bosszút tudok állni!” isszatértem a szobámba, elővettem az íróasztalból a nemrég vásárolt angol bicskámat, megtapogattam a penge hegyét, összevontam a szemöldökömet, s olyan hideg és kemény elhatározottsággal dugtam a zsebembe, mintha az ilyesmi nem is volna szokatlan nekem, s mintha nem első ízben tenném. Szívem megduzzadt és megkeményedett; késő éjjelig nem simult ki a szemöldököm s nem nyitottam szét az ajkamat, állandóan fel és alá jártam, zsebemben a megmelegedett kést szorogatva, s valami rettenetesre készültem elő. Ezek az új és szokatlan érzések annyira foglalkoztattak, sőt felvidítottak, hogy tulajdonképpen alig gondoltam Zinaidára. Állandóan Aleko, a fiatal cigányjárt az eszemben - „hova, bova, szép fiatalember? - Feküdj csak...” aztán: „mindent te- lefföcsköltél vérrel!... Jaj, mit tettél?... Semmit!” Milyen kegyetlen mosollyal ismételtem ezt a szót: semmit! Apám nem volt otthon; de anyám, aki egy idő óta majdnem állandó fojtott ingerültség állapotában volt, figyelni kezdett baljóslatú képemre, s így szólt hozzám vacsora után: - Miért nézel olyan morcosán, mint az egér a kására? Én csak elnézően elmosolyodtam, s feleletül ezt gondoltam magamban: „Ha tudná!” Tizenegyet ütött az óra; szobámba vonultam, de nem feküdtem le; megvártam az éjfélt; végre elütötte a tizenkettőt. „Itt az idő!” — suttogtam fogaim közt, s állig begombolkozva, sőt ka- bátujjamat feltűrve lementem a kertbe. Előre kinéztem a helyet, ahol leselkedem: a kert végén, ott, ahol a mi telkünket a Zaszekinéktól elválasztó kerítés egy közös falhoz támaszkodott, magányos fenyőfa volt; lehajló, sűrű ágai alá állva mindent jól láthattam körül, már amennyire az éjjeli homály megengedte. Ösvény kanyargóit arra, melyet mindig titokzatosnak éreztem: kígyószerű - en kúszott el a kerítés mellett, átmászás közben keletkezett lábjelek voltak a kerítésnek ezen a helyén, s onnan kerek, sűrű akáclugashoz vitt az ösvény. Elértem a fenyőt, törzsének támaszkodtam, s leskelőd- ni kezdtem. Az éjszaka olyan csendes volt, mint a tegnapi; de az égen kevesebb volt a felhő - s a bokrok, sőt a magasabb virágok körvonalai is tisztán látszottak. A várakozás első pillanatai gyötrők voltak, szinte rémesek. Mindenre elszántam magam,csak azt fontolgattam: hogy járjak el. Ezt mennydörögjem: „Hová mész? Állj! Valid be - vagy meghalsz” - vagy egyszerűen döfjek... Minden hangot, minden neszt, susogást jelentősnek és szokatlannak éreztem... Készülődtem... Előrehajoltam... De eltelt egy félóra, el egy óra is: a vérem megcsendesedett, lehűlt; annak a tudata, hogy hiába teszem ezt, s hogy kissé nevetséges is vagyok, s bogy Malevszkij csak tréfát űzött belőlem - kezdett belopózni a telkembe. Elhagytam lesőhelyemet, s körüljártam az egész kertet. Különös volt: sehol a legkisebb neszt sem lehetett hallani; minden elpihent, még a kutyánk is aludt gomolyagba csavarodva a kiskapunál. Felmásztam a melegház romjára, magam előtt láttam a távolba futó mezőt, eszembe jutott találkozásom Zinaidával és elgondolkoztam... (folytatjuk)
