Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-21 / 3. szám
Szlovákiai magyar családi magazin Nagyvilág A Zambezi mentén, Litunga király birodalmában hiába keresnénk ry aszfaltutakat. / Riport Ha érdeklődnek a székelyföldi magánosítás iránt, szívesen Q várják őket. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. január 24-től 30-ig Hol a boldogság mostanában? A tamagocsi lelke Molnár Imre _____________ A minap egyik vállalkozó ismerősömnél jártam. Elpanaszolta, mennyi lótást-futást igényel az üzlet, ha azt akarja, kicsit nyereséges legyen. Se éjjelük, se nappaluk, se ünnepük, se hétköznapjuk. Mondani sem kell, hogy a szülőknek így nem jut idejük a gyerekekre. Fel is fogadtak egy hölgyet (babysitter), aki iskolába viszi, hozza, sétáltatja, eteti, mellesleg angolra tanítja, majd lefekteti a gyerekeket. Naponta teszi ezt, hogy ezzel se töltsék „fölöslegesen” idejüket a vállalkozó szülők. Miközben ömlött belőle a panasz, egyszer csak az előtte lévő kis asztalon megszólalt a tamagocsi. Élesen, követelődzőén si- pákolt. Ismerősöm idegesen ugrott fel. A fiamé, fordult felém. Most divat, hát vettünk mi is egyet. Régebben magával vitte az iskolába, de a tanár nem engedi be vele az osztályba, mert zavarja a tanítást. így napközben nekem kell gondozni, mondta, s gondterhelt arcán még sűrűbbek lettek a ráncok. A művelet közben elmagyarázta, hogy most gombnyomogatással éppen gyümölcsöt ad a „kicsinek”, aki „nem akarja” elfogadni, mert „szeretné”, ha kicsit játszanának vele, különben nem „érzi boldognak” magát. Hát ennyi a boldogság ára mostanában. Néhány gombnyomás. A gép boldogsága. S vajon mi az ára az emberi boldogságnak most, a XX. század vége felé? Talán az is megvásárolható a piaci árusok standjain? Aligha. Ahol hiánycikk a boldogság, ott boldogságpótlókat kell alkalmazni. A gyermek legfőbb szükséglete a család. Boldogságának egyetlen eszköze van, ez pedig a szeretet. Elsődlegesen az anyai szeretet. A család összetartó melege, szeretete nem pótolható semmivel. Ahogy az őszinte Az üzleti világot sosem érdekelte, mi lesz a jövővel. emberi kapcsolatot sem lehetett pótolni soha. Sem pénzzel, sem háziállattal. A tamagocsi nevű szörnyszülöttei sem. A tamagocsi azonban azért veszedelmesebb és következményeiben tragikusabb pótszer minden eddigi elődjénél, mert életre hívói az emberi érzelmekkel manipulálnak. Mi több, a gyermek lelkivilágát kialakulása legelején akarják megnyomorítani. Fordított majomsze- retetet plántálnak bele, aminek lényege, hogy a gyermek, a számára hiányzó érzelmeket belevetítheti, mi több a lelkében érzett hiányt is betöltheti ideig- óráig a gépi szerkezettel. Más szóval pszichés menekülésnek vagy a valóság átfestésének is nevezhetnénk a jelenséget. De a dolog itt nem ér véget, mert a tamagocsin bosszút is lehet állni. Lehet fenyíteni, éheztetni, mi több, el lehet pusztítani, de lehet hozzá betegesen ragaszkodni is. A lelki betegség újabb válfaját az orvosok tamagocsi- szindrómaként tartják számon. A páciensek olyan gyermekek, akik lelkiismeret-furdalást érezve teljes apátiába, melankóliába esnek kedvenc tamagocsijuk elvesztésén, elpusztulásán. A depressziónak ez a válfaja egészen az öngyilkosságig érő tüneteket képes okozni. És ezek csak az első tünetek. Mert azt még senki sem tudja megállapítani, milyen lesz egy tama- gocsival felnövő gyermek lelke. Az üzleti világot azonban sosem érdekelte, mi lesz a jövővel. Már meg is szülte a növekvő létszámú depressziós gyermekek számára a maga megoldását. Amerikában, majd Európában megnyíltak az első tamagocsi- temetők, ahol az eltemetett szerkentyűk sírját jó pénzért gondozzák; a „hozzátartozók” pedig virágot hozhatnak. Ha belegondolunk, könnyen megérthetjük János apostol nekünk szóló, szinte könyörgő kérését: „Gyermekeim, tartsátok távol magatokat a bálványimádástól!” Tegyük hozzá: amíg nem késő. Hová lett az idei hó? Méry Gábor felvétele Vezércikk Az alulnézet csodája Kövesdi Károly A hétköznapi ember nem az elnökválasztás körüli hercehurcában, a parlamenti dzsungeltörvények bozótjában, nem is a milliárdos csalások, zsarolások arénájában éli meg a társadalmi létet. A mindennapoktól mindezek oly távol vannak, mint Makó Jeruzsálemtől. Az átlagpolgár nem attól forgolódik álmatlanul, hogy az államelnök és a miniszterelnök még a muzsikahallgatás gyönyöre közben sem állhatja egymás közelségét. Attól sem lesz korai magömlése, hogy Húska úr szerint Szlovákiában kilenc és félezer korona az átlagbér, vagy hogy a szlo vákiai befektetések volumene meghaladja a környező országok mutatóit. Az egyszerű polgárnak akkor gyökerezik föld ae a lába, amikor befektetés céljából lemegy a sarki fűszereshez, vagy kézhez kapja a havi telefonszámlát. Nem mintha a nagypolitika hidegen hagyná, s nem bor- zongana kéjese i a gyönyörűségtől, amikor Slobodník úr, a külügyi bizottság elnöke azt a Nyugatot csepüli, amelyhez eszmetársaival az ország szekerét ígérte csatolni. Ám akkor vágja orrba igazán a valóság megismételhetetlen bája, amikor napi szinten éli meg a szlovákiai politika és társadalmi élet fejlettségi szintjét. Amikor például kiparancsolják a téli éjszakába. Rokonainkat várva téblábol- tunk nemrég a főváros autóbusz-pályaudvarán. Európa ködben úszott, így a Bécsbe tartó gépük sokat késett, így a szlovák fővárosba is jó két óra késéssel érkeztek. Mindazonáltal elhatározták, ha már egész nap utaztak, az éjszakai busszal tovább is mennek Gömörbe. Csak hát, mikor megy a következő busz? Az információ még valamikor délután bezárt (miért ne zárt volna?), a jegypénztárban nem tudtak felvilágosítást adni (miért is tudtak volna?), a diszpécser meg azt se tudta, mi fán terem a menetrend. Egy európai főváros főpályaudvarán ez így dukál. Hogy se étterem, se büfé, ahol az utazó megihat egy teát, elmajszolhat egy szendvicset, már nem is meglepő. Ácsorogtunk hát a váróteremben, s vártuk a tizenegy harminckor induló autóbuszt. Az európai szintet (standardot) messze meghaladó tájékozatlanság, a szolgáltatások hiánya azonban csak a gyönyörök előszobájának bizonyult. Az igazi döbbenet akkor ért bennünket, amikor a pályaudvar várótermében odalépett hozzánk két intel- lektuel-forma fiatalember (az ilyen messziről megismer- szik: testsúly százhúsz, mellbőség száznyolcvan, tarlóra nyírt koponya, értelmet sugárzó, szelíd tekintet), s közölte, hagyjuk el az épületet, mert zárják. Persze, stílszerűen: se jó estét, se bocsánat, se kutyagumi. Ki innen. Elnézve paramétereiket, nem sokat méltatlankodtunk. Némi hümmögés után kicipeltük a bőröndöket az épületből a peronra. A makroekonómiai csodák és az emberfeletti jogok országába hazaérkező rokonok éppen azt mesélték ekkor, mily készségesen kísérgette őket a hamburgi reptéren egy stewardess, látván, hogy nem világutazók. De hála istennek, megérkeztek, feledve minden gyűrődés, kalandos utazás. Mindenütt jó, de legjobb itthon. Mikor távozóban elnyelte őket a kassai busz és a szlovákiai éjszaka, elméláztunk, milyen kiterjedésű lehet még ez a társadalmi valóság? Lehetnek-e eddig ismeretlen, még nagyobb magasságokba repítő mélységei? Milyen távlatokat rejt magában a meciari köztársaság jövője, ha az idén nem történik gyökeres változás? Hol tűnhetnek még fel a társadalmi fejlettség fokmérői, a kocsmai kidobólegények? Netán a színházakban? A galériákban? A parlamentben? Igaz, ott van belőlük jó pár egyed, csak nincsenek kopaszra nyírva. A két póluson (fent és lent) ugyanaz a habitus teszi próbára a polgár türelmét, és próbálja elhitetni: ez itt Európa.
