Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-05-27 / 21. szám

Kultúra 1998. május 27. A színész nem a színpadon fárad el - állítja D. Németh István színművész BárányJános ______________ A Fekete gyémántok egyik szombat délutáni előadása után találkozunk. A színpadi félho­mályt felváltotta a napsütötte öltöző. Saffrán Péterként az előbb robbantotta fel a bonda- völgyi bányát D. Németh István. Bosszúból, mert elrabolták tőle szerelmét, Evilát. A színész sze­rint nehéz Jókait játszani a szín­házban. Őt olvasni kell. Szaff- rán Péter mégis hálás kis szerep. Tettétől válik igazán tragikussá a három felvonáson keresztül hömpölygő romantikus törté­net. Ha nincs is színen, beszél­nek róla a híres regény színpadi változatában. A kisebb vagy a nagyobb szere­pek alakításához kell több erő a színésznek? Tíz mondat egy adott pillanat­ban nagyobb figyelmet igényel, ha nem összpontosítok, össze­dőlhet a jelenet. Ez elsősorban magammal szemben felelős­ség. Úgy kell elmondani azt a pár mondatot, hogy a néző ne vegye észre, hogy közben el­mentem a színfalak mögül az öltözőbe, majd ismét visszajöt­tem, esetleg elugrottam beszél­getni a társalgóba. Szaffrán Pé­ter késhegyen táncoló figura, s olyanok a Fekete gyémántok hősei. Azzal is meg kellett küz­denem, hogy számomra hihető- ek legyenek a szavai, azzal még inkább, hogy a néző felé is hite­lessé tegyem ezt a férfit. Tót Lajost, Örkény István tűzol­tóparancsnokát mennyire sike­rült megismerni? Csak négy hétig ismerkedhettetek. A Tóték próbái közben Ivan Blahút rendező minden szavát elhittem. Tudta, merre vezes­sen, s ilyenkor a színész megta­lálja a saját útját. Kínnal-ke- serwel ugyan, de még akkor is, ha ez az előadás hol ellenszen­vet, hol rajongást vált ki azok­ból, akik végignézték. Tót La­jos sokat adott. Blahút változa­tában sem tagadta meg önma­gát. Kisember maradt, aki ra­jong a fiáért, és mindent meg­„A Tóték felnyitotta a szemem. Van egy pont, ameddig hátrálhatunk, tovább nem szabad.” Örkény István tragikomédiájának egyik jelene­tében Varsányi Marival, Holocsy Krisztinával, Benkő Gézával. Dömötör Ede felvétele tenne érte. Még azt is, hogy zseblámpát tesz a szájába. Vé­gül kiborul, mert nincs tovább. Ez a felismerés adta a legtöb­bet. Az, hogy sokan vagyunk ilyen sarokba szorított kisem­berek, és olykor csakis előre tá­madhatunk. A Tóték felnyitot­ta a szemem. Van egy pont, ameddig hátrálhatunk, tovább nem szabad. A tűzoltóparancs­nok is ezért gyilkol. Az elveiért. Tót Lajos amúgy nem egy gyil­kos típus. Mennyiben lett a rendezőé a Tóték? A közönség nagy része Latino- vitsra emlékezett, klasszikus Örkény-feldolgozást várt. He­lyette egy modern kartonvilág elevenedik meg a színpadon. Számomra izgalmas volt, hogy egy szlovák ember ilyen módon közelítette meg a magyar író művét. Azért szeretem ezt az előadást, mert sokan beszélnek róla - sokféleképpen. Benedek Miklós is ilyen tempót diktált a Mirandolinában? Ripafratta lovag szolgájaként is rohanni kellett? Tavaly nyáron az a szerep feltöl­tött energiával. Kis feladatokat kaptam addig az évadban, ak­kor kezdtem élni, amikor meg­érkezett Benedek Miklós. De így volt ezzel a Mirandolinában mindenki! Gyönyörű csapat­munka alakult ki. Nemcsak a végszót vártuk. Tudtuk, mit mond a másik. Természetesnek vettem, hogy Goldoni vígjátéka átkerült az idei évadba is. Remé­lem, júniusban Kisvárdán, a ha­táron túli magyar színházak ju­bileumi fesztiváljának közönsé­ge is érezni fogja a Mirando- linából áradó erőt, amit Bene­dek Miklóstól kaptunk. Benne igazán ötvöződött a színész, a rendező és a pedagógus, ami rit­ka manapság. Egyszer te is rendeztél. Alex Koenigsmark Agyő, kedvesem! című zenekari bohózatát, mar- celházi amatőrökkel. A darab szerepel a Komáromi Jókai Színház jövő évi műsortervé­ben. Gondolom, nem véletlenül. Szívesen játszanék benne, mert a máról szól. Arról, amiben élünk. A darabbeli zenekar tag­jai mi vagyunk. Kisemberek. Ap­ró gondokkal, nagy görcsökkel. Azt üzeni Koenigsmark, amit Örkény, csak másképp. Te­gyünk róla, hogy hátrafelé lép­kedve ne zuhanjunk a szaka­dékba! Lassan vége a negyvenötödik komáromi évadnak. Szinte az összes darabban kaptál szere­pet. Miképp élted meg? A Hyppolit, a lakájban beugrá­som volt, egyik napról a másikra lettem Makáts főtanácsos. A Csepp-mese című bábjátékban nem játszom, de a többi elő­adásnak részese lehettem. Pinc- zés István rendezőnek köszön­hetően egy évadban két ellen­pólust vihettem a színpadra. A Légy jó mindhalálig jóságos pe­dellusát és a Kiálts, város! visszataszító Hajdúkapitány Molnárát. Három mesealak bő­rébe bújhattam a Pinokkió című zenés mesejátékban, amit, a gyerekek miatt is, örömmel tet­tem. A színésznek az a feladata, hogy játsszon. Egy ilyen kicsi társulatnál, mint a miénk, nem számíthatok arra, hogy mellék- keresetet találok. A színház több, mint a második otthonom, mert otthon vagyok ritkábban. Hajtottam idén is. Döntsék el, akik láttak, milyen eredmény­nyel, mekkora sikerrel. Mennyire fáradtál el közben? A színész nem a színpadon fárad el. Egy jó szerep erőt ad. Akkor volnék fáradt, ha mellőztek vol­na. Most is frissnek érzem ma­gam. nyáron újabbb szerep vár Dóczi Lajos, Fényes Szabolcs és Szenes Iván zenés vígjátékában, a Csókban. Július elején, a Bás­tya Színházban Fidelio, a kincs­tartó leszek. Most először dolgo­zom majd Mikó István színész­rendezővel. Remélem, remek nyaram lesz! Heti kultúra Nomen est omen - szerencsés- e Szerencsés Dániel mindab­ban, ami történik s végül is nem történik meg vele 1956 decemberében a már-már ir­reálisan felnövő menekülé­sek, kalandvágyak, a tömeges disszidálások csúcsnapjai­ban? Mit él át önmagában mindabból, ami a „szaladj te is, pajtás” tömeges néphiszté­riájába torkollott 1956 végén? Mi erősebb, a félelem vagy a megtartás? Ami taszít, vonz, vagy ami marasztal? A nyitott határok felé robogó leponyvá- zott teherautók, kék buszok, mentőkocsik és vonatok útvo­nalainak kavalkádjába visz a történés Szerencsés Dániel és Angeli György közelítő és tá- volító sorsában. Hívások és kötöttségek torkollanak egy már-már jelképessé is felnövő regénybeli utolsó vacsorába, amit a határ menti szálloda ét­termében fogyasztanak el azok, akik úgy érzik, hogy a haza és az eszme elárulta őket, vagy akik egyszerűen hátat akarnak fordítani mind­annak, ami Magyarország. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest) CD-ajánló Kaszás Attila: Tomboló hold Ismét egy színészlemez. De ez most más, mint a korábbiak. Nagyon más. A szövegeket két dal kivételével maga az előadó írta. Lelki „helyzetjelentés” Ka­szás Attilától. A zeneszerzők: Fekete „Samu” Tibor, Skuta Miklós és Presser Gábor. Regény L usin kétszer is eljött na­ponta, de nem sokáig maradt; kissé féltem tő­le legutóbbi beszélgeté­sünk óta, de egyúttal őszinte vonzódást is éreztem iránta. Egyszer eljött velem sétálni a Nyeszkucsnij-kertbe, nagyon kedélyes és kedves volt, megis­mertetett különböző füvek és virágok nevével és tulajdonsá­gaival, s egyszerre - egészen vá­ratlanul - a homlokára ütött, s felkiáltott: „És én, bolond, azt hittem, hogy kacér! Úgy látszik-édes felál­dozni magunkat másokért. -Mit akar ezzel mondani? - kérdeztem.- Magának semmit se akarok mondani - felelte Lusin szag­gatottan. Zinaida kitért előlem: megjele­nésem - lehetetlen volt észre nem vennem - kellemetlenül hatott reá. Önkéntelenül elfor­dult tőlem... önkéntelenül: ez keserített, ez sújtott le, de nem volt mit tenni: igyekeztem nem kerülni a szeme elé, csak távolból lestem meg, ami azonban nem mindig sikerült nekem. Valami érthetetlen át­alakulás ment végbe benne: az arca, az egész egyénisége meg­változott. Ez a változás egyszer különösen meghökkentett - egy csendes, meleg estén. Ala­csony, kis pádon ültem, tere­bélyes bodzabokor alatt; sze­Első szerelem TurgenyeV 17. rész rettem ezt a helyet: onnan lát­ni lehetett Zinaida szobájának ablakát. Ott ültem; fejem felett a sötétedő lomb között egy kis madár nyugtalankodott; el­nyúlt testtel szürke macska osont óvakodva a kertben, az első bogarak mély zúgása hal­latszott a még átlátszó, de már fénytelen levegőben. Ültem, az ablakot néztem, s vártam, nem nyílik-e: s lám csak - kinyílt, s megjelent benne Zinaida. Fe­hér ruha volt rajta - s ő maga is, arca, válla, keze olyan fehér volt, mint a fehérített vászon. S okáig mozdulatlanul állt, sokáig nézett ösz- szevont szemöldökei alól mozdulatlanul egyenesen előre. Ilyen nézését nem láttam még soha. Majd összeszorította a kezét, erősen, nagyon erősen, az ajkához vit­te, a homlokához - s hirtelen szétterpesztett ujjaival hátra­vetette füle mellől a fürtöket, megrázta haját, s egy elszánt­ságot kifejező, felülről lefelé irányuló fejmozdulatot téve, becsapta az ablakot. Három nap múlva találkozott velem a kertben. Félre akartam húzódni, de ő maga állított meg.- Adja ide a kezét - mondta a régi kedvességgel -, már rég nem beszélgettünk egymással. Ránéztem: a szeme szelíden fénylett, az arca olyan volt, mintha ködön át mosolyogna.- Még mindig beteg? - kérdez­tem.- Nem, az már elmúlt - felelte, s leszakított egy kisebb rózsát.- Egy kicsit fáradt vagyok, de az is elmúlik.- És megint olyan lesz, mint azelőtt? - kérdeztem. Arcához emelte a rózsát, s ne­kem úgy tetszett, mintha a virí­tó színű szirmok visszfénye or­cáira hullana.-Talán megváltoztam? - kér­dezte.- Meg bizony, megváltozott - feleltem halkan.- Hideg voltam magához... tu­dom - kezdte Zinaida -, de nem kellett volna zokon ven­nie... nem tehettem másként... No de miért beszéljünk erről!- Maga nem akarja, hogy sze­ressem - ez az oka! - kiáltot­tam fel komoran, önkéntelen kitöréssel.- Dehogynem, szeressen, de nem úgy, mint eddig.- Mit mond?- Legyünk jó barátok - azt mon­dom. - Zinaida megszagoltatta velem a rózsát. - Ide hallgas­son, hiszen én sokkal idősebb vagyok magánál, nagynénje le­hetnék, de ha nem is a nagy­nénje: nénje. Maga pedig...- Én a maga szemében gyer­mek vagyok - szakítottam fél­be.- Hát persze hogy gyermek, de kedves,jó és okos gyermek, akit nagyon szeretek. Tudja mit? Mától kezdve apródom- má nevezem ki, s ne felejtse el, hogy az apródoknak nem sza­bad úrnőik mellől távozniuk. Itt van új tisztségének a jelvé­nye - tette hozzá, s kurtkám gomblyukába tűzte a rózsát - maga iránt tanúsított kegyünk jele ez.- Maga régebben kegyének más jeleivel tüntetett ki - mor­mogtam.-Á! - mondta erre Zinaida, s ol­dalról nézett reám. - Milyen jó memóriája van! Hiszen én most is kész vagyok... S hozzám hajolva, tiszta és nyu­godt csókot nyomott a homlo­komra. Csak néztem őt, ő pedig elfor­dult, és ezt mondta: - Apró- dom, kövessen! -, s megindult a szárnyépület felé. Követtem őt - de még mindig nem értet­tem a dolgot. „Ez a szelíd, meggondolt lány - ugyanaz a Zinaida volna, akit ismer­tem?” A járását is nyugodtabb- nak láttam - s mintha egész alakja fenségesebb és kar­csúbb lett volna... S Úristen! Milyen új erővel lobbant fel bennem a szere­lem! E béd után ismét össze­gyűltek a szárnyépü­letben a vendégek - a hercegkisasszony is ki­jött hozzájuk. Teljes számban együtt volt a társaság, mint azon az első, felejthetetlen es­tén. Még Nyirmackij is odaván- szorgott; Majdanov valameny- nyiüknél korábban érkezett ez alkalommal - új verseket ho­zott. Megint elkezdődött a zálo- gosdi, de most elmaradtak a múltkori különös csintalansá- gok, bolondozások, zajongások - a cigányos vonások eltűntek. Zinaida új hangulatot vitt bele társaságunkba. Én mellette ül­tem, az apródság jogán. Többek közt azt javasolta, hogy az, aki záloggal adós, mesélje el egy álmát. (folytatjuk) Ajó szerep rengeteg erőt ad

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom