Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-27 / 21. szám
12 1998. május 27. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Lesz ez még így se A film aratott az Arany Glóbusz-kiosztáson, és megkapta a legjobb férfi és női főszereplőnek járó Oscar-díjat is. Joggal, hiszen a főszerepet alakító Jack Nicholson igazán elemében van Melvin Udall szerepében. Az ördögi mosolyéi sztár embergyűlölő giccsre- gényírót alakít. Melvin egyszerűen elviselhetetlen pasas: utálja a szomszédait, a szomszéd kutyáját és egyáltalán mindent és mindenkit, ami megzavarhatja steril világát. Kényszerneurózisban szenved, emiatt mások tőle szenvednek. (Folytonosan kezet mos, megrögzött szokásainak rabja, s ha valaki útjában van, válogatott gorombaságokkal sértegeti.) És mégis megtörténik a csoda: hősünk jégszíve valamitől felenged. Ez a valami egy csúnya kis korcs kutya. Ugyanaz az eb, amelyiket néhány napja ledobott a szeméttárolóba, váratlanul az ő gondoskodására szorul. Az történik ugyanis, hogy a gazdit, a széplelkű homoszexuális szomszédot (Greg Kinnear) kirabolják és alaposan helybenhagyják. Simon kórházba kerül, az eb pedig a tisztaság- és rendmániás Melvinhez. (Akinek van kutyája, könnyebben megérti azt a folyamatot, ami ekkor lejátszódik Melvin lelkében.) A négylábúról való gondoskodás az első „engedmény” az érzelmek terén, amelyekről olyan nagyszerűen tud írni, és amelyekről a gyakorlatban fogalma sincs. A mogorva fráter „odáig süllyed”, hogy megszereti a törzsvendéglője pincémőjét (Helen Hunt). Sőt barátságba keveredik szerencsétlen szomszédjával, Simonnal is. A film abszolút sztárja Ver- dell, a pincsikeverék (állítólag drótszőrű brüsszeli terrier, ha egyáltalán létezik ilyen fajta). Nos, lényegtelen a törzskönyve, a kutyus méltó társa az immár háromszoros Oscar-dtjas színésznek. Tévéhír Madonna mint Diana? Lady Di-ből már életében jókora hasznot húzott a bulvársajtó, tragikus halála pedig - ahogyan az már lenni szokott - megsokszorozta a hercegnő piaci értékét. Ekkor kezdődött az a fellendülés, amelynek során a képmásával ellátott kulcstartók és kávéscsészék forgalma hihetetlenül megnőtt. Természetsen a szórakoztatóipar sem akart lemaradni, ezért élelmes üzletemberek már jó előre biztosították maguknak az egyes Diana-biográfiák megfilmesítésének jogait. Nagy elképzelések születtek: filmek, tévésorozatok, esedeg egy musical is. Az európai változatot mostanában kezdik forgatni, és várhatóan még az idén bemutatják. A Broadway-musical címszerepét állítólag Madonnának szánják, ami pedig a hollywoodi szuperprodukciót illeti, három színésznőt emlegetnek esélyes jelöltként: Tea Leonit, Meg Ryant és Gwyneth Paltrow-t. Noha a producerek, rendezők minden fórumon hangsúlyozzák, hogy műveik hiteles és értékes alkotások lesznek, nem szenzációhajszoló fércművek, a nagy többség kétkedve fogadja szavaikat, és erkölcsileg kétségesnek, de legalábbis ízléstelennek tartja ezeket a vállalkozásokat, amelyek azonban bizonyára rendkívüli sikert aratnak, a bevételek dollármilliókban lesznek mérhetők. Mert mindenki leküzdi majd vélt vagy létező ellenérzéseit, és a kifogásait félretéve beül a moziba arra a filmre, amely lelke mélyén nagyon is érdekli. A színészi játék nézői élvezete. Ford-bemutató Kassán Testvérszerelem, halálnász Gubík Ágnes (Annabella) és Trill Zsolt (Giovanni) a tiszta szívű testvérpárt játszva. (Svatopluk Písecky felvétele) Dusza István John Ford Kár, hogy ká című drámájában a féltékeny Grimaldi tévedésből Soranzo főnemes helyett a könnyed tréfamestert, és a talán egy kicsit ügyefo- gyott Bemettót szúrja le a félhomályban. Nyomban menedéket talál a pármai bíborosnál. Feloldozza bűne alól, mintegy megmutatva a pármai polgárság és a klérus egymásrautaltságát, ha már bűnt kell takargatni. Soranzo igazából nem tudta eldönteni, hogy Annabellát vagy a hozományt szereti-e igazán, viszont Bergettót csupán nagybátyja kényszerítené a gazdag Florio leányához. Párma fertője húzza a mocsokba a szerelmet. Ebben az erkölcsi züllésben méltán mutathatja fel John Ford, az angol későreneszánsz írója a bűn viszonylagosságát. Mert az eredendő bűn köré hitből épített erkölcsi börtönt az ember, de a mindennapok koronként, kultúránként igencsak változó erkölcsében olykor megfullad az érzelmek sorsszerűségének sodrásába került egyén. Hogy aztán mindez azoknak az ítéletét váltja ki, akik maguk talán százszor nagyobb bűnök poklaiban vergődnek? Ez Gubík Ágnes színészi játékában gyönyörű lelki hullámokkal árasztotta el a nézőt. már a világ mindenkori állapotából ered. Ok mondják John Ford drámájának a végén Annabellára, hogy „Kár, hogy ká”, sajnálkozva az elbukott tisztaság és az elpusztított szépség fölött. A Kassai Thália Színház Vidnyánszky Attila (beregszászi vendégrendező) rendezte John Ford-tragé- dia előadásában Gubík Ágnes Annabellája, Trill Zsolt (beregszászi vendégszínész) Giovannija és Petrik Szilárd Soranzója egy olyan színészi hármástükörben született meg, amely meghatározta az előadás minőségét. Benne sokszorosan visszatükröződve volt látható a színészi játék által megelevenedett rendezői gondolat. Az a gondolat, amely színész nélkül soha meg nem születhetne, amely gondolatot Vidnyánszky legutóbbi két évben született rendezéseiben minden alkalommal a színészeken keresztül üzeni meg a nézőnek: a teljesség színházával a teljességről akarok szólni. Gubík Ágnes főiskolai hallgatóként (s ez nagyszerű erény és tehetség bizonyítéka) formál meg egy olyan Annabellát, akinek a Giovanni által felszított, a vérfertőzésig alázúduló szerelme a nézőben egyetlen pillanatig sem vált ki ellenérzést. A rettenet ezen a figurán keresztül akkor borítja el a nézőt, amikor a társadalmi erkölcs kötelező regulái szerint a már áldott (?) állapotban lévő leányt feleségül veszi Soranzo, s nászuk véres tragédiába torkollik. Ez a tragédiákban már-már archetipikus összekapcsolódása a halálnak és a szerelemnek a Vidnyánszky megteremtette többszörös katarzis során, Gubík Ágnes színészi játékában gyönyörű lelki hullámokkal árasztotta el a nézőt. A fiatal színésznő az önfeledt szerelem, a tiszta lelkiség és a tragédiába taszító bűnös testiség lelki hármasspirálján haladva felfelé formálta egyre tökéletesebb hősnővé Annabellát. Hősnővé, aki méltó társa a drámairodalomban Antigonénak, Júliának, Desdemo- nának. Ez utóbbit nem véledenül emlegetem, hiszen a lányra, a gyönyörű női testre és a gazdagságára egyformán áhítozó Soranzo elveszi ugyan Annabellát, de a Petrik Szilárd játékában megmutatkozó férfias vonzódást, amely mégsem azonos előjelű a Trill Zsolt eljátszotta mitikus bűnné növekvő szerelemmel, a férfihiúság és a pusztító féltékenység gátlástalan kiárasztásával löki az indulatok mocsarába. Gubík Annabellája egyszerre szeretné megtalálni az Istent és messzire eltávolodni a Gonosztól. A szerelem azonban két idegen férfi és nő között is egyszerre maga a pokol és a menyország teljessége. Lelki gyönyör és testi kéj, mint a letéphetetlenül a lélek köré szövődő érzelmi pókháló és az örökké a testre felvenni vágyott bilincs. Micsoda pokolbéli sok- szorozottságát mutatta meg ennek a testvérszerelemnek Gubík, amikor a tudatával Giovanni elől menekülő Annabellaként a lelki kitárulkozás legszebb pillanatait játszotta el Trill Zsolttal! Nem először és bizonyosan nem utoljára csodálkozhat rá ebben az előadásban a néző azokra a fiatal színészekre, akik a pozsonyi színiakadémián magyarként szereznek diplomát, s iskolázottságuk a legjobb, a legmodernebb és a szó jelenvalóságának kortársi értelmében: európai. Ők a mi legnagyobb értékeink, s óvni, segíteni, támogatni és min- denekelőt lehetőségeket kell nekik adni, hogy kiteljesedhessenek. Olyan lehetőségeket, mint amüyent Gubík Ágnes is kapott. S kapott már előtte, és most vele együtt a Vidnyányszky Attila rendezte előadásban Tóth Tibor, Petrik Szilárd, Bocsárszky Attila, valamint máskor Bandor Éva, Benkő Géza és a többiek. Az a tragikus színpadi triász, amelyet John Ford remekében Gubík Ágnes, Trill Zsolt és Petrik Szilárd alkot, ritka pillanatait teremtik meg előttünk a színpadnak. S rajtuk keresztül, velük együtt a rendező, aki teret, mozgást, hangsúlyokat, csendeket - életet és halált bontott ki John Ford drámájából. Annabella (Gubík Ágnes) és Giovanni (Trill Zsolt) amolyan érzelmi szabadságharcosok. Paul Tillich amerikai valláselméleti író szerint: „Az ember abban a csapdában vergődik, hogy egyszerre akarja megvalósítani a maga szabadságát és megőrizni a maga álmodó ártatlanságát.” Hogy mindkettő elveszik, mert a világ, amely körülvesz bennünket, mit sem törődik igyekezetünkkel, amíg saját korlátáit kényszeríti ránk? Legtöbbször így történik. Hankiss Elemér szerint viszont éppen azáltal válik bűnössé az ember, hogy nem tudja igazán és teljesen megvalósítani e lehetőségeit, a maga szabadságát. Mert Annabella és Giovanni testvérszerelme tabuizált emberi kapcsolat, áthághatatlan vonalA szó jelenvalóságának kortársi értel- mében: európai. lal elválasztva a más bűnökben - ha nem is bűntudatlanul, de mindenképpen gondtalanul - tobzódó világban. És kicsoda érez megkönnyebüléssel vegyes elégtételt, amikor Annabella szívét mintegy a hús és vér rettenetét kiváltó fizikai és biológiai valóságában tépik ki? Csak az őrült vagy az erkölcsi értékítéletét vesztett néző. A többi mind halkan, titokban örül a katarzisnak, s önfeledten tapsol, hogy az angyalok jók, s a mennyekben papírszívekkel vátják a földi lét kitépett szívű Annabelláit. Mezei Mária magánlevelei a kor és a pálya dokumentumai. Könyv alakban most jelentek meg először. A színésznő legendája továbbra sem halványul az időben Bóta Gábor Levelek Apámnak címmel jelentek meg Mezei Mária édesapjához írt magánlevelei, amelyekből képet kaphatunk arról, hogyan lett kezdő színésznőből ünnepelt sztár. Szigethy Gábor, a könyv szerkesztője - aki tíz éve gondozza a Mezei-hagyatékot - a színésznő legendájáról beszél. „Ezek szigorúan magánlevelek, 1931-től 1938-ig (az apa haláláig) keletkeztek. Szerencse, hogy a mostohatestvére - aki tulajdonképpen nevelte Mezei Máriát - iránta érzett szeretetből, rajongásból, megőrizte ezeket a dokumentumokat. A levelek beszámolók arról, hogy élt Mezei Mária. Miközben arról ír, hogy küldjön az édesapja pénzt, ágyneműt, a levelekben benne van, hogy egy kezdő színésznő, a színházi szakma minden nyomorát, buktatóját, kétségbeesését végigjárva nagyon rövid idő alatt miként jut el a csúcsig. 1931-ben éhezik, nincs ruhája. 1938-ban befutott színésznőként írja az utolsó levelet: már az a problémája, hogy az ígért kétszáz pengő helyett csak százötvenet tud küldeni édesapjának, mert törlesztenie kell a hétszáz pengős bundaadósságát... A levelekből elképesztő módon kiviláglik az „abszolút színésznő”- mentalitás. A jelennel való tökéletes azonosulás a színészet egyik lételeme: az egyik pillanatban úgy érzi, és ezt hosszasan le is írja az apjának, hogy szegedi szerződése rendkívül előnyös. Két nap múlva Miskolcról kap ajánlatot. Nyomban elfelejti a szegedit, és egy még hosszabb levélben megmagyarázza, hogy a miskolci szerződésnél jobb el sem képzelhető. A Muskátli presszóban és a Nemzetiben egyaránt szerepelt. Minden műfaj egyformán közel állt hozzá. Mindegyikben otthonos volt. A szakma nem is nézte túl jó szemmel, hogy habkönnyű vígjátékokat is sikerre vitt. Ő nem megformálta a szerepeit, hanem eggyé lett velük. Ez azt is jelentette, hogy az előadások közben nem látta magát kívülről. így adódhatott az a híres eset, hogy egy Három nővér előadáson, a negyedik felvonásban egyszerűen kirohant a színpadról, mert úgy érezte, hogy meg fog halni. Egy fegyelmezett színész, aki játszik, ilyet nem követ el. Egy olyan színész, aki tökéletesen azonosul a szereppel, néha megteszi ezt. Hogy miért számított Mezei szinte minden korban bizonyos emberek szemében fekete báránynak? Miért nem fogadta őt be a hivatalosság soha úgy, mint például Ruttkai Évát? Mezei egy kései magánlevelében leírta, hogy Ruttkai Éva tökéletes színésznő, de mi - mondja - Latinovits Zoltánnal többek vagyunk. Ezt nem úgy gondolta, hogy jobb színészek, hanem úgy, hogy számukra az igazság hirdetése - és ez már nem a színpadi igazságot jelentette - egy fokkal fontosabb, mint a színpad. Mezeiből hiányzott a bölcs, okos, praktikus, ravasz színésznő-simulékonyság, amivel - mint sok kollégája - a konfliktust kikerülte volna, úgy, hogy a színpadon mégis neki legyen igaza. Inkább volt entellektüel, mint Ruttkai. Az értelmiségi és a „prédikátori’ gyakran erősebb volt benne, mint a színésznő. Mezei Máriát és Latinovits Zoltánt is éppen az intellektuális mondanivalójuk, a sajátos individualitásuk miatt tekintették renitens színésznek. Mezei folyamatosan politikai konfliktusokba keveredett, holott ő nem politizálni akart - amikor például egy élmunkás gyűlésen Babits istenes verseit szavalta csak mondta, amit gondolt. Legendájuk mindig azoknak a színészeknek lesz, akik azonkívül, hogy jól játszanak, valami titkot tudnak az életről, van bennük valami megfoghatatlan. Érzékelhető tehetsége és lehetőségei között mindig szakadék tátongott. A csodálatosan tehetséges, szép színésznő mindig fölbukkant, hatalmas sikert aratott, majd eltűnt évekre. Mezei a színész személyiség rettenetes erejét képviseli abban a világban, amelyben hiányoznak az igazi óriások. Hol van ma olyan, országosan ismert, mindenki által csodált színésznő, mint ő volt?”
